Esztergom és Vidéke, 1896

1896-07-09 / 55.szám

keztek dr. Földváry István városi főügyész, Luczenbacher István, Katinszky Lipót, Wimmer Imre megyebizottsági tagok és mások. Mikor a menet a község határához ért, ott várakozott Bóna Mihály községi biró, őszhaju tipikus magyar népalak s fedetlen fővel éltette a főispánt, akinek erre kocsijához nyargalt egy nyalka lovas, árvaleányhajas kalapban, lobogós ingujjban : a banderialisták vezetője, a biró fia: — Isten hozta méltóságos főispán ur ! — mondotta, megszólalt a trombita s a száz lépéssel előbb felállitott negyventagu lovasbandérium lassú lépésben megindult a község felé. A község első házánál állott a zöld lombokkal, fenyügallyakkal és nemzetiszínű zászlókkal díszített diadalkapu. Ennek két oldalán sorakoztak a község szép lányai színes pruszlikokban, átlátszó, fehér csipkekendőkben. A czigányzenekar a Rákóczy-indulót húzta. Az éljenzés egyre növekedett s legáltalánosabb volt a községháza előtt az uj emlékkőnél, amelynek kerítése mellett Hertelendy Gyula jegyző, a szép ünnep főrendezője üdvözölte az érkező vendégeket. A menet egyenesen Kobek István, a járás országgyűlési képviselője kastélyának udvarára hajtatott. A lovasok előrementek a szép virágpartík között, az előkert széles, kavicsos utain. Az üvegveranda lépcsőin a háziúr fogadta vendégeit az ő ismert nagy figyelmességével és szeretctreméltóságával. Majd a főispán kívánságára még egyszer elvonult a bandérium a veranda előtt s mindenkinek gyönyörűsége tellett a daliás, pompásan festő lovasokban, akik között — természetesen a földmivesekével egyforma kosztümben — a bátorkeszi intelligencia több tagja is ott volt. Az ebéd. Délben Kobek István ur lakásán harminc teritékes ebéd volt. Minden feszes, hivatalos jelleg nélkül való, hiszen csupa jó barát ült a fehér abrosz mellett, akik természetesen egészen otthonosan érezkapni . . . Egy-kettő, odaállasz a sarokba . . . — De édes lelkem, csak nem fog az a szegény gyerek éhen lefeküdni ? szólott a nagymama részvéttel. — Éhen fog lefeküdni, mert ma nem érdemelte meg a vacsorát . . . Lacit odaállították a sarokba, Ella pedig, mikor, a szegény testvérjére nézett, könyezve ette a jó tejfölös csirkét és a pompás gyümölcsöket. Es Laci komoran, de egy martir hidegségével koplalta végig a vacsoraidőt az emeletes tyukketrecnck támaszkodva . . . Tiz óra felé, mikor az egész ház elcsöndesült, egy óvatos alak surrant be titokzatosan a gyerekszobába. A vén Takács volt, a lókupec, aki hideg sültet és gyümölcsöt csempészett az unokája ágyába. Laci szepegve kérdezte : — Te vagy nagyapa ? — Én vagyok ... Itt van egy pár jó falat, edd csak meg gyorsan . . . A kiéhezett Laci mohón nekiesett a sültnek és tele szájjal szólott az ágyán üldögélő öreg emberhez : — Látod, hogy nem árultalak el! De holnap délután aztán megint káromkodni fogunk ám a pajtában . . . — Fogunk ám, kurjantott az öreg vidáman, még pedig déltől estig ! Összenéztek a holdvilágban, mint két jó cimbora, aki teljesen érti egymást. A ték magukat az igazi magyaros vendégszeretetéről ismert család körében. A perbetei cigánybanda játékát mindazáltal ismételten megszakították a tósztok. Az elsőt Kruplanicz Kálmán főispán mondotta a királyra, hangsúlyozván, hogy bár csak családias jellege van az ebédnek, nem teheti, hogy a község milléniumi ünnepének napján uralkodónkról meg ne emlékezzék. A második felköszöntő a háziakat illette, az éltető dr. Földváry István volt, aki az ő ismeretes ékesszóllásával s a szeretet melegségével és valamennyi jelenlevő szivéből beszélt. Katinszky Lipót ügyvéd a megye fejére, a főispánra emelte poharát, akinek könnyű dolga most mintafőispánnak lenni, mikor előtte olyan mintaalispán hozta rendbe a megyét, amilyen Kruplanicz Kálmán volt. Utánna Lucenbacher István emelkedett fel, s röviden, de velősen és szellemesen köszöntötte fel az alispánt, hivatkozva az előtte szólóra, aki szintén ugy nyilatkozott, hogy jó alispánok mellett virulhat fel csak a vármegye. Ilyen alispán a jelenlevő. Az utolsó tósztozó Balázs J. bátorkeszi gyógyszerész volt, aki a kerület jelenlegi és lee?ido képviselőjére mondott hatásos, lelkes pohárköszöntőt. A beszéd nyomában felhangzó hosszas éljenzés és a zajos, őszinte ováció, mely az egész nap folyamán mindenütt