Esztergom és Vidéke, 1896

1896-11-01 / 88.szám

Esztergom, XVIII. évfolyam. 88. szám. Vasárnap, 1896. november I Megjelenik hetenkint kétszer: ^ csütörtökön és vasárnap. —&— 1 ELŐFIZETÉSI Ár\: | Egész évre 6 frt — kr. ^ fi Fél évre 3 » — » | | Negyed évre t » 50 » $ | Egy hóiiapra — » 50 > , Egyes szám ára — » 7> | *C>»X<XXV.X\X\VXXXX\X\V\X\X\XNX\X\XXXXXVXX^ VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Hivatalos órák : d. e. 9—ll-ig, d. u. 3—5-ig. Kiadóhivatal: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház. hová a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások is küldendők. —= TELEFON 59. SZÁM. =— Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándor, Tábor Adolf papirkereskedésében, a Wallliscll- <=s llaugll-léle dohánytozsdékbeu. *XXNXXXVXNXXXXXXXXXXXXXXXXVXX>«*XNXVXS^ í :r 1 jj. Ifit'tii/'' -'JS*^ R "'• S*^ ."^r.* Hirdetések csak a kiadóhivatalban vétetnek fel. ^4 • Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári bélyegilleték fizetendő. i ! Nyilttér ára soronkint 20 kr, § *X\XNVCVS.NX\XXXSXNX>XKX>«ÍNí^^ Az elmúlás emléknapján. Esztergom, október 31. Elhervadtak már az őszi virágok, az utolsók holnap hervadnak el a hervadás és az elmúlás szomorú, csendes kertjében. Egy napra virágillat teliti meg a ködtől, nehéz párától terhes levegőt; olyan édes illat, amilyen az üres parfümös üvegből árad, olyan, amely halványan visszahozza emlékezetét a valamikor abból kiömlő nagy, erős, fiatal illatnak \ ősz a buja tavasznak. Az emberi szenvedélyek és indulatok hullámverése ez illat hatása alatt lecsillapul, a lélek izgalmai helyébe belopódzik egy napra a fájdalomnak és a kegyeletnek érzése, harag, bosszú elnémul és a szeretet melegsége tölti be az élők keblét kedveseik, halottaik sírkeresztje mellett. Az elmúlás bizonyossága, a sok veszteség érzete, bárcsak rövid időre is, megtisztítja az élők szivét; a holtak birodalmában a béke galambja szálldogál a látogatók fölött s néhány óráig senki sem foglalkozik az élőkkel, csak azokkal, akiket szeretett és elveszített s akik emlékezete lelkében imbolygó fényként világit, mint a sírjukra helyezett apró mécsesek a novemberi szürkületben. Az „Eszteroom és a, Néhány adat frakkomról. Itt a szezon, a frakk szezonja, Te szép szezon, köszöntelek ! Én viharedzett, régi frakkom, Együtt leszek megint veled. Ahogy kutatva mérlegellek, Már most is arrul álmodom : Együtt fogunk hemzsegni ismét A szóarékon, bálokon. Ha első izben majd felöltlek, Eszembe jut a drága mult, Mikor homályos szövetedhez Egy drága szőke lány simult, Egy drága szőke lány . . hová lett Az édes első bál után .

: Ha nem csalódom, férje van ma : És trafikosné Bagothán . . . Én viharedzett régi frakkom, Vállad ma is még rizsporos, Emlékszem ah! az őszi estre, Mely édes volt és mámoros. . : Egy barna asszony éjszemébül Ragyogtak rám a sugarak . . . És árulónk volt az a rizspor, Amely a válladon maradt. Oh megbocsáss : én drága frakkom, Ha ily körülményes vagyok, De lám egy selymes, szőke hajszál Az egyenlőség érzete érvényesül odakünn ; megszűnnek azok az elválasztó külömbségek, amelyek az életben más és más, egymással ellentétes irányba terelik az embereket ; a temetőben nincs harag, nincs gyűlölet, nincs szenvedély, ott csak közös szomorúság van és közös áhítat. Zarándokoljunk ki mi is valamenynyien holnap a temetők csöndes kertjébe, hiszen nincs közöttünk senki, akinek utja oda ne vezetne s az elmúlás emléknapján, az elmúlás birodalmában kedveseink sirja fölött vessünk ki szivünkből minden haragot és minden keserűséget, amely éppen az utóbbi időszakban eltölthette lelkünket és halottaink kedveért bocsássunk meg az élőknek, akik vétettek ellenünk. Legyen meg halottak napjának az az áldásos hatása, hogy szűnjék meg városunkban az áldatlan ellentét polgár és polgár között és akik az ellentétet inaugurálták, fogadják meg, hogy annak megszüntetésére elkövetnek mindent, mert végre is ez az ő kötelességük. Legyen meg az az eredménye halottak szomorú estéjének, hogy az élők békejobbot nyújtsanak odakünn egymásnak! Ugy legyen! m

