Esztergom és Vidéke, 1897
1897-01-24 / 7.szám
VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. M^áÍ elc] QÍk Vasárnap és csütörtököd. jEjLŐFIZETÉSI ÁRAK I Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fel évre — — — — — 3 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők Bottyán János-ütca, gpanraft>-l$áz. Kéziratot nem adunk vissza. Hg— Az elhanyagolt temető. Esztergom, január 23. Tisztelt szerkesztő ur ! Nem vagyok esztergomi, de egy nagyon kedves hallottam van a belvárosi temetőben. Nagy elfoglaltságom, az élettel való küzdelem ritkán engedi, hogy a halottakra is gondoljak, de ha akad egy kis időm, soha nem mulasztom el, hogy arra az egy márványkeresztre személyesen ne akaszszak egy kis immortellkoszorut. Mig most itt nem jártam, mindig bizonyos szomorú megnyugvást találtam abban a gondolatban, hogy kedves hallottam az esztergomi temetőben pihen. Ebben a szépengondozott, tiszta, virágos kertben, amely annak idején akár az olasz temetőkkel versenyezhetett. Itt jártam a napokban megint és azóta nagyon fáj a szivem. Mivé lett az a minta — sírkert 2—3 esztendőalatt! Gondozatlan vadonná, utak, rend, tisztaság nélkül, ahol nemcsak a fa keresztek, de maga a sirok környéke is csak a pusztulást hirdeti. Minden sir gazzal teli, a rozsatők, diszbokrok kivesztek, vagy kivágattak, az utak járhatatlanok, a temetőkertész semmiről sem tud felvilágosítást adni a maga jól gondozott s eladásra szánt virágain kívül. Szamaras kocsijával végigdöcög a sírokon, baromíiai a legfrisebb sírokat is összeturják. H illottam, hogy egy mult évi közgyűlésen szóba került már a te metőnek ez a botrányos elhanyagoltsága, fel is szóllittatott a temető gondnoka: dr. Fehér Gyula plébános javaslattételre s a gazdasági tanácsos a rég elkészített temetői szabályrendelet előkeresésére. De hallottam azt ís, hogy mindeddig sem javaslat, sem szabályrendelet nincs, Engedje meg éppen ezért, hogy e panaszt most nyilványosan közzétegyem, sa város kegyeletes közönségét kérjem fel, hogy a temetőpusztítás szégyenletes munkáját tovább folyni ne engedje. Hisz a mostani nagy rendetlenség mellett megeshetik, hogy egy tavaly eltemetett szegény halott sírját már az idén eladják — uri sírhelynek. Tudom, hogy Esztergom az élők iránt nem a legelismerőbb és leggyengédebb szokott lenni, de azt még sem akarom feltételezni, hogy a halottak iránt sem ismer kegyeletet. Pedig ha tovább türi a mai állapotokat, mégis igy kell lenni. . . Egy vidéki. Városi közgyűlés. Esztergom, január 23. Esztergom városa f. hó 21-én, minden tekintetben érdekes és nevezetes közgyűlést tartott. A polgármesternek, a véletlen (?) szülte távolléte folytán, mely őt a füzitői vasuttársulat közgyűlésére hívta Budapestre, Kollár Károly gazdasági tanácsosnak — saját szavaival élve — jutott a szerencse, hogy, mint a polgármester törvény szerinti helyettese, a nagy és fontos határozatokat hozandó közgyűlést megnyit hassa és vezethesse. De a kegyetlen sors és dr. Prokopp Gyula felszólalása, más fordulatot adtak a dolgok menetének. Most nevezett képviselő felszólalása szikra volt, mely gyújtott, melytől fellobbant a képviselőtestület türelme, és mintegy másfélóráig tartó éles ostorozásban tört ki. A felszólalók éles bírálat tárgyává tették azt a tarthatatlan állapotot, mely a városházán van, s a felett vitatkoztak, mikép lehetne a bajon segíteni. Volt a feszólalók között, ki kormánybiztos kérését indítványozta, majd ki felvetette a kérdést: > képes-e a tanács a dolgok megoldására* ? » egyetemleges vagyoni felelőség* elvének alkalmazása, majd sok egyébb indítvány került szőnyegre. Szóval nagy mosás volt Bottyán palotájában. Kijutott abból, tanácsnak, tisztikarnak, ennek, annak, de még a helyi sajtónak is. Dóczy Ferenc sürgette, hogy ennek a tarthatatlan állapotnak már egyszer vége legyen. Öt lap van — úgymond — mellyek egyre a városi állapotokon rágódnak, ámbár ő azokra mitsem ad. Mint egyike az öt lapnak, minden lelkifurdalás nélkül kijelentjük, hogy mi Dóczy Ferenc úrra, viszont, mit sem adunk, s nem adtunk akkor, midőn világhóditónak vélt dikcióira lapunkban nem reflektáltunk. Hogy pedig ami nem reflektálásunk, és Dóczy úrnak »mit sem ad»-ása időrendi tekintetben összeesik, érthetővé teszi e részbeni kijelentésének őszinteségét. Dóczy Ferenc e nézezetében, osztozott Brutsy János és Pach