Esztergom és Vidéke, 1896

1896-12-25 / 103.szám

bankárral, akivel te a tavalyi kulturegyleti bálunkon ismerkedtél meg a Széchenyi-téri vigadóban. Zárjel között mondva: alapos gyanúm van reá, hogy a papa nagy rokonszenve a vérszerinti köteléken kivül kissé a bácsi aranyruhás Havanna-rudaiban és ószeréminél ószerémibb szilvóriumában is leli magyarázatát. Nos hát Konrád bácsi tavaly a Rónayligetben nyaralt a Nagy Pál-udvarban, abban az Ötventornyos bájos kis rococopalotában. Egész budapesti kolónia volt odakünn, amely nagyon familiáris, kedélyes életet élt. Kaláberozó szakemberek is akadtak közöttük s igy nem csodálhatod, hogy mi a fehérárbocos „Fári"-n minden szép délután kirepültünk a ligetbe. A kaláber, a jó Upmanok és a sziivóriumos korsók kedvéért édes apa még azt is elnézte, hogy civil fiatal emberek közé keveredem, bár soha egyiknek sem nyújtott közülünk kezet, legkevésbbé pedig Bartos Lacinak, a kultúrmérnöki hivatal legfessebb, legfiatalabb, legkedvesebb mérnökének, akiről megtudta, hogy még csak rezervtiszt sem. Lehet különben, hogy szörnyű Bartos-antipatiájának részben Laczika Maca-szimpátiája is okozója volt. Mert, édes Margitkám, mi az első naptól fogva, hogy megismerkedtünk egymással, már éreztük, tudtuk s boldogok voltunk abban a tudatban, hogy öröktől fogva ugy volt az elhatározva, hogy mi a Nagy Pál-udvarban találkozzunk, kezet fogjunk egymással és ez az első kézfogó egy egész életre szóló szövetség megpecsétel ője legyen. A pesti méltóságos kisasszonyok: a Weyser miniszteri tanácsos leányai, az Összes aeraris dámák, az esztergomi 15—30 éves bakfisek mind körülötte forogtak és ő az első naptól kezdve nem vett észre senkit, csak engemet. A négy Weyser-kisasssony. Ah, édes kis Margóczi, feledhetetlenek voltak ezek az augusztusi délutánok ! Jöttek, elröpültek gyorsan, ragyogó fényességben, mint megannyi Szent János-bogárkák . . . Odakünn a tennisground fehér hálója mögött kérdezte először tőlem: — Akar-e a párom lenni! Akartam, oh! akartam s azóta egy párba kerültünk mindig. Igaz, hogy ha mi ketten játszottunk, nem szalasztottunk el egyetlen game-t sem. Ha pedig lementünk, a „Strigonium-Club" kis yachtháza elé, bizonyosan az ő piroskék dreszszét pillantottam meg először 8 ő ajánlotta föl először a csónakját. Virágszedés, temisezés, evezés után azután pihentünk a parti kávéházban a Duna fölé vert vasterrász csíkos ponyva-ernyője alatt. Édes csendben bámultunk be a szürkéslila párafátyolba, amely a itulsó oldal hegyeit eltakarta, néztük a .szikrázó hullámbrilliánsokat s kellemes borzongással rezzentünk meg, amikor •egy-egy lokomativ lámpája, mint nagy 'ros pille kezdett imbolyogni az este keteségében . . . Már egészen tisztában voltunk egyással, amikor a katasztrófa bekövetkezett. És képzeld csak, annak is a villamos világítás volt az oka, amelyet akkor éppen ugy megátkoztam, ahogy áldok most. A papának már kezdett nagyon nem tetszeni Laci s egyre gyakrabban emlegetett bizonyos léha, parfümös vérű, mézesszáju, sárgacipős ficsurokat, akiket gombostűre szeretne tűzni, mint a kártékony pilléket szokás. A Nagy-udvar verandáján ültünk, papa abbahagyta a kalábert, mert a törvényszéki elnökkel csúnyán összeveszett. Mikor a cseléd az asztalra állította a lámpást, szegény Laci fölszólalt: — Bizony akárki akármit mond, nincs egészségesebb, enyhébb, szimpatikusabb világítás ezeknél a régi petróleumlámpáknál... A villamos fény rideg, drága és egészségtelen , . . Apa homlokán a három Falb-ránc (a vihartjelentő! . . .) veszedelmesen mozogni kezdett. Egyszerre fölpattant: — Bolond beszéd ! . . . A villanyos a legegészségesebb, legolcsóbb, legkényelmesebb világítás. Holnap bevezettetem egész házamba . . . És nagy haragjában, ha már kimondotta, meg is cselekedte azt, hogy a nagy villamgyülölő bevezettette hozzánk is a villamvilágitást. Másnap korán reggel beállítottak a munkások és elkezdettek pepecselni a vezetékekkel. Háromszor kellett mindent újra csinálniuk, apusnak mindennap más gondolata támadt. Három hétig szuszogtak nálunk s én a három hét alatt valóságos zimmeraresztben voltam. A munkásokra kellett vigyáznom és igy apuska persze egyedül járt ki a Rónay-ligetbe. A villamos körték azon a napon gyúltak ki először, amikor Konrád bácsi hazament pesti fészkébe. A rózsaszínű rövid napok után kÖedtkeztek a végtelen feketék. Atyus olyan fölvigyázat alatt tartott, hogy még csak szemeimmel sem beszélhettem Lacival. (Pedig egyelőre ezzel is beértük volna . . .) Ha elment hazulról, egy óra múlva bizonyosan jöttek a titkos napiparancsok a telefonon át. A két megbízott kémnek: a Miska privátdinernek és a Kádi