Esztergom és Vidéke, 1896

1896-07-16 / 57.szám

Esztergom, XVIII. évfolyam. 57. szám. ESZTERGOM és Csütörtök, 1896. július 16. VIDÉKE >«W»XX'*ÍXXVXVNVXXXXXVXXXXXXXVXXXVXVXVXVXXXXXV^ Megjelenik hetenkint kétszer : csütörtökön és vasárnap. —$— ELŐFIZETÉSI Ár\: Egész évre 6 fit — kr. Fél évre 3 » — » | Negyed évre i » 50 » | Egy hónapra — » 50 » Egyes szám ára — » 7 » VÁROSI ES MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház, . hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Hivatalos órák : d. e. 9—ll-ig, d. u. 3—5-ig. Kiadóhivatal: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház. hová a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások is küldendők. —= TELEFON 59. SZÁM. ==— Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándor, Tábor Adolf papir­kereskedésében, a WaUttsch- <=s Hangll-féle dohánytőzsdékben. Hirdetések a kiadóhivatalban és Tábor Adolf könyv­kereskedésében vétetnek fel. ~-3-*<í Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári bélyegilleték fizetendő. Nyilttér ára soronkint 20 kr, Meglazult erkölcsök. Esztergom, július 15. Vasárnap újra volt miről beszélni a városnak. Kora reggel kezdték suttogni a borbélyműhelyekben, a mészárszékekben, azután átterjedt a vendéglőkbe és kávéházakba s végre vele foglalkozott az egész utca. »Botrány, botrány* — mondották diadalmasan a híréhes kávénénikék »Botrány, újra botrány* — sóhaj­tották a jobb érzésű emberek. Hogy a botrányban városi tisztviselők is szerepeltek, talán felesleges külön megemlítenünk. Mintha valami sötét átok nehe­zednék Bottyán János vén palotá­jára ! . . . Evek óta onnan indul ki minden huza-vona, minden viszálko­dás, minden intrika; évek óta ott van a temetője minden szép tervnek, minden nemes eszmének, minden életrevaló haladásnak. S mint a mat­rózok a sülyedő hajón, amikor már bizonyosak abban, hogy pusztulásuk elkerülhetetlen, vad bachanáliát csap­nak s táncot járnak a halál torká­ban, ugy annak az ódon palotának lakosai is a legutóbbi időben, mintha végső vesztüket éreznék, olyan mó­Az „Esztergom és fiié" tárcája, Sokszor biztatsz. . . Sokszor biztatsz, hogy házasodjam — Megnyugvás, béke a család. Én nem tudom magam se, hogy van : Ugy szeretnék hallgatni rád. Beszélsz, hogy boldogság a földön Csak a tűzhely köré jutott . . . En meg lassan azon tűnődöm : Hogy te mindezt honnét tudod 1 — Keresek én asszonyt magának, Mondod — esak megbecsülje majd / . . Aztán mosolyra vonva szádat: Eltitkolsz halkan egy sóhajt. De bár ajkaid egyre unszolnak, S gyöngéd varázsuk megfogott: Annak a szomorú mosolynak En szót fogadni nem tudok. Kótai Pál. don kezdenek viselkedni, mint az emiitett hajótöröttek, akik groggal, Scherry-brandyvel kábítják el magu­kat, hogy ne tudják, mit csinál­nak .. . Tudjuk, kogy sokan vannak, akik azzal vádolnak bennünket, hogy Is­ten tudja milyen célból, milyen ér­dekből — folytonosan a várost, a városi tisztviselőket támadjuk. A vé­dekezésnek legkönnyebb módja az ilyen gyanusitás: nyíltan, becsületesen harcolunk, s éppen ezért az ilyen rágalmakkal nem sokat törődünk. De be kell vallanunk, nekünk fáj legjobban, — hogy mikor a városról kell Írnunk, mindig csak fekete színeket használhatunk, bár­mennyire keresünk is egy kis vilá­gosságot, egy kis fényességet annak a palotának szomorú sötétségében. S mert nehéz, szomorú, mélyen lehan­goló az ilyen mindig elitélő er­kölcsbiró szerep, bizony sokszor hall­gatunk is, mint azt a legutóbbi két hétben tettük, amikor a »Cronique scandaleuse* rovatunkat szintén csi­nos történetkékkel tölthettük volna meg. Semmi esetre sem tartozunk azok közé, akik kapva-kapnak a skanda­lózus eseteken, hogy friss, pikáns szenzációval kedveskedhessenek ol­vasóiknak s most is csak általános­ságban emiitjük fel a minapi esete­ket, mert nagyon jól tudjuk, hogy az ilyenek nyilvánosságra való ho­zása az egész város már úgyis nem szeplőtelen hírnevének sokat árt. De éppen e hírnév megőrzése, vissza­szerzése érdekében mindég s egé­szen hallgatnunk sem szabad. Városunk polgárai békés, munkás, józan emberek, akik közelebb álla­nak a becsületes filiszterekhez, mint a lármázó, bőrükbe nem férő sten­kerekhez. A bácskai virtus, a bács­kai fütykös, a bácski nyilttér soha meg nem honosodik nálunk; ennél sokkal intelligensebb, sokkal fino­mabb lelkületü,sokkaljobb érzésű akö­zönségünk.Nem is zavarta meg eddig társadalmi életünk szép harmóniáját semmi bácskai esemény. S a város­háza is csak legújabban az a sziget, amelynek lakosai nagyon kezdenek törekedni a bácskai nimbusz meg­szerzésére. De mert éppen mint e szomorú sziget története mutatja: »a rossz Az első fejezet. — Elégia. — — július 10. Mindenkit meghatott a kép ! . . . Pe­dig olyan egyszerű volt