Esztergom és Vidéke, 1896

1896-08-20 / 67.szám

Esztergom, XVIII. évfolyam. 67. szám. Csütörtök, 1896. augusztus 20. ESZTERGOM es mm » N § Megjelenik hetenkint kétszer : jj csütörtökön és vasárnap. I —&— | ELŐFIZETÉSI ÁÍV. § s Egész évre 6 fit — kr. § Fél évre 3 > — » ^ Negyed évre I • 50 > $ Egy hónapra - 1 50 > | Egyes szám ára — > 7* § VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Hivatalos órák : d. e. 9—H-ig, d. u. 3-5-ig. Kiadóhivatal: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház. hová a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások is küldendők. —53 TELEFON 59. SZÁM. ==— ügyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziki ay Nándor, Tábor Adolf papirkereskedésében, a Wallfiscll- és Haugh-féle dohánytözsdékben. Hirdetések a kiadóhivatalban és Tábor Adolf könyvkereskedésében vétetnek fel. _ Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári bélyegilleték fizetendő. Nyilttér ára soronkint 20 kr, Hogyan ünnepli Esztergom a millenniumot. Esztergom, augusztus 19. Nincs széles e hazának városa, faluja, zuga, melyben a dicsőséges ezerév emléket, ha többel nem, egy hálaadó istenitisztelettel meg ne ülnék, csak Esztergom §zab. kir. város az, melynek édesebb a tétlenség, mint a hazaszeretet oltárán a mécsgyujtás. Hazugnak kell lenni a történelem lapjainak, melyek Esztergomról annyi dicsőséget, fényt, hazafiasságot jegyzettek fel. Mert lehetséges-e az, hogy ama város, mely szive volt a honnak, ugyanazért megszűnt dobogni, lelkesülni ? avagy talán nem vádolható ezért hazaíiatlansággal ? Lehetséges-e az, hogy ama város, melyről az van feljegyezve, hogy az első magyar király születésének, megkoronáztatásának és a keresztény vallás dicsőséges recipiálásának az egész országra fényt árasztó gócpontja volt, hogy a közönynek azon nemével excelláljon, mely külömben megszokott nála a közügyek terén ? Ez év április 30-án (három hónap és három hét előtt) tartott közgyűlésében kimondotta képviselőtestületünk, hogy megünnepli az örömünnepet, s e végből 10 tagu rendezőbizottságot választott, s kért fel az ünnepély rendezésére. A bizottság működéséről annyit tudunk, hogy Szt. István napjára tervezte az ünnepélyt, épp a városnak azon történelmi szereplése folytán, melylyel egy városa sem dicsekedhetik az országnak. Ujabban annyi jött nyilvánosságra, hogy a városnak nincs pénze az ünnepségek rendezésére. De arra, ugylátszik, volt, hogy a kaszárnya átadási banketten pezsgőtől ázott a mulatók lába alatt a talaj. Első sorban kérdjük, jogosult-e a bizottság az anyagi kérdéssel foglalkozni, ha a képviselőtestülettől kapott megbízást elfogadta ? Avagy betekintett-e az a bizottság a városi pénztárba ? s tett-e a közgyűlésnek indokolt jelentést? s kérte-e felmentését ? avagy talán csak az a bizottság lenne képes ünnepélyt rendezni ? Valóban csodálkozni kell, hogy Esztergom, mely eddig tettekben kérkedett hazaíiasságával, a nemzet ünnepében ne vegyen részt. De még jobban csodáljuk a rendező bizottság több tagjától a hazafias ténnyel szemben tanúsított közönyét. Dicsőséges multadra büszke Esztergom ! Hozzád kiált önérzeted, ébredj fel decennális tétlenségedből, nincs még késő, hazudtold meg a szánalmas valót és vond e fekete sorok fölé, még élő hazafiságod lángjától vöröslő leplét a tetteknek ! Aliquis. A megszaporított hivatalos órák. Esztergom, augusztus 19. Tekintetes szerkesztő ur! Olvastam becses lapjában azt a néhány sort, amelyekben a legújabb polgármesteri rendeletről volt szó, arról, tudniillik, amely amely a városi tisztviselők hivatalos óráit meghosszabbítja. Olvastam s teljesen osztozom az azokban megnyilvánuló pessimizmusban s a rendelet eredménye iránt kifejezett bizalmatlanságban. Hogy mi indította tulajdonképpen a polgármester urat e rendelet kiadására, nem tudom, de sejtem, hogy oly erényét akarta a közönségnek bemutatni, a melynek hiányát vetik legtöbbször a szemére : az erélyesseget. Erre enged következtetni az a körülmény is, hogy mindjárt a rendelet kiadását követő napon két forinttal megbírságolt egy fiatal tisztviselőt, aki reggel néhány perccel megkésett, de nem mert hajnalig a »Központi kávéház«-ban mulatott, hanem mert az orvosa által rendelt fürdőt az elfoglalt fürdőhelyiségben későn kapta meg. De bár mi okból adta is ki a rendeletet, nem kétkedem, hogy intenciója a város érdekének előmozdítása, tehát helyes volt. Azonban, mint amióta szerencsénk van kezemunkáját ismerni, rendesen, . most sem találta el a helyes intenció megvalósításának helyes, alkalmas módját. Meg akarta büntetni, ijeszteni a hanyag, nem dolgozó tisztviselőket s a szorgalmasokat sértette meg. Azokat, akik mindég teljesítették kötelességüket s ha a hivatalos órák alatt el nem készültek munkájukkal, b .Esztergom és Vidéke" tárcája. Hasonlatok. Ha zöldelő, virágos