Esztergom és Vidéke, 1895

1895-03-21 / 23.szám

Öngyilkosságok. Esztergom, március 19. (N—ő.) Koronként eldurran egy pisztoly, szinte megdöbbentő pon­tossággal és utána egy küzdelmes emberi élettel kevesebb van a földön. Ki győzné számon tartani az egész világ, az egész Magyarország ön­gyilkossági eseteit ? A fővárosban magában rendkivül nagy az öngyil­kosságok száma, de a mi kisvárosi társadalmunk még nincsen annyira hozzászokva az ilyen szenzációkhoz s azért egy-egy eset kétszeres fon­tosságúvá lesz. Pár órával, hogy a boldogtalan behunyta megüvegese­dett szemeit, futó tűzként szétterjed az egész városban a hir, körülményesen megvitatják a legapróbb részleteket és találgatják, hogy mi vitte a vég­zetes lépésre a szerencsétlent. Egy kis szobában pedig össze­gyűl a boldogtalan család. Ok nem vitatkoznak, nem találgatnak, csak zokognak. Zokognak kétszeres fáj­dalommal, mert iszonyú az, ha va­laki a családban természetes úton hal meg, de kétszeresen rettentő ha a hitves, a férj, az atya vagy a gyermek önkezével vetett véget életének. Azok pedig, a kik nem sirnak ugyan együtt az elköltözött közel­állóival, nem is az üres szenzációt hajhásszák, de gondolkozni szeretnek Hí „Esztergom ís fiié" taji Ezer év *) Irta: VASZARY KOLOS, hercegprímás. A történetírás célja: feltámasztani a multat halottaiból, épülésünkre, okulá­sunkra. Ezért a történet ismerete életbevágó, fontos dolog, mert jói mondja egyik je­les írónk, hogy : «a történelem lehet egye­dül a nemzeti lelkesedésnek és emelke­désnek, a tett és erőmerítésnek valódi kútforrása.» Ki ne emlékeznék tar homlokkal, ősz fürtökkel is kegyeletesen azon estékre, midőn áhítattal csüngtünk édes anyánk beszédes ajakán, hallgatva a régi magyar hősök vitéz tetteit ? Ki ne emlékeznék élénk hálával azon lelkes férfiakra, kik elragadó vonásokkal rajzolták elénk hazai történetünk nagy alakjait ? Valamint, hogy felbuzdultam magam is mindig kedves tanítványaim meleg ér­deklődésétől, melylyel magyar történeti előadásaimat hallgatták. És most, midőn nemzetem, hazám ezer *) Bevezetés a Szilágyi Sándor szerkesztésé­ben s az Athenaeum kiadásában megjelenő nagy tör­téneti műhöz: «A magyar nemzet története.* és okulni az élet kérlelhetlen törvé­nyein, megdöbbenve állnak a rava­tal fölött: vájjon hát csakugyan mi készteti a temérdek szerencsétlent, hogy, azt ami neki legbecsesebb, az életet könnyelműen eldobja magától ? Hisz a vizbe fult görcsösen kapasz­kodik a szál deszka után, a halálra itélt elborzad, ha meglátja hóhérját és mielőtt a gyilkos áldozatába döfné tőrét, nem véres tusa fejlődik-e ki köztük ? A lét összes küzdelmeivel nem egy rettentő kapaszkodás-e az élethez ? Mig az emberiség egymást lökdösi a kenyérért, nem az az alap­gondolat vezeti-e az embereket, hogy élni jó s az élet minden bol­dogság feltétele, forrása ? Vagy lelki megháborodottságnak, vagy szörnyű lelki tusának kell tehát megelőznie az-öngyilkosok rett£niu_j elhatározását. Ha szerelmében csalódott az ifjú, vagy a lány, e szerelemnek a leg­magasabb fokúnak kellett légyen lennie. Minden csepp vérét rá kel­lett tenni azon megfontolásra, hogy imádatának tárgya viszonozza-e ér­zelmét. Jövőjének tervei, szívóssága a küzdelmek elviselésében, reménye, bánata ezernyi szállal össze van bo­gozva azzal a kérdéssel, hogy az a másik viszont szereti-e. Senyvesztő kór emészti a másik­nak testét. Naponkint megújuló fáj­dalma úgyis a holt bizonyossággal