megnyilatkozott, ahol csak Kobek István ur megjelent, nagyon határozottan dokumentálta, hogy a járás lakossága teljesen ugy gondolkozik, mint a felköszöntő mondója s hogy a mult választás virágja : az arany kalász diadalmas virág marad a jövőben is. E derék kerület nem lesz többé hálátlan az ő igazi jótevői iránt . . . Az ebéd befejezése előtt érkezett a következő üdvözlő távirat : Megjelenésemben sajnálatomra akadályozva vagyok. Szívből üdvözlöm önöket hazafias ünneplésükkor, melyen lélekben jelen vagyok. Éljen az ezredéves haza! Éljenek annak hű fiai, a bátorkesziek ! Reviczky Károly. Az ünnepély. A bizonytalan, csöpögős idő miatt már-már aggodalom szállotta meg a közönséget, hogy az eső megrontja a programmot, annál is inkább, mert éppen két óra tájban hatalmasan megeredtek vén Takács később összeszedte a csontokat és megcsókolta az álmosodó gyereket. — Most már aludj öreg, majd holnap folytatjuk, ahol elhagytuk . . . Bajóth község rövid története. Irta : Mihályi Imre. Ez ősrégi, törzsökös magyar falut Kézay szerint az Imre király neje; Konstancziával hazánkba költözött nagy hirü és vitéz Simon spanyol gróf sógora Benedek vajda, a ki Bánkbánnal azonos, tündér szépségű neje Tota gróf kisaszszony mulattatására alapította, miután mint szerelmes ember a Spanyolhonból ide származott nejének, e kies vidéken épített várával, melyet a család nevéről Boyothnak nevezett, kedveskedni akart. Körülbelül 1195-ben alakittatott meg e község, s eképpen már 800 év óta lakják itt e földet magyar lakosok. S hogy már a rómaiak idejében azoknak valamely telepe létezett itten, bizonyítják a község határábau a hetvenes években felásott római sarkophagok, s egyéb emlékek, melyek a primási múzeumban nyertek elhelyezést. Nagy gyásznak és vérontásnak lett azonban okozója a Bor nemzetségből származott Bánk-bán szépséges neje, az ég csatornái, ez az aggodalom azomban felesleges volt, mert három órára kiragyogott a sárga, nyári napsugár. Az emlékoszlop előtt nemzetiszínű posztóval díszített lombsátor állott, a pódiumon kényelmes fauteillek, amelyekben immár diszmagyarban helyet foglaltak a főispán, az alispán, Kobek István és Perényi Kálmán. Körülöttük csoportosult az előkelő vendégkoszoru. A sátor körül a községi tűzoltóság, parancsnokával az élén, kordont vont s itt is, mint az egész községben mintaszerűen fenntartotta a rendet, ami nem volt könnyű munka a sok száz főre rugó tömegben. A helybelieken kivül impozáns számban jelentek meg a dunamocsiak, muzslaiak, bucsiak, kisujfalusiak és köbölkutiak. .Mélységes csend állott be, amikor Kobek István ur az emlékművel szemben felállott s lelkes, érces hangon elmondotta a következő szép és hazafias megnyitó beszédet: Méltóságos kir. főispán, nagys. alispán, mélyen tisztelt vendégek s kedves polgár társaim ! Ezer esztendeje annak, hogy a mi vitéz őseink, Árpád apánk vezérlete alatt elfoglalták ezt a földet s megalapították Magyarországot. Az ezer esztendő folyamán, mely azóta tovament, Magyarország néha boldog és erős, néha pedig boldogtalan és gyönge volt. Mindig akkor volt a hazánk boldog és erős, a mikor a magyar hazafiak, a derék magyar emberek valamennyien egyet értettek. A mikor ur és polgár ember egymást se le nem nézte, se nem irigyelte, hanem megértette és megbecsülte. A mikor a magyar megadta Istennek, a mi Istené, a királynak, ami a királyé, de a mellett a maga józan eszére és szabadságára is büszke volt. És amikor a magyar nem bántotta, nem gyűlölte a másik magyar embert, ha annak más hite más temploma volt is; akkor mindig boldog és erős volt a haza. Ellenben keservesen boldogtalan s nyomorultan gyönge volt szegény hazánk mindig, ha a magyarok egymásközt túlzott pártoskodásból, irigykedésből, elbizakodásból, vagy vallási, felekezeti villongásból összevesztek, gyülülködtek. Ilyenkor mindig a külső ellenségei is reá törtek, hogy elpusztítsák. Tatár, török, német — mind csak akkor birt velünk, akkor győzött le minket, ha itthon magunk közt is háborúság volt, béke és egyetértés helyett. Mi kedves polgártársaim, akik imádott hazánk ezeréves ünnepét üljük ma meg, kinek kedveért a község alapíttatott. Ugyanis Jeruzsálemi Endre királyunk neje, a német Gertrúd a féltve őrzött Totát fivére kezére játszotta, királyné létére a keritői szerepre alacsonyodván. Mely aljasság midőn kitudódnék, a rettenetes haragra gyúlt férj az Esztergom, Magyarhon akkori fővárosa környékén tartózkodott királynét, s kíséretét barátaival megrohanván, felkonczolta. E vérengzést életével, s javainak elkobzásával fizette meg Benedek vajda, s ekkép e község a koronára szállott, mit igazol azon körülmény is, hogy 1281-ben a tatárokkali ütközetből diadalmasan hazatérő Kun László mint királyi birtokon, itt megpihent, Terra Boyoth néven említtetvén akkor e helység. 