gazdasszonynak szóllottak azok. — Igenis, őrnagy ur! Nem hallottam belőlük semmit, csak a Miska haptákját : „Igenis, őrnagy ur!", meg a fogatlan Kádinak, ennek a slampos vén rezervistának dörmögését: „Ja, ja, herr Major!" s mégis hamar kitalálhattam mindig, hogy apus milyen veszedelemtől óv meg megint. Kádinak egyszerre a sürgős ablaktisztítás halaszthatatlansága jutott az eszébe, vagy az én konyhai segítségemre lett rettenetes szüksége, persze hogy én az ablakon ne nézhessek ki. S ha ily napiparancs után hazafelé jöttem „Zenéimmel, Miska bizonyosan ott tévelygett a kisdunai rakpart vaskorlátja mellett, vagy meghúzódott a gesztenyék alatt s engemet persze a világért sem vett észre, bár látott, nagyon jól látott a gazfickó! — Ja wohl, herr Major! Egyszóval lehetetlen volt kettőnk között minden közlekedés. Azaz lehetetlen lett volna, ha ez az én buksi szőke fejem nem létezik s ha például Maca kisasszony nem végez annak idején négy polgárit és nem szívja magát rettenetesen tele a fizikával. Annyira tele, hogy még a telefon kezelésével is tisztában van . . . Nos én tisztában voltam s egyszer az ablakból csak annyit kiáltottam le Lacinak, hogy „halló" és becses ujjaimmal nyolcat mutattam. Nagyszerű feje van a gyereknek, azonnal megértett mindent. Nyolc órakor viszi Miska sétáltatni apa paripáját és nyolc órakor vonul ki Kádi őnagysága a vásárcsarnokba. És mindjárt másnap pontban nyolc órakor csilingelni kezdett a telefon. . . — Halló! — Halló! — Édes ! — Édes ! Stb. stb, Nem neked való, hogy mindent elmondjak, amit két szerelmes szive boldogságában és keserűségében összebeszél. Elég az hozzá, hogy majdnem öt teljes hónapig csupán a telefon, ez az „ördögdrót" volt a mi postillion d' amour-unk. Laci urji. S még ma is az volna, ha Konrád bácsi véletlenül meg nem kapja a vaskoronarendet. Apa olyan büszke volt a kitüntesére, mintha ő kapott volna piros csikót a nadrágjára. És mikor Kádi bácsi a kreutzli adományozása után a farsang éjeién eljött hozzánk látogatóba, apus menten elhatározta, hogy nagyszerű soireét rendez, amelyre a bácsi minden jó ismerősét meghívja. A vendégek névsorának összeállítására magát a bácsit kérte fel és a bácsi meg is csinálta a hosszú lajstromot, amelyben jó elül feketéllett Bartos László kultúrmérnök ur neve. Ez előzménye, picikém, annak a nem közönséges szenzációnak, hogy 1946 év január hó 26-ik napján esti hét órakor az ujdonat uj keztyükbe bujtatott álnok Miska ravasz arcfintorítással jelentette az ajtóban: — Hern Ladislaus von Bartos! Amig a kaláber meg nem kezdődött, még csak egy tekintetet sem váltottunk Lacival. Mikor azonban édes apa a fekete táblára az első kvartászbélát krikszkrakszolta fel, kivonultam a szalonból az én szobám felé, amelyben elfeledtem felgyújtani a villamos lámpát. Valaki utánam sompolygott, valaki a sötét szobában utolért, valakivel behúzódtunk az ablakmélyedésbe, valaki . . . No de felesleges mindent elmondani. Talán félórája beszélgethetünk egymással kis buen retironkban, amikor az ajtó küszöbén két sötét alak jelent meg . . . Légy a legrosszabbra elkészülve, kedves Margócim : ez a két alak az ezredes úr volt, meg a papa . . . Némák lettünk, mint a sir és mozdulatlanok, mint a Balassa Bálint-szobor a szigeti városparkban. Rettenetesen dobogott a szivünk, egymáshoz szorultunk amennyire csak lehetett, hogy ha az urak a szobán átmennek, ne vegyenek észre. Még a szemünket is behunytuk. Egyszerre azután csak egy jól ismerős hangot hallottunk, krr . . . krr . . ., valami nagy villámlás tépte fel csukott pilláinkat és mi ott állottunk teljes kivilágításban az ezredes úr, meg a papa előtt. Félig megdermedve láttam, hogy Zugsverth oberst úr kacag, tapsol a a kezeivel és hamiskásan mondja: — Ach, das kleine Mariechen . . . G-ratuliere herr Major, gratuliere . . . A viharráncok rettenetesen táncoltak apa homlokán, de nem szólott semmit, csak bólogatott a fejével s a vállait mentegetődzve vonogatta. Ifjabb Mihók. Eddig van, nincs tovább, mucuskám; folytatása következik, mint a levelemnek is. Most nem irhatok tovább, mert ilyenkor biczikliz erre a fiatal Mihók (a hosszú Mihók bácsi fia) levelesládájával a postapalotába. Nem szeretném elszalasztani öt. Hogy mikor lesz az esküvő, majd idejében megírom, hogy az én legkedvesebb koszorúleányomnak ideje legyen elkészülni a rózsaszín foulard ruhával. Addig Isten veled, légy oly boldog mindég, amilyen boldog e pillanatban a te kis barátnőd: Maca. U, i. Az a bizonyos kis lámpacsapot megaranyoztattam és a „villamosan világított városokat tanulmányozó hármas bizottság" tisztelt tagjainak emléktábláját megkoszorúzom esküvőm napján . . .