éves történelméhez bevezetésül e sorokat írom, bár vérem gyorsan lüktet, szivem hangosan dobog, tollam mégis igen gyenge leírni azon erős érzelmeket, melyek egész valómat eltöltik. * Ezer éve, hogy Árpád e hazát elfog­lalta. Nagy idő egy nemzet életében is ! Világrészünkben melyik az a nemzet, bármily művelt, bármily hatalmas volt legyen is, mely a mienkhez hasonló ezer éves múlttal bir ?! Hellas, a műveltség hazája, nem élt ezer évig. Róma, a világ eddigelé leghatalmasabb­nak ismert állama, alig nyolczszáz éves fönnállásakor, Augusztus halála után már haldokolni kezdett. Egyes nagy császárai úgy tűnnek föl, mint az agóniában fellobbanó végső élet­erő jelenségei! És nemzetünk ? Az ezer év folyamán nem hogy meg nem öregedett, ellenkezőleg, ifjú erővel halad a második ezredév hajnalán előre ! Ha arról elmélkedem, hogy ily nagy idő alatt mennyi és mily hatalmas népek züllöttek el vagy olvadtak más népekbe, vagy idegen kormányzás alatt élve vesz­tették el hegemóniájukat; ha elgondolom, hogy nemzetünk min­den rokon és testvér nélkül élt és él más fajú népek között, «nem ugyan elszige­bekövetkező elmúlásra emlékezteti. Minek hát bevárni az élet végét, mi­kor addig ezer-féle testi fájdalmon vezet az út keresztül ? Mást anyagi gondok bántanak. Fényes életet él, közbecsülésben ré­szesül, pedig álmatlan éjjeleken a jövő rettenetes képe jelenik meg előtte : a nyomor, az éhező család, közmegvetés. Ott áll a meredek szikla tetején, látszólag büszkén, elégedet­ten. De elég egy taszítás, hogy a becstelenség örvényébe alábukjon. Mért ne siettetné tehát ezt egy re­volver-golyóval ? A családatya éhező gyermekeinek nem tudja megszerezni a betevő fa­latot. Nincs rettentőbb hang, mint mikor az ártatlan kisded kenyérért sír és a szükséges falat nincs, nincs sehol. Oh adjatok hát alamizsnát nékie ti könyörületes szivek ! De az önző emberiség elfordul tőle s mikor kábult agygyal a folyóba öli magát, ti önző emberek, nem tudjátok-e föloldani szörnyű bűne alól ? Nem és ezerszer nem. Az Öngyil­kosságot lehet magyarázni, lehet men­teni, de igazolni soha. íme itt van a legutolsó példa előt­tünk. Az életnek jóformán kezdetén lévő fiatalember oltotta ki életét. Mi vitte rá, azt nem tudjuk bizonyosan, de hogy ez az Öngyilkosság is köny­nyelműség volt, tudjuk jól. Istenem, hát az a bátorság, ha valaki meg­telve valami magas hegyekben, de ki a síkra állítva;» ha e történelmi könyv lapjain azt ol­vasom, hogy ezer év alatt mily óriási ha­talmak zúdíták fel ellenünk százezreiket, s hogv nemcsak ellenük küzdöttünk életre­halálra, hanem — fájdalom — szakadat­lanul saját magunkkal is ; ha meggondolom, hogy a nemzeti lét egyik alapjának, anyai nyelvünknek majd­nem századokon át teljes elhanyagolása mellett is fontartottuk nemzetiségünket: el kell ismernem, hogy Isten keze tar­tott fönn bennünket. Isten keze vezérelt ki bennünket Ázsiából már akkor, midőn a türk népek közt az izlam tömörülni kez­dett, hogy annak egyik ága, a magyar, a törzstől elszakadva, századok múlva védőbástyája legyen a keresztény Euró­pának a hatalmassá lett izlam ellen. Ezer év! A honfoglalás nagy műve befejezve! Bár a vitézséggel szerzett haza téréi elegendők a nemzet befogadására, eltar­tására : mégis külföldre tör a harcias nyug­talan nemzet; évtizedeken át kalandos hadjárataiban sok vért ontva, maga is vérzik; és midőn érzi, hogy anyagi vesz­teségeivel életereje is kimerül; —- midőn