Esztergom és Vidéke, 1896

1896-02-16 / 14.szám

Esztergom XVIII. évfolyam. 14. szám. Vasárnap 1898. február 16. Megjelenik hetenkint kétszer: csütörtökön és vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 6 frt. — kr. Fél évre 3 » — » Negyed évre , , 1 » 50 » Egy hónapra . . . — » 50 » Egyes szám ára — » 7 » Városi és megyei érdekeink közlönye. Szerkesztőség : Bottyán János utcza Spanraft-féle ház, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Hivatalos órák: d. e. 9^—12-ig, d. u. 3—5-ig. Kiadóhivatal: Bottyán János-utcza, Spanraft féle ház, hová a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások is küldendők. WF" Telefon 59. s z á m. Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándor, Tábor Adolf papirkereskedésében, a Wallfis'ch- és Hang-féle dohánytőzsdékben. Hirdetések a kiadóhivatalban és Tábor Adolf könyvkereskedésében vétetnek fel. -—>*< Minden egyes hirdetés után 30 kr kincstári bélyegilleték fizetendő. Nyilttér ára soronkint 20 kr. 3 Városi és megyei tűzoltóság. •— Az új Esztergom. — IV. Esztergom, február 15. A városok egyesitésével bizonyára napirendre kell kerülnie az oly egyesületek és társulatok egyesülésének is, melyek eddig is egy cél elérésére törekedtek, eme céljaik elérésében azonban oly eszközöket használtak és alkalmaztak, a melyeknél fogva nem ritkán és nem egy esetben a közérdek rovására a személyes harcok s ebből kifolyólag a legélesebb ellentétek merültek fel. Mint a napilapokból bárki is meggyőződhetett lóla, ily összeütközések különösen a fennálló tűzoltó egyesületek közt voltak napirenden, és ezen állapotok a vész színhelyen a felcsapkodó lángok világában is nem egyszer láthatókká lettek. Az egyesités bizonyára ezeknek az obskúrus állapotoknak egyszer és mindenkorra véget vetett s ezzel egyszersmint elérkezett az ideje annak, hogy az egyesitett Esztergom területén egy oly önkéntes tűzoltó egyesület létesíttessék s ezzel kapcsolatban oly reformok hozassanak be, melyek mig egyrészt a megnagyobbodott és számban tetemesen megszaporodott város lakosságának tökéletes megnyugtatására szolgáljanak, másrészt pedig a kitűzött emberbaráti célok elérését biztosítsák. Nézetünk szerint az illetékes faktorok első sorban is úgy járnának el helyesen, ha a még mindég fennállónak tartott megyei tűzoltó egyesületnek a városi tűzoltó testülettel való egybeolvadása céljából egy rendkívüli közgyűlés hivatnék egybe, a hol az egybeolvadás tényleg határozatba is mehetne. Igaz ugyan, és ezt nagyon sokan hangoztatják is, hogy ily közgyűlés egybehivása feleslegesnek látszik, mert hisz a tűzoltó szerek és eszközök, melyek a megyei tűzoltó egylet kezelése alatt állottak, már most az egyesitett város tulajdonába mentek át, s ekként a városnak azok feletti rendelkezési jogánál fogva, a megyei tűzoltóság, — melynek tűzoltó szerei és eszközei nem lesznek — önkényt feloszlik. Mi azonban ezt a nézetet nem tehetjük magunkévá, nem pedig azért, mert ez az út éppen nem vezetne a testvéries s bajtársi egyetértésre. Ne feledjük először is, hogy a megyei tűzoltó egylet annak módja és rendje szerint feloszlatva nincs, másrészt azt is jól tudjuk, hogy a megyei tűzoltó egyesület tagjai a város polgárai közé tartoznak, és vannak azok között is olyanok, még pedig elég szép számmal, kik az egybeforrasztandó egyesületnek is hasznos tagjaivá válhatnak. Ha az egybeforradás, a helyes ifton meg nem történnék, nagyon könnyen megeshetnék, hogy a megyei tűzoltóság, mint felsőbb helyen megerősitett szabályzaton alapuló egyesület, magát továbbra is fennállónak deklarálja, és ugyanazon joggal, — mert tagjai szintén a város polgárai. — az idccsatolt városrészek tűzoltó szerei és eszközeinek általuk leendő használatát kérelmezik. Becsüljék meg tehát egymást, a fennálló két tűzoltó-testület azzal, hogy mint két egyenrangú és egy célra törekvő intézmény, egybegyűlnek, baráti jobbot nyújtanak egymásnak és közakarattal hozandó határozattal egybeolvadnak. Ezt követelik, azok a nagy ellentétek, melyeknek megszüntetése nem csak hogy kívánatos, hanem a vezető férfiak részéről a közönség, a polgárság iránt tartozó kötelesség. Azok a reformok, melyeknek az egyesitett tűzoltó-testület működéséből kifolyólag kell, hogy megvalósíttassanak, nézetünk szerint a következők : Hiszen látjuk, hogy a városi tűzoltóság és különösen annak főparancsnoka, minden alkalmat és eszközt megragad arra nézve, hogy a tűzoltó intézmény arra a magas fokra emeltessék, s oly felszerelésekkel láttassék el, a mely eszközökkel hivatásának képes is legyen megfelelni. Eme életképesség fejlesztése céljából azonban még tovább kell menni, és legelső sorban a vész jelzése szempontjából kell a szükséges intézkedéseket megtenni, a As „Esstergom qs Vidska" tárcája„IGEN." Emlékszik az első rózsalevélre, Amelyre e szócskát irta,: igen ? Egy rózsatövissel szúrta ki titkon, Ugy vérzett a rózsa, mint mosta szivem Tán mivel ennentövise tépte ? Vagy tudta, hogy e szó mily keveset ér ? Es tudta, hogy ön, mikor sebet ejthet, Nem nézi, hogy szív-e,vagy rózsaJlevél . . . Mily férfi a gyermek ! Hogy hittem e [szónak! Mily nagyra tüzelt a kamasz szerelem! S mily gyermek a, férfi ! Évek után is Hogy csüngök e fonnyadt,hazug levelién ! Csak négy betűje maradt épen a mult[ból, Illatja elillant, szine fakó — Homokba írott, pusztába kiáltott Testetlen igévé lett az a szó . . . Mellette hever sok női levélke, Légyottot ígérő kusza sorok; Az egyiken fecske rakja a fészkét, A másikon angyal fej mosolyog. Hány önfeledett csók, hány mámofros éjjel! De annyit a sok közt egy se regél : — Mint az a rég elszáradt „igen

