Esztergom és Vidéke, 1896

1896-01-01 / 1.szám

Esztergom, XVIII. évfolyam. I. szám. Szerda, 1896. január ESZTERGOM es TIBIKE Megjelenik hetenkint kétszer : csütörtökön és vasárnap. | —*- | ELŐFIZETÉSI ÁR: I i ^ & Egész évre 6 fit •— kr. ^ I Fél évre ........... 3 » — » | ^ Negyed évre 1 » 50 » S ^ Egy hónapra — » 50 » ^ Egyes szám ára — » 7» | VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség Simor János-utcza 519. sz., hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Hivatalos órák : d. e. 12—2-ig. Kiadóhivatal Buda-utcza 346. sz., hova a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások küldendők. Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándor, Tábor Adolf papir­kereskedésében, a Wallíiscll- ós HailgU-féle dohány tőzsdékben. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári bélyegilleték fizetendő. \%^X\X\X\V\^X-X\X\X\X\X\X\\\VX\V^^ Uj év napján. A múlt év legorvendetesebb ese­ménye az egyesült Esztergom esz­méjének megvalósulása. Az, a mit oly régen óhajtottunk, a mit felvi­rágzásunk, boldogulásunk első és fő­kellékeül jeleztünk, az hála a mérv­adó körök önzetlen munkálkodásá­nak, végre beteljesedett. Óriási, ma még kiszámíthatatlan előnyöket rejt magában a szétdarabolt és széthúzó városrészek egyesítésének ténye. Az állandó hidat, a közforgalom és kereskedelem fejlődésének ezen főfaktorát diszes ünnepségek között szentelték fel és adták át rendelte­tése czéljának. Ott díszeleg a merész ivezetű vasóriás messzire hirdetve a szép, a virágzó jövőt. Az új kaszárnya, a budapesti direkt vasút, az üveggyár mind ©ly alko­tások, a melyek Esztergom fejlődéi Számos eszmét pendítettek meg, a a mely eszmék megvalósítását már a legközelebbi jövőben keresztülvinni szándékoznak. A villamos világítás bevezetése, a telefon-hálózat kiter­jesztése, a város általános csatorná­Vannak pillanatok, midőn az öröm és fájdalom húrjai majdnem ugyan­azon pillanatban rezdülnek meg bel­sőnkben, midőn emlékünkbe tolul a sok jó és rossz, mely bennünket ért és szivünk a vegyes érzelmek hatása alatt áll. Ily pillanat az év vége. Ha visszagondolunk ama esemé­nyekre, a melyeknek színhelye az elmúlt év alatt városunk és megyénk volt, lehetetlen, hogy e vegyes ér­zelmek ne támadjanak fel keblünk­ben. Jóleső érzés fog el bennünket, níríőn tgnnstPtttfi/ilr hnc^JSi. QjpLejfe. detes események túlsúlyban voltak, hogy azon néhány disszv, nans han­got, a melyek társadalmi és közé­letünkben felmerültek, a fejlődést, a boldogulást előmozdító számos ese . ioény jóval felülmulta. zása és kövezése, a régi városháza kibővítése és újjáalakítása, a rozoga főgymnasium restaurálása, az elemi iskolák elhelyezésére alkalmas épület létesítése, mind oly tervek, a me­lyeknek nagy részét már ezen 1896-iki milleniumi évben keresztül fogják vinni. Dicséretes és korszakalkotó mun­kát végeztünk a mult évben és szép programmunk van a jövő évre. Bátran elmondhatjuk, hogy az al­kotások és a tervek olyanok, a me­lyek évtizedek sajnos mulasztásait, helytelen rossz gazdálkodását hivat­vák jóvátenni. A milleniumi év küszöbén büszke öntudattal elmondhatjuk, hogy ha nem is közvetlen, de közvetve mi is