tapasztalja, hogy legyőzhetetlenségének varázshite eltűnik, attól tartva, hogy ép úgy, mint törzsrokonai: a hunnok és ava­rok, Európa megtorló bosszújának eshe­hátrál a bajok, küzdelmek elől ? Nem inti őt vissza a kötelesség, a szere­tet ? A szerelmi seb fájó, de hát az is csak beheged idővel. Anyagi gon­dok nem igen bánthatták de ha bán­tották is őt vagy mást, ne hátrál­jon meg az ifjú a gondok elől, hanem küzdjön megvelük. >Hisz oly kevesen vagyunk mi ma­gyarok, hogy az atyagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni.* Feledhe­tetlen nagyunk e mondásában mély bölcseségrejlik, vajha ne csak bíráink, hanem az öngyilkosjelöltek is meg­szívlelnék e szavak értelmét. Az öngyilkosság a legtermészetel­íenesebb tett. Mivel a természetben nincs ugrás, az élet hirtelen, erősza­kos megszakítása legjobban ellenke­zik törvényeivel. S aztán jó adag önzés is van benne, mert az öngyil­kos gondol ugyan arra, hogy saját bajaitól megszabaduljon, de hogy mi történik azokkal, akiket hátrahagy, a szülőkkel, a családdal, a gyerme­kekkel, ezt már meg nem fontolja. Meghatottan állunk a legfiatalabb öngyilkos ravatalánál. Nemcsak az ő átlőtt koponyája kelt bennünk bor­zadást, mert egyszerre látják lelki szemeink a többiekét is : saját vi­ruló fiatal nővérét, ki évekkel eze­lőtt Öngyilkossá lett, a családatyát, kit testi szenvedés hajtott a halálba, a szegény katonákat, a vasfegyelem áldozatait... és még annyi másokat. Esztergom, XVII. évfolyam. 23. szám. Csütörtök, I895. március 21. ESZTERGOM és ÍME r v r «• VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE. ^ Megjelenik hetenkint kétszer: ^ ^ | csütörtökön és vasárnap. | Szerkesztőség és kiadóhivatal, | Hirdetések | hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és | a kiadóhivatalban vétetnek fel. ELŐFIZETÉSI Ár\: | magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások | ^-H^ | Egész évre 6 frt — kr. | küldendők : ^ | Fél évre 3 » — » ^ _ M , ' „_, A . , , s § Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári I | Negyed évre 1 » 50 » ^ Duna-utcza 52. szam (Toth-haz). I | Egy hónapra — »'50 > 1 t ^ bélyegilleték fizetendő. | Egyes szám ára — » 7 » ^ Egyes számok kaphatók a. kiadóhivatalban, Táhor Adolf könyvkereskedésében, | !baí*iaissv>íSNWiSsvxxs^^ a Wallliscll- és Hailgll-féle dohánytözsdékben. &»»i>JN««»í«é»á^^ 1 i tik áldozatul, az egyedüli mentő eszközt ragadja meg, s ez a mentőeszköz : a ke­reszténység felvétele. Utódai azon ősöknek, kik csatabárd­jaikat villogtatták a honfoglalásért — a szent kereszt jelvényét tűzik ki a hon megtartásáért. In hoc signo ! Katona István, a magyar történetírás kiváló művelője, Attila és szent István között párhuzamot vonva, így szól: «Attila a mit szerzett, az meg nem maradott, a mit István kezdett, az min­dig fennáll. Csodálatos dolog! Annak mind népe, mind ereje,,, mind fegyvere, mind győzelme nagyobb volt. Ennek sem oly fegyere, sem oly ereje, sem annyi népe, sem oly győzelme nem volt! Mi ennek oka ? Amaz Isten ostora, ez Krisztus apos­tola volt; amaz a fegyverek megdönthető hatalmán, emez a hit megdönthetlen kő­szálán épített.* Ezen régi kőszikla védő fala mellett smelkedik a fiatál magyar haza erős épülete. Csodálatos a kereszténységnek megele­venítő, megifjító hatása a népek életében — csodálatos nemzetünkében is. A ma­gyar nép homlokáról lecsurgó keresztvíz az erkölcsi újjászületés fürdője ; a befő-

Next

/
Thumbnails
Contents