u — szó, Mint az a sárga rózsalevél. . . Nem gyötri az érzés, hogy e virággal Ön nekem adá örökre szivét ? Ráírta a titkát, rábízta szerelmét — Kívülem más nem tépheti szét. Mi volna, ha egyszer lábához omolnék S őrjöngve kiáltnám : ön az enyém ! Nem drágakövekkel, nem diadémmal : E rózsalevéllel jegyeztem el én . . Álmodozás ! Elmondta, azóta Ön másnak e szócskát eskü alatt, Szép szőke fején mirtus-koszorúval, Arcára ezer szem vágya tapadt. . . Ha annak is elrebegte e szócskát, Akit sohse fog szeretni híven: Hogy kösse le akkor örök szerelemre Egy rózsalevélre írott „igen" !. . . MAKAI EMIL. Boszorkány a sarkon. — Az ^Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — Egyszer volt egy fekete asszony, aki mindig a sarkon ült, almát árult és mindent tudott. A jő emberek ugy féltek tőle, féltek, babonás felelemmel. Egy deszkabódéban üldögélt és valóságos koporsó formája volt a deszkabódénak s onnan mintha örökké két viaszgyertya sárga fénye sugárzott volna elő — az ő sárga két szeme. A bódé teli volt sóhajtással, meg nyirkos homálylyal és ő ott ült és soha mégse mozdult. Megigézte az utcán repülő zokogást s az beszállott hozzá, aztán többé nem is bocsátotta el. Begyurta maga mellé és alatta és mellette csupa engedelmes, meghalt sóhajtás lakott. Meghúzódtak az ölében, ócska nagykendője alatt, jó puhán és ő melengette őket, cirógatta, susogott nekik és ugy altatta, altatta. Már száz éve is ott ült. A bódétól nem messze kezdődött a sétatér, öreg fák voltak a sétatéren, azokról télen lepergett a levél és nyáron zöldek lettek, de ő mindig egyforma volt. A sétatérre sokan jártak, de tőle soha sem vettek almát. Ö azonban mindent látott és tudott mindent. Néha kis gyerekek megálltak a bódé előtt, s egy krajcárért almát kértek. A fekete asszony ugy tett, mintha a földről akarna almát adni, lehajolt és sokáig lehajolva maradt, hogy az alatt lopjanak a gyerekek almát. De mikor fölemelte a fejét s -a gyerekekre vetette sárga szemeit, azok eldobták a lopott almát s rémülve eliramodtak. Ö. pedig nevetett magában, de az nem látszott az arcán és motyogott, de azt nem lehetett hallani. Szemközt a bódéval volt a hegyoldal és a sziklák közt rongyos apró házak kuporogtak. Egyszer kiűzte őket a város és ők gyáván szaladtak, egyik a másikon taposott keresztül, míg lihegve le nem rogytak ott a meredek hegyoldalon. Azóta estenkint a köd, mint egy beteg test párája, onnan mászott le az utcákra és az ablakokból az a szennyes hegyoldal nézett le sanda, véres zsemekkel a cudar városra. És ha ott egy rozzant ajtó lopva kinyílott a ködbe és kiszabadult egy fülledt sóhajtás, azt már leste a fekete aszszony a bódéban, beléakasztotta hegyes körmeit, bevonszolta és soha azután el nem bocsátotta és ugy sugárzott a szeme, az ő sárga két szeme. Télen, mikor hullott a fehér hó és senki se ment a sétatérre, este is, mindig ott ült a fekete asszony. A hid mellett égett egy lámpa és mikor a lámpa fényébe ő belenézett, annak is sárga lett a lángja. Már száz éve ott ült. Őszkor is, mikor esett a végtelen eső és senki se ment a sétatérre, este is mindig ott ült a fekete asszony. Jövendőt mondott a sóhajtásnak. Egyszer egy rozzant ajtó megnyílott lopva a hegyoldal ködében és onnan egy asszony surrant le a város felé és azt inár régen leste a bódéban a fekete asszony. Esett az eső és nagyon csúszós volt az ut, de csak leért szerencsésen és a fekete asszony maga mellé ültette a búMai számunk 6 oldalra terjed.