Esztergom és Vidéke, 1897

1897-05-30 / 43.szám

ESZTERGOM es VÁROSI ES MEGYEI EEDEKEINK KÖZLÖNYE. M e £Üetetik Vasárnap és csütörtökön. "ELŐFIZETÉSI ÁRAK I Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fél évre— — — — — 3 írt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr." Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁN­Laptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULA­Szerkesztőség és kiadóhivatal: (üova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Városfyáz-köz, SpaijrafMfáz. -jH Kéziratot nem adunk vissza. Azok a bizottságok! Süttő, május 29. Tisztelt Szerkesztő Ur ! Miután teljes tisztelettel konsta­tálnám, hogy tisztelt Szerkesztő ur kissé mostoha a vármegye iránt, amennyiben becses lapjának első helyét majdnem állandóan a város ügyei és kérdései foglalják el, en­gedje meg, hogy oly szerénytelen legyek s ezúttal én tolakodjam az önök tisztelt polgármester ura által immár hónapok óta majdnem telje­sen okkupált helyre.*) Politika csak egy mondat lesz je­len soraimban : »Állami közigazga­tás, jöjjön el a te országod !« Hogy ez a mélabús fohász miért támadt lelkemben, engedje meg tisztelt Szerkesztő ur azt elmonda­nom, illetőleg egy nemrég megtör­tént esettel megmagyaráznom. Egy szomszédos községben — minek áruljam el a nevét — a ta­nács a költségvetés összeállitása al­kalmával megfeledkezett arról, hogy előirányzatába az éjjeli őr fizetését is felvegye. Mivel pedig a bakter *) Nagyon szívesen. Mi szeretnénk legjobban, ha nem kellenne majdnem állandóan városi mizériá­inkról panaszkodni. A szerkesztőség. Az „Esztergom 85 Vidéke" tárcája. Vasárnap. Jer, hagyjuk itt a fényes palotákat, Hol egész héten küzdünk, dolgosunk, Vedd kékvirágos karto?i kis ruhádat. Ez az egy nap, csak ez a mi napunk. Kalapod csokrát megkötöm bokorra, Virágot tűzök a hajad közé S a könyet is le csókolom mind sorra, Mi hat napig az orcád öntözé. Ki az erdőre ! Lombok enyhe árnya Felénk borul és hüs árnyékot ad És feledjük ez egy délutánra A hétköznapi szürke gondokat. Ok, nincs nekünk, nincs ?iagyrátörő vá­[gyunk' Az ünnepünk is egyszerű nagyon Egy-két virág, mit mindenütt találunk, Sütkér&zés a sugaras napon. Ah, holnap reggel uj robotba állunk És hat napig kenyérért fáradunk S mig hat napig a hetedikre várunk, Verőfényről. és dalról álmodunk. Szentessy Gyula. nem akart éjszakánkint ingyen bó­biskolni a szabad éo- alatt, össze­hivták a képviselő-testületet, amely beható tanácskozás után megállapí­tott őrködési dija fejében évi har­minchat forintot. E határozatról annak rendje és módja szerint felvették a jegyző­könyvet s azt a főszolgabírói hiva­tal utján beküldőitek a vármegyé­nek. Ez történt anno 1897 e ^ s P hó" napjában. A vármegyénél a határozatot vé­leményadás végett kiadták a fő­számvevőnek, akinek a nagy költ­ség ellen kifogása nem volt s nagy­lelkűen konstatálta, hogy a nagy ösz­szeg nem teszi tönkre x. községet. A főszámvevői vélemény a jegy­zőkönyvvel együtt az I-ső szakosz­tályba vezéreltetett, ahol semmi ki­fogás sem volt ellene. Azután az »állandó választmány* elé került, ahonnan alapos megbeszélés után a közgyűlés elé vezéreltetett. Azt méltóztatik ugye-bár hinni, hogy ezután már nyugodtan alud­hatott a x-i bakter ? Dehogyis ! Egy községbeli lakos a képviselőtestület egyik tagja, akinek ablaka alatt az őr | egyszer nagyon hangosan kiabálta | ki az órákat, bosszút forralt ellene s kegyetlenül megfellebezte a vár­megye határozatát. A fellebbezést kiadták véleményezés végett a tiszti főügyésznek, mire a bakter ur annyira megboszankodott, hogy falhoz vágta alabárdját s elment krumplit kapálni. Utódja pedig fizetés nélkül nem akadt s igy a községben most nincs individuum, aki a lakosokat figyelmeztetné, hogy >tüzre-vizre vigyázzatok ! « Talán tréásan beszéltem eddig, pedig magában véve ez az állapot legkevésbé sem tréfás. Tudom, hogy nem mintaszerű pontossággal, lelkiis­meretességgel és buzgósággal ve­zetett vármegyei adminisztrációnkban van a hiba. Közügyeink ilyetén elposványosodásának az ősi alap az oka. Azt hiszem, sokáig ez többé igy nem maradhat. Mert olyan korban élünk, amikor a vármegyének a mera adózunk* hangoztatásán, a > sérelmek* feletti méltatlankodáson s a >királyi biztos* boszantásán kivül egyéb dolgai is vannak. Ezért óhajtom az állami közigaz­gatást, amely a hasonló eseteknek is véget vetne s éppen azért azokkal szavakkal végezem jelen sze­\ rény