megültük és meg fogjuk ülni ama ri^gy esemény ezredik évfordulóját, B^miúnru sz eneleít, hazánkat- raejgala-. pitották. Nem akarunk azon néhány disszo­náns eseményre kiterjeszkedni, a melyek a mult év, az igazi, fárad­hatatlan munka évének összhangját zavarták, nem akarjuk a már-már heggedő sebeket felújítani, nehogy örömünkbe a bánat keserű érzelmei vegyüljenek. Fojtsuk el a fájó érzelmeket, gon­doljunk a közelmúlt alkotásaira és a közel jövő szép terveire. Tegyünk ünnepélyes fogadást, hogy a jövőben csakis a közjó önzetlen és odaadó támogatása lesz vezérelvünk, hogy a társadalmi életben az összetartás érzete fogja hevíteni keblünket, nem pedig a visszavonás, az ellenséges­kedés. Tegyünk fogadást, hogy a társadalmi kérdésekben nem leszünk elfogultak, nem fogjuk mások meg­győződését befolyásolni, de viszont nem hagyjuk magunkat befolyásol­tatni. Csakis ily összetartó és komoly munkálkodással fogjuk elérni azt, a mi kell, hogy minden jó hazafinak,, Ar •^MfcfaiWtor -p^\f avrmk • ^A^f^Tessége legyen, az általános jólétet. Salus rei publicae suprema lex! Íz „Esztergom és Vidéke 1 tárczáia. A heqedü-miivész A Bánhidy-ház kivilágított ablakai bele­piroslottak a késő éjszakába, pedig más­kor korán lecsukta szemeit a yén, csön­des otthon ; lakóit már az estiéi ha'fano-­szó álomba ringatta. Ma azokban nagy ünnepet ül a Bánhídy-család • hosszú évek óta ma van először id e haza az öreg ur egyetlen fia, aki bekóborolta a világot s nagysokára jónak látta ellátogatni haza is. Az ősi földesúri ház nagyterme régen úszott akkora fényárban, mint ma este. Az öreg Bánhidy a feleségével nem is lakta az egész kastélyt, melyben annyi volt a szoba, mint egy kisebb fajta ka­szárnyában. 0 csak az épület egyik szár­nyában húzta meg magát, s mint valami leshelyről nézte onnan a világot. Oda­vitték neki az újságokat is, azokból ol­vasta, hogy a fia hol jár, merre jár ? Most Parisban, most Londonban van; mos itt, most ott arat dicsőséget. Mert művész, hegedűművész a n u ; dicsérik, ünneplik; herczegek, grófod tapsolnak neki. Mondják, hogy Amerikába is át fog menni. — Hm. Kicsi neki már ez az ó világ — mormogá az Öreg Bánhidy . . . Nekem a vén bagolyváram egy 'mg^ is elég. S nemsokáfa kisebb helylyel is be fogom érni . . . ' Mert nagy fájdalom bántotta az öreg szivét, hogy a fia évek óta nem látogatta meg a szerény falucskát, ahol valaha bölcsője ringott, ahonnan valaha a messze, ismeretlen világba, a homályos, az Ígér­gető, a kecsegtető jövendő elé indult. Ahonnan azóta a szülői, a rokoni szere­tet, a jó barátok, ismerősök emlékezete oly érdeklődéssel kisérte a pályafutását, mint a csillagász egy ritka bolygó járá­sát, mely száll, száll ragyogva a végte­lenségbe és oda nem akar visszatérni többé, ahonnan kiindult . . . Az igaz, hogy leveleket irkál néha haza, de mikor ők szinről-szinre szeretnék már látni, mi­kor ők a szivökre szeretnék szorítani ; mikor ők jobban szeretnék azt tudni, hogy egészséges-e, jókedvü-e, mint azt, hogy mennyi dicsőségben van része ? Hát végre haza jött. A fényes, virágfüzérekkel diszitett te­rem zsúfolva van vendégekkel : három vármegyéből összegyűlt a rokonság a család nagy