réten Egy árnyék elsuhan ; Tudom, hogy minden földi élet Igy száll el nyomtalan. S tudom, ha elnyugszik az élet S lezzáll a csendes éj, Hogy álom minden, ami drága — • vágy s a szenvedély. Makai Emil. A piros liliom. — Az sEsztergom és Vidéke« tárcája. — — JEAN LORRAIN. — Hol volt, hol nem volt, élt valamikor egy kis komoly, hideg, alig tizenhat esztendős királykisasszony. Kevély szemöldöke alól kivillogott szürke sasszeme, mig teste olyan fehér volt, hogy kezére mindenki azt mondotta volna, viaszból való. Audovére-nek hivták. Az apja egy vén, harcos király volt, a ki örökösen messze földön háborúskodott, ezért hát olyankor, mikor a határtól távol járt, leányát a kolostorba küldötte : ott nőtt fel a nemzetségében királyok sirja között, az apácák gondozása alatt: Audovére már születésekor elveszitette volt édes anyját. Sok száz éves erdőnek árnyékában, csendjében rejtőzött az a kolostor, a melyben tizenhat éves koráig élt; csak a király tudta az útját, azért hát a királylány sose látott más embert, mint az édesapját. A járatlan utak és ösvények egészen elrejtették ezt a csúnya helyet, a hova csak a napsugár világitott be, különben semmi se járta át a vén tölgyek sűrű lombozatát. Vecsernye tájt a királykisasszony néha elsétálgatott a kolostor környékén; lassú lépéssel járt és a sok apáca kétfelől kisérte ; komolyan elgondolkozóan lépegetett, mintha valami nagy titok súlya nyomná, az arca meg olyan halovány volt, hogy mindenki rámondta volna: — No, ez a kis lány se él már sokáig! Arany lóherés szegélyű, hosszú gyapotruha omlott le róla, finom mivű ezüst karika könnyű, kék fátyolszövetet szorított halántékához s ez alól ki-kitetszett hullámos haja. " Igy telt el az élete ; nyugodt volt s szivét valami reménykedő gyönyörűség töltötte el; mig mások a kedvesüket várták, ő azt leste, mikor jön meg az édesapja. Legédesebb időtöltése az volt, ha atyja harcaira, veszedelmére és a sok lemészárolt fejedelemre gondolhatott. Április volt s körülötte virágozva nyilott a hegyoldalon a kökörcsin, meg a kankalin; de a királykisasszony április havában is csak olyan hidegen, haloványan, csak olyan csöndesen járt-kelt aranyos lóherszegélyes, fehér ruhájával a piros, meg zöld lombú tölgyek aljában, mint akár októberben, vagy a forró júliusban. Nyáron néha arra kerekedett kedve, hogy liliomot szaggasson a kolostor kertjéből; ő maga is olyan gyöngéd, olyan fehér volt, hogy bárki a liliomok testvérének hihette volna, ősszel az ibolyásba játszó, tisztáson termő gyűszűvirágot kinozta el, bár betegesen rozsaszinü ajakához hasonló szirmait sohase cibálta ki; sőt inkább csókolgatta, pedig lám, a liliomot gyönyörűséggel tépte meg ; kegyetlen mosolygás ült ki ilyenkor ajakára, mintha valami romlást előidéző ceremóniát végzett volna; gyászos, véres ceremónia volt az bizony. A király-kisasszonynak minden mozdulására meghalt egy ember. A vén király jól tudta ezt: messzire vitte az emberektől. Ebbe az ismeretlen kolostorba zárta el gyászthozó leányát; a királyleány is tudta ezt, azért volt mindig olyan halovány, azért hallgatott egyre, azért mosolygott, mikor a gyűszűvirágot csókolta, vagy mikor a liliomot széjjelmarcangolta. Minden liliom egy-egy szép hercegnek, ifjú harcosnak volt a teste : mikor kiszaggatta szirmait, egy-egy ifjú halt meg a csatatéren; minden csókja, a mit a gyűszűvirágra lehelt, véres, mély sebet ütött. Audovére kisasszony már nem is számlálgatta, hány embert ölt meg a távolból, íiégy esztendeje tudta, micsoda bűbájos hatalma van s négy esztendő óta pazarul csókolta a mérges, piros virágokat, pusztította a liliomokat: mérget lopott a csókba, halált osztott a szorításban; négy esztendő óta volt édesapjának titokzatos segitője, négy esztendő óta a hóhérja. Estére mindig meggyont a vén vak káplánnak s az feloldozta bűnei alól: mert a királynék bűne a népet sújtja csak és a holttestek szaga kedves tömjénillat az úristennek. A királykisasszonyt se szomorúság, se lelkifurdalás nem bántotta; kezdetben azt hitte, a bűnbocsánat minden alól feloldozza ; később meg . . . hiszen a szüzek, kevély szüzek kevély szive gyönyörködik abban, mikor a csatatérre ránehezedik a vereség alkonya s a piros szinben uszó égboltozat alatt hörögve, kinlódva kapaszkodnak föl a sebesültek a a véres roncsokra, Örömük telik a koldusok, meg a sebesült hercegek vonaglásában ; miért is ne, hiszen a szüzek nem irtóznak a vértől, mint az anyák, a kik örökösen remegnek fiukért . . . Az egyik estén valami nyomorult menekülő roskadt jajkiáltással a kolostor kapujához; fekete volt az izzadságtól, meg a portól és nyomorult teste hét sebtől vérezett; az apácák magukhoz fogadták és rémületükben hamarosan a sirboltba vitték. Oda tettek melléje egy jegesvizes korsót, hogy szomjúságát olthassa, meg a szentelt vizbe mártott szivacsot s a