felszólalásomat, amelyeket ép­pen vármegyénk egyik vezető egyéni­ségnek szájából hallottam: I »Maradjon meg a csontváz, ma­áradjanak meg a régi elnevezések, de jöjjön arra a vázra egészséges, | életerős izomzat, jöjjön belé friss, lüktető vér, Legyenek kinevezett, de felülről, ugy mint alulról függet­len tisztviselői a vármegyéknek, de legyenek ezek kiválogatva a legjobbakból, legyenek jól fizetve legyenek tiszta kezüek, jó munká­sok s akkor ez a szép Magyaror­szág bizalommal szállhat szembe a második ezeresztendő minden vi­szontagságaival. « Ezúttal csak ezeket óhajtottam elmondani. De szépen kérem Esz­tergom városának igen tisztelt pol­gármesterét, adjon alkalmat reá, hogy néha-néha más, megyebeli felszólalásoknak is helye jusson. Például a királyi főmérnök urnák igen sok barátságos mondani valóm lenne, amivel sietnem kell, mert amint a fáma beszéli, nyugdíjba készül. Szabad ? Kérdi tisztelettel Egy megyebeli. — Az »Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája — Irta SZÖLLÓSI ZSIGMOND. _ Vége. — Lassankint napfényes párázat gomoly­gott a szemei elé, Karja, amelyre fejét támasztotta, befelé hanyatlott. A tanár alakja mintha köddé válna előtte és a könycseppen keresztül, mely az elő ási­tás nyomán hosszú szempilláira ülepe­dett, csak a profeszor hófehér kézelői világitottak át. Mire doktor Plinius a jámbor Keresz­télnek holta után harminc esztendővel a szentek közé való igtatásáról emléke­zett meg meleg szavakkal, — a jámbor imperátor cingár, kis szőke utódját bizo­nyára elnyomta volna az álom, ha ebben a pillanatban uj jövevény nem tűnik fel a láthatáron ; szerencsésen megóván az Olienburgok történetét ettől a blama­getól. Az uj alak az ablakból jött, vig züm­mögéssel úszva a szikrázó napfényben, és egyenesen odatelepedett az Ollenburg­dinasztia legutolsó férfisarjának az or­rocskájára. A kis király felrezzent erre a hallat­lan felségsértésre, a merénylő azonban ekkor már a levegőben volt megint s fürdött a napfényben. Könnyen tehette, mert ő légy volt; sokszemü, veresfejü, zümmögő, apró le­gyecske, jókedvű, elbizakodott, alkal­matlan és orczátlan. Mit neki egy király orra ? Oda száll, a hova kedve tartja. Most a betóduló verőfény sugárözönében kering, — azután egy pillanatra megpi­hen a professzor tudós, de kopasz kopo­nyáján. Bocsánatot kérünk a történelem nem­tőjétől, — de konstatálnunk kell, hogy ő felsége a király határozottan megörült a jövevénynek, Az Olienburgok Ízlésének meglehetős elfajulásáról tanúskodik ugyan — de tény, hogy a fiatal uralkodó az apró bestiát feltétlenül mulatságosabb­nak találta dicső dédanyjának, Kreusz­toni Viktóriának legendájánál, amelyet doktor Plinius harmincadszor éppen olyan szárnyaló ékesszólással adott elő, mint tette ezt első izben. A felségsértő féreg a tanár koponyá­járól a vállára tette át székhelyét, a kis király keze pedig önkéntelenül arra felé rándult. Doktor Plinius maga is észrevette a betolakodót, aki egy király figyelméért kelt versenyre vele. Rándított egyet a vállán és kissé emeltebb hangon foly­tatta : — A királyné két napi járó földre ment a szentséges atya elé. A határ közelében történt meg a találkozás. Ami azonban a találkozás után tör­tént, az azután elveszett a gyermekki­\ rályra nézve. i A szemtelen légy újból megjelent. ! Ezúttal az asztalon heverő vaskos könyv 1 sárgásfehér, illusztrált lapját választotta ! üzelmei színhelyéül, Egy pillanatig mász­kált ; — azután megállt és két első lá­bát előre nyújtva, azzal foglalkozott, hogy szaporán összedörzsölgette és billegtette őket. Mintha csak egyenesen ő felségé­nek akarna fittyet hányni. Ez már sok volt, — mindenesetre több, mint a mennyit egy hivatása és rendeltetése tudatában levő uralkodó nyugodtan eltűrhetett volna. És ő felsége elhatározta, hogy — akcióba lép. A mozgósítás nem tartott soká. A kis király jobb kezét óvatos lassúsággal eresztette le az asztalra, — azután mu­tatóujját középujjára szorítva, szép csend­ben, szinte észrevétlenül tolta apró te­nyerét a könyv felé, A felségsértő vak elbizakodottsággal még közelebb jött a boszuló kézhez. Egész ott volt már mellette. Most a mutatóujj, hirtelen, váratlan pattant le a könyvre, a legyecske ..." a legyecske pedig már ott röpködött megint a felsé­ges szőke fej felett. A kis király haragosan biggyesztette el az ajkát, — doktor Plinius pedig kényszeredett mosolylyal szólt rá a ma­gas növendékre :

Next

/
Thumbnails
Contents