Antal. Ismerjük az ő neheztelésüknek is okát. írjunk róluk, baj ! Ne írjunk róluk, ez is baj ! így hát spongyát rájuk ! Csak csodálkozásunk és sajnálkozásuknak adunk kifejezést az oly képviselői felfogáson, mely a sajtóról azért, és akkor nyilatkozik dehonestálólag, midőn az feladatát teljesiti, s a város érdekét mozdítja elő. Volt a felszólalások között egy, mely igazságtalanul, valótlan, malitiózus tendentiákkal rontott épp annak, ki a városnál legtöbbet, de mondjuk egyedül tesz, a főügyésznek, de mely bárdolatlan támadást, visszahárította a támadóra, az általános megbotránkozás. A bölcs támadó azért támadta ugyanis a tiszti ügyészt, mert a maga teenÍz ísitap és Vidéke" taPCaja Kakuk-dal. Sötét erdő sűrűjéből Kakukmadár hallik, A hangjától a szivembe Ugy bele nyilallik ; Azt kérdeztem, mikor még a Gyöngyvirág virágzott : Kakukmadár mondd meg nekem Hány évig él a kedvesem ? Kakukmadár százat is kiáltott. Ne szólj, ne szólj kakukmadár, Hamis a te hangod ; Nem hallottad a faluból A lélekharangot. Száz évig él a kedvesem Azt mondtad te róla; S ma délután temették el A száz évből nem mult még el Száz nap sem azóta. Elmennék én a faluból Messze-messze földre. Ha engemet egy sirhalom Ugy ide nem kötne. Ki ültetne rozmaringot Arra a sirdombra, Árvaleány volt a kedvesem, Nem gondolna hej senki sem Hej senki sem, az én galambomra. Dóczy József. Negyven percnyi késedelem. — Az »Esztergom és Vidéke« fordítása. — - HENRI LAVEDAN. Aubrais átszálló állomás kis pályaudvara, hat órakor este, nyáron. A perronon 8—10 utas várakozik. Egy vasúti alkalmazott elkiáltja magát. »A párisi vonat negyven percet kéíik!« Az utasok boszusan szélyednek el. Két hölgy, kik mindketten a váróterembe menn«k, egyszerre érnek az ajtóhoz. Egymásra néznek. Az egyik megszólal : Jeanette! — Noémi ! mondja a másik. Egy pillanatnyi habozás után egymás karjaiba borulnak. Noémi: Hogyan ! Te vagy ! -Jeanette: Igen! Még mindig alig hiszem hogy te vagy ! Noémi: Miért, azt találod, hogy megváltoztam ? Jeanette: Nem túlságosan. És én? Noémi: Ötven lépésről megismertelek volna. Elhiszed ? Oh ez a véletlen ! Jeanette: Valóban ... Te rosz leány ! Noémi: Mért mondod ezt? Jeanette: Még kérdezed ? Te, kinek írni kellett volna, minden hónapban. Noémi: No és te ? Minden héten megtetted ? Jeanette: Igen, három hétig. Noémi : És azután ? Jeanette: Istenem! Azután? De hisz tudod, hogy a levelezés soha sem volt erős oldalam, mig ellenben te imádJeanette : Én is. Vannak gyermekeid ? Noémi: Egy leányom. Jeanette: Nekem egy fiam. Egy leányom is volt — de az meghalt. Noémi : Szegény barátnőm ! Hogyan hívnak ? Jeanette : Madám Leronse. És téged ? Noémi: Comtesse de Peciy. Hol lakol? Jeanette: Rue des Jacobins. Noémi; Hol van az ? Passy felé ? Jeatiette : Nem, Angers külvárosában. Noémi : Te nem lakol Parisban : Jeanette : Nem. Te ezen csodálkozol ? Noémi: Mivel foglalkozik a férjed? O a prefectus, te a preíectusné ? Jeanette: Nem. A férjem szónoklati tanár az angersi liceumban. És te Parisban lakol ? Noémi: Csakis hat hónapig a Cours la Reine uton. A többi időt anyósom birtokán Erne-ban töltjük, vagy utazunk. Mult évben Montenegróban voltunk. Nagyon érdekes. Ajánlom neked, ha van szabad időd. Jeanette: Te gúnyolsz engem ! Noémi'. Oh Jeanette ! Jeanette : Azt hittem . , . Montenegró i Édes Istenem! Nekünk más gondunk van. Noémi: Nem vagy boldog ? tad az árast. Azért te nagyobb bűnös vagy ! Noémi: De hagyjuk ezt! Csakhogy itt vagy ! Jeanette: Igen, itt találkozunk ezen a pályaudvaron . . . Hány év után is ? Noémi: Várj csak, kiszámitom. Hány éves voltál is a legfelsőbb osztály elvégzésekor ? Jeanette: Tizenhat. És te tizenhét. Noémi: Egyszerre hagytuk el az intézetet . , . Az . . . 17 . . . 27 ... 37 . . . és azután — az . . . Jeanette : Huszonnégy év kedvesem ! Noémi: Huszonnégy év ! !! . . Igen, Hisz akkor te negyven éves vagy ! Jeanette: Es te édesem negyvenegy. Noémi : Mily gyorsan megy az idő ! Jeanette : Nagyon gyorsan, — gyorsabban mint a párisi gyorsvonat. Noémi : Mindketten majdnem vén aszszonyok vagyunk. Jeanitte: Valóban, vénülünk. Mi lett belőled ? Noémi : Nem tudod ? Jeanette : Nem én ! És te sem tudsz rólam, biztos vagyok benne . . . Bucsuzásunkkor fogadást tettünk hogy mindig irunk egymásnak ... És azután — semmi. Egyik sem adott elejeit. Noémi: Az igaz. Én férjhez mentem.