és olyan igény­telen . . . Ott állottunk az indulásra kész csavar­gőzös fedélzeten, a fehér dróthálónak támaszkodva. Az erdők sötétzöldjét néz­tük, az uj vendéglő cifra faragványait, a végtelenbe vesző vasúti töltést, amelyen messze-távol, mint valami fekete bogár, furakodott a levegőbe egy lokomotiv otromba feje. Hallgatott mindenki. A szerelmes jegyes­pár mellettem, a mindég fecsegő nénikék, a mezitelen nyakú, nagy kalapos bébék. Az erdőt nézték, a habok locsogását hallgatták, a levegőt szivták. Azt a cso­dálatos buja, részegítő nyári levegőt, amelytől megpezsdül az anakoréták vére is . . . Marinka lassan közeledett _a part felé, csipőin kissé himbálódzva, óvatosan lép­delve pillangós cipellőivel a durva dunai kavicsok között. Nyomában kis gárdája : három nagyobbfajta diák tornászó kosz­tümben, pelyhedző bajuszszal és boldo­gan mosolyogva, ha Marinka néha-néha visszadobott nekik egy-két szót. ^Lejött egész odáig, ahol az erősebb hullámok már mossák a partot. Kalapját hátradobta, megrázta szép fejét s egy kő­darabra kapaszkodott. A parti szellő bele­fodrozódott könnyű, kék ruhájába, amely még sokat enged látni a fekete harisnyák­ból s kéjelegve játszott bújósdit szőke hajszálai között. Nem zavarta ez az indiskréció, semmi sem zavarta. Csak nézett, nézett a túlsó partra, a messze­ségbe hosszú, szinte végtelen tekin­tettel. Ott azon a szürke kőtalapzaton gració­zus mozdulatlanságában olyan volt, mint a tavasz allegóriája. Félig még gyer­mek, félig már hajadon, talán tizennégy éves, talán tizenöt, csupa báj, csupa üde­ség és csupa titokszerüség. Az egyik diák szólt valamit, ő intett, haragosan összerácolta redőtlen, szép homlokát: — Ne beszéljenek ! . . . Mindenki őt nézte, meg volt hatva mindenki . . . Ugy éreztem magamat, mintha egy regénybe kezdettem volna s elolvastam volna belőle az első, szép, sokat igérő fejezetet. A szimpatikus hősnő levetette á zárdaruhát, a szimpatikus hősnő az életbe lép . . . Az első fejezet ott áll a kőtalapzaton s mintha mondaná: — Ma még diákokkal mulatok, holnap már nem . . . Mert eljön az én her­cegem. Azt hiszem, erre a hercegre gondol­tunk valamennyien . . . Vájjon el fog-e jönni ma, holnap, vagy sohasem ? Bol­dogságot • fog-e hozni a kékruhás Tavasz­nak, vagy Örök szomorúságot ? S ez a szép arc, amelyen most nem látszik semmi szenvedély, semmi indulat, csak valami megkapó vágyakozás, az élet kí­váncsisága, rózsanyoszolyát fog-e vetni hercegének, vagy töviskoszorut tesz a fejére? . . . Ki tudná megmondani? Lassan, dübörögve indult el a hajó. Az utasok fészkelődni kezdtek, a szerel­|példa ragadós*, a botrányos állapo­tokat tovább tűrni nem szabad s mindent, minden kímélet nélkül el kell követni azok megszüntetésére. S erre leközelebb kínálkozik a kedvező alkalom ! . . . Küszöbön van az uj polgármester-választás. Ezt használja fel városunk közönsége arra, hogy a meglazult városházi er­kölcsök megváltozását magának biz­tosítsa. Mert kétségtelen, hogy az ottani nagy, napról-napra növekvő chaosban csak erős kéz, határozott karakter, higgadt, komoly, józan fő fog tudni rendet csinálni. Egy erős, okos ember mindig el tud bánni száz gyöngével. . . Ilyen ember előtt kell megnyitni a Bottyán János-palota korhadó kapuit.. . Kérve kérjük városunk közönsé­gét, ne mulassza el e kedvező alkal­mat s ne engedje, hogy a kis Ró­mát, Magyarország egykori székvá­rosát maholnap a botrányfészkek között emlegessék ! . . . Ne engedje magát befolyásoltatni semmi mellék­tekintet, semmi intrika, semmi ka­pacitálás által, csak városa javát | tartsa szem előtt, csak a mostani »hét sovány esztendő* megszünteté­mes pár Összébb simult, az egyik bébé előkapta zsebkendőjét, hogy integes­sen ... Marinka nem mozdult . . . Csak nézett egyre a messzeségbe, tul-tul a magas jegenyéken, mintha a ködös távolban a többi fejezetet kutatná ... Fogyott, egyre jobban fogyott szép alakja, már nem világított szőke hajának fényessége, nem volt már nagyobb, mint egy a viz fölött himbálódzó picike kék pillangó ... Azután eltűnt egészen . . . Talán nem is látom soha többé, de te­kintetét, azt a végtelenbe vesző tekinte­tet, tele vágygyal és sejtelemmel, ma is látom s hogy itt ülök magamban Író­asztalom mellett, fel-fel villan fejemben a kérdés : — Kis Marinka, szőke Marinka, ki irja meg, kivel irod meg majd a te regénye­det ? S ha elolvastuk az utolsó fejezetet is, elégedetten tesszük-e le a könyvet, avagy pedig könyezni fogunk ? Mert oly szép vagy, oly fiatal és az élet olyan nagyon bizonytalan . . . Lancelot. Tatou. — Az ^Esztergom és Vidéke* tárcája. — Bellordné asszonyság, a helyszerző, a minapában egy csöndes,* szelíd kis leányt ajánlott be nekem tehén-pásztornak;

Next

/
Thumbnails
Contents