. Gallérodon még ott ragyog. Egy szóaré borús románca E2 elhagyott aranyfonál, A nagy teremben dáridó volt És körülöttünk félyhomály. Edes, szerelmes, tündérórák ! Ti rólatok hadd álmodom, Emléketek hiven megőrzöm, Vén viharedzett frakkomon ? A szivem újra fölmelegszik Es hosszan elmerengek én Elillanó szép ifjúságom E hü letéteményesén. En viharedzett régi frakkomTe hü, te jó vigasztaló, Eredj a szekrényedbe vissza, A bál n«künk már nem való. Ma nem simulna senki hozzád S mért lássák a profán szemek A csatatért amelyben már csak Bus szellemek kisértenek? Elta. A vak ember kutyája. — Az >Esztergom és Vidéke* tárcája. — — Paul Aréne. — — Uram ! hé, uram ! . . . , Visszafordultam a habozó hangon ejtett kiáltásra s a fűben egy vén embert pillantottam meg, aki botjával a levegőben hadonázott. Passzivitás. Esztergom, október 31. A szabadelvüpárt, mint a választások bizonyítják, olyan diadalt aratott országszerte, amilyet az alkotmányos aera visszaállítása óta még sohasem. A nép nyilatkozott, a nép impozánsan nyilatkozott a liberalizmus mellett. A szabadelvű eszmék vármegyénkben is tért hódítottak \ Köbölkuton diadalmasan megküzdöttek a néppárti vehemens agitációval, a doroghi kerületben pedig a függetlenségi lobogót verték le. S midőn az esztergomi szabadelvüpárt egyrészt őszinte, igaz örömmel látja elveinek általános diadalát, másrészt annál nagyobb lehangoltságot és szomorúságot érez, hogy csak éppen szegény városunk nem vehet részt az általános örömmámorban s amig más szerencsésebb városok méltán rózsás, boldog remények és várakozás között tekintenek a legközelebbi lustrumra, mi nem tehetünk egyebet, mint csüggedten rezignálunk és siratjuk szétfoszlott reményeinket. Mint biztos forrásból értesülünk, a párt legelőkelőbb tagjait, akik egyúttal városi képviselők, annyira lehangolta az a körülmény, hogy a Városházát is már évek óta presszio— Bocsásson meg, uram, — folytatta azután a vén ember, — de vak vagyok és egy óra óta ön az első, akinek lépését meghallottam a kavicson. Megkérdezte, hogy ismerős vagyok-e a környéken. Igenlő válaszomra, arra kért, hogy vezessem el a pecér telepére. A telep csakugyan nem esett messzire tőlünk. Útközben elbeszélte kalandját. Koldulás a kenyere (Parison kivül a vakok nem űznek mesterséget) ; tegnapelőtt kutyájával járt erre s mind a kettejüket elkinozta a nagy hőség ; a kutya már nyelvét is lógatta. Hát azt gondolta, hogy betér egy útba eső korcsmába, amelyben jó borocskát mérnek s az ára nem is valami drága. — Már csak megszomjuhozhatik a szegény ember, amikor kora reggeltől fogva tanyáról-tanyára jár a poros országúton. Szerencsétlenségére elaludt és holmi gazfickók arra használták fel alvását, hogy leoldozták a kutyát pórázáról és magukkal vitték. — Mert elhurcolták ám, uram, erőszakosan. A maga jószántából nem hagyott volna el .'•. . . Olyan jó kutya volt az, uram ! . . . Csak ugy szólitotnáló, vezető és megrontó érdekcsojport hatalmát ezúttal sem sikerült, megtörni, hogy megmásithatlan elhatározásuk, miszerint képviselői mandátumokról a legközelebbi jövőben leköszönnek, nem levén a legkisebb biztosítékuk sem arra nézve, hogy Bottyán János-házában önzetlen, a város érdekeit, a polgárság javát szolgáló törekvéseinek lesz valami eredménye a klikk ellentörekvéseivel szemben, másrészt a felelősséget sem hajlandók elvállalni a jövő eseményeiért. Részünkről sajnálattal veszszük tudomásul ezt az elhatározást, de egyszersmind nagyon kérjük szabadelvű városi képviselőinket, hogy ne valósítsák meg e szándékukat, amely az első órák keserűségében fogamzott meg. Ne szolgáltassák ki a várost egészen biztos vesztének s bízzanak abban, hogy idők jártával mégis föltámadhat az üdvös reactio, a hasznos, egészséges ellenáramlat, amely szétpattantja a klikklánc erős gyűrűit. A folytonos dekadenciától megrettenve, magukba térhetnek a jobb érzésű emberek, lehullhat szemükről az áldatlan hólyag, amelytől mit sem látnak s azokhoz csatlakozhatnak, akiket most gúnyolnak, negligálnak, elnyomnak, akiknek ninLapunk^mai száma 6 oldalra terjed. tam, hogy »Csacsikám«, már bizalmasságból is, aztán meg azért is, hogy olyan nyakas, követelő volt, ha nem akartam magammal vinni. Szóval, hát az utkaparó három gyanús, rongyos fickót látott — olyan képük volt, mint a külvárosi koldusoknak — a hogy egy kutyát hurcoltak a város felől. És hogy emberünk magára maradt, szinte kétségbeesett egyedüliségben, mig aztán egy fuvaros jólelkűen fölvette kocsijára. Ép most érkezett meg s kissé tudakozódni szeretne. Az emberek azt mondták, hogy csakugyan futkosott az utcákon valami rémült kutya; nyaklánc se volt rajta és épen olyan volt, mint az ő kutyája. Két nap óta kereste ilyenformán Csacsikát és hogy nem akadt rá, valaki azt tanácsolta, nézzen el a pecérhez. —• Nem is tudtam, uram ! Ugy hiszem, az olyan hely, a hová a gazdátlan kutyákat elzárják. Megölik ám, tudja, ha huszonnégy óra alatt ki nem kérik. De Csacsika finom kutya ám s aztán csak engemet ismer ; dehogy is hagyta a huncut, hogy meglógják. A vak ember útközben egyre beszélt ; látszott rajta, hogy önmagát igyekszik meggyőzni, önmagát szeretné megcsalni ; de azért én jól láttam, hogy lelke mé-