ünnepére. Az asztal görnye­dezett mindenféle jótól, amit a szülői szeretet ilyenkor csak fölhalmozni képes, hogy a várva-várt személynek igazán eszébe jusson, hogy mindenütt jó, de leg­jobb otthon. Az asztalfőn fiatal asszony ült, az öreg Bánhidy fiatal felesége, mert másodszor megházasodott, — éppen ak­koriban, amikor a fia az apai házból kirepült a messze világba. Az ifjú Bán­hidy ott ült apja balján; mostoha anyja pedig az Öreg ur jobbján. Akármerre né­zett az öreg, mindkét oldalról a mosolygó, fiatal élet ragyogott rája. A vacsorának vége volt. A pohárkö­szöntők elhangzottak. Persze, mind az ünnep beczézett hősét, a család büszke­ségét, a fiatal, dicsőséges hegedűművészt magasztalta. A tisztelendő ur meg oly kenetesen beszélt, hogy az éltesebb asszonynénéméknek köny gyűlt a sze­mükbe . . . Mikor már éjfél felé járt az óramutató, mikor a czigány muzsikája mindjobban összeolvasztotta a sziveket: akkor egyszerre felállt a fiatal Bánhidy, a hegedűművész ; kivette a czigány kezé­ből a hegedűt, s rákezdte ő, érzékenyen, csodaszépen, oly hévvel, oly tűzzel, oly elragadtatással, mintha nem az egyszerű falusi házban, hanem a legelőkelőbb herczegasszony tündöklő szalonjában mu­zsikálna : . . . Messze jártam, másutt is volt jó dolgom — Hej, de szivem csak azt súgja, jobb otthon . . . Most már nem csak az öreg, gyönge szivü asszonynénék sirtak, de bizony az urambátyámék is. A karos gyertyatartók sugarai sok, sok siró szem örömkönyei­ben törtek meg ... Az Öreg Bánhidy két kezébe hajtotta a fejét és ugy sirt. A fia odament hozzá és a fülébe húzta a nótát az apjának: a fülébe, a szive, lelke kellő közepébe . . . II. Azután visszaadták a látogatást a messze kiterjedésű rokonságnak, mely a hires vendég tiszteletére a Bánhidy-ház­ban összegyülekezett. ; *• Napokig kocsikáztak, míg mindenüvé eljutottak. A híres embert persze minde­nütt nagy csodálkozással fogadták. A kis, szelid, félénk vidéki leánykák jóformán szemébe se mertek nézni ; csak úgy lopva vetettek rá egy-egy pillantást, amikor is elismerték, hogy a félelmesen nagyhírű ember hozzá még igen csinos fiú is. Kérdezték, faggatták, hol járt évek óta, mióta szinét sem látták. S a fiatal embert egy kissé elkapatta a kényeztetés; be­szélt, sokat beszélt a sikereiről, a koszo­rúiról, a tapsról, mely útján véges-végig kisérte. Találkozott egy fiatalkori jó barátjával is, Róna Gáborral. Valamikor együtt mé­táztak a falu szélén, a pázsitos, messze téren, de azután ugyancsak különböző irányba tért az útjok. Bánhidy Imre hires ember lett; Róna Gábor megmaradt egy­szerű szántóvetőnek. Az egyszerű szántóvető aztán egyszer csak azt mondta a nagy művésznek : Látod, Imre, én most is úgy szólok hozzád, mint hajdanában, mikor együtt játszottunk fogócskát . . . — Kérlek : nagyon örülök, ha a régi jó szívvel vagy hozzám. — Szemrehányást akarok neked tenni! — Akár hátba is üthetsz, mint hajdan a labdával. —- No hát, hátba ütlek. Én elismerem azt, hogy téged a szerencse szárnyaira vett és csupa fényben repült veled tova : de azért mégsem kellett volna megfeled­kezned éveken át a te bölcsődről, a te édes apád házáról . . .

Next

/
Thumbnails
Contents