1332. évi feljegyzés szerint Castrum Bojoth, a bajóthi vár Pál gróf országbíróé volt, de Fejér szerint Péter mester által elpusztíttatott. Valószínű azonban, hogy az akkori ellenkirály ; Csák Máté emberei, Csák István és Huntpázmány Pető pusztiták el ezen akkor ís királyi birtokot, mit igazol az is, hogy (Knauz szerint) e lázadók még a király lovait is elhajtották a szétdúlt erősségből, miért is Huntpázmány I. Károly király előtt kegyvesztett lön. A községnek eme felprédáitatása inkább 1310—1315. évek között történhetett, mivel már 1332—1337-ig Clement nevü mind azt akarjuk, hogy a magyar állam s a magyar nemzet, melynek hű fiai vagyunk, ezután mindig boldog és erős legyen. Szent akaratunk Isten segítségével teljesedni fog, ha nem gyűlölködünk egymás ellen, hanem békésen egyetértünk, egymást megbecsüljük, híven Istenhez, királyhoz, hazánkhoz és szabadságunkhoz. Midőn Bátorkeszi község lakossága által, Magyarország ezer éves fenállása emlékérc emelt szobrot, őseink dicső erényének megünneplésére leleplezném, ünnepünket a legszebb magyar enek fohászkodásával nyitom meg. Isten áld meg a magyart! Az éljenzés felzúgott s az emlékmű körül felállitott magyarruhás leányok szép csendesen lehúzták a szoborról a könnyű csipketakarót. S mialatt a közönség a cigányzenekar által rázendített Himnusz-t énekelte, örvendő szeme a szép milléniumi emlékre tapadt. A szobor körülbelül négy méter magas, szürke kőtalpzaton nyugvó vörösmárvány obeliszk a következő felírással : MAGYARORSZÁG EZERÉVES FENNÁLLÁSÁNAK EMLÉKÉRE BÁTORKESZ KÖZSÉG 1896. Az emlékmüvet fehérre festett csinos rácsos kerítés veszi körül s a község legalkalmasabb helyén van felállítva. A Himnusz eléneklése után Meisermann Ignác esperesplébános állott a szobor alá. Hosszabb beszédet olvasott fel halkan, talán kissé zavarosan is, ugy, hogy bár a pódiumon állottunk, jegyzeteket nem tehettünk. Kéziratát pedig nem bocsátotta rendelkezésünkre s igy legnagyobb sajnálatunkra, beszéde tartalmát nem reprodukálhatjuk. Röviden, de lelkesen és nagy hatással beszélt Reich Izrael izraelita lelkész. Kiemelte, hogy az izraelita hitközség, amelynek nevében felszólal, a bátorkeszi három hitközség közül a legkisebb, de hazafiság dolgában nem engedi magát tulszárnyaltatni. Az izraelita hitközség az ezredik évet megünnepelte már a maga körében, megülték külön-külön felnőttjei és kisdedei, most pedig részt kérnek az összes közönség ünnepéből. Mert bár minden felekezetnek van saját oltára, amelynél külön-külön áldoz Istenének, van még egy más szent oltára is, amelyet valamennyien kell, hogy körülvegyenek, ahol vérrel és élettel mindplébánosa emlitettik, a mi igazolja, hogy akkor már újból felépült, mert néptelen községeknek amaz időkben nem igen adtak volna külön parochiát. Az sem lehetetlen, hogy a Castrum Boyoth néven emiitett lovagvár azonos a község határának déli részén máig is Berényvár elnevezéssel ismert területtel, a mely dombot maga a természet is erdőül alkotott egyenes fensíkjával,"s meredek oldalaival. Sőt az is valószínű, hogy e terület már eleink; az avaroknak egy köröndszerü erődítménye (gyürü, győr) lehetett, mivel e fensík mai formájának létrehozásában az emberi kéz munkáját akárki is könynyen felismerheti. Okmány tanúsítja, hogy Berény várát az esztergomi káptalantól, a szomszédos, s a község határában levő Pélifóld (szentkereszt) hires búcsújáró helyen létezett Johannita lovagrend megvette. A néphagyomány pedig máig is érdekes regéket tartott fenn a berinkaikirályról, s leányairól, kiket a tatárok elől egy, még a harmincas években is fennállott köboltozatú üregben elrejtett, s kiknek titokzatos sóhajait a mai időkben is hallani véli a pásztortüzek mellett a berény vári fensík tetején legeltető köznép élénk képzelődése. (Folyt, köv.)