Esztergom és Vidéke, 1895

1895-02-17 / 14.szám

mint annak learatása és betakarítása az egész évi munkával együtt. Az anyaföld az igaz, hogy mindnyájunk táplálója. Mert a mikor termés van, akkor az egész ország nem fog szükséget szenvedni. Mert ha közvetlenül nem is, de közvetve mindenkinek a föld adja a mindennapit. Ámde a midőn a föld hozadéka már az átlagos kamatot sem üti meg, midőn alig" térül meg- a befektetett o o tőke és a ráfordított költség, a földmívelő riép helyesen cselekszik, ha jövedelmének kiegészítése végett máshova fordul és különösen télen, a mikor pihen a föld,- nem veszi igénybe a gazda idejét a külső munka. A mit a föld meg nem ad, meghozza a kézműipar. Ott van Svajcz, hol a sziklás, kopár föld a betevő falatot sem termi meg, de lakosai még sem szorulnak arra, hogy a szomszédba menjenek kölcsönért, mert a mire szükségük van, ha a föld, az anyatermészet jószántából nem ad meg, kierőszakolják két kezükkel erővel. Minálunk könnyebb az élet. Kevesebb erőfeszítés kell a kenyér megszerzéséhez. Mégis nagy a panasz. De mindenek oka saját hibájában és mulasztásában találja magyarázatát. Most a tél derekán azt hiszi népünk, hogy a nyári mezei munka kárpótlásáért neki joga van a telet a kemencéhez támaszkodva munka nélkül eltölteni, nem gondolván egyébbre, mint a napi életre és megelégszik, ha tudja, hogy a jövő aratásig neki elég lesz a kenyér és szalonna. Ilyen körülmények között aztán nem csuda, ha a nép élete folytonosan ' a nyomor korlátai közé van _ékelvi', mert olyan felfogás mellett, hogy a telet pihenésre teremtette a jó Isten, bizony éhen lehet halni, még akkor is, ha többünk van, mint amennyi kell, hát még ha csak anynyink van, mint a mennyire épen szükségünk van. A földmivelő osztálynak, hogy bizton megélhessen, nem egy telet, de egy évtizedet kell magának előre biztosítani. Össze kell raknia minden fölösleges krajcárját, mert ha tiz év alatt csak egy rosz termése van, már koldussá lehet. De megeshetik, hogy minden tiz esztendő alatt kétszer vagy többször ismétlődik a balsiker. Az ilyen csapást olyan ember, akinek csak annyija van, mint amennyire épen szüksége van, el nem viselhet anélkül, hogy teljesen tönkre ne menjen. Akiknek a csapások után még marad valamijök, azok is csak addig tengődhetnek, amig egy ujabb katasztrófa utói nem éri őket. A jövőnek biztosítása tehát nem abban áll, hogy pénzünket vagy az aratott magot elteszszük a jövő esztendőre, hanem abban, hogy tönkremenés esetében ne legyen mentőeszközünk a koldusbot, hanem a megszokott munka, mely biztosabb existenciát nyújt a veremben elhelyezett magnál, sőt magánál a pénznél is. Németországban, Franciaországban, Angolországban a földmivelő nép a telet nem tölti el henyéléssel, hanem éppen olyan serényen munkálkodik otthon a családtagok közreműködése mellett, mint a forró nyáron kint a mezőn és ha nem is többet, de annyit mindig megkeres, mint amennyit neki a nyári munkához. Igy biztosítja magát a külföldi földmives a nyári természet szeszélye ellen. A magyar földmives se henyélje el hát idejét a télen. CSARNOK. éppen a szobából vagy a házból is ? Mi lenne vele, ha újra bemenne ? Tán ki is taszítaná az a haragos ember. Megint goromba lenne. Ez gondolatnak is szörnyű volt. Nem volt képes eszével fölérni, hogyan segítsen magán ; kitől kérjen hajlékot, kenyeret, ha ki is találják innen lökni. Az anyja is eszébe jutott, a ki talán most már segíthetne rajta valahogy s oda venné magához a bükkösi papházba. De miként értesitse, hová legyen addig ? Mélázásából egy gyenge lökés téritette magához. Malvin megriadt. — Nem látja, megjött, megjött. Ott van a szomszéd portán, röhögött a mindenes. No hát, a gazdasszony, a Treszka. Megint lesz veszekedés a szomszéddal, mert a gyermekek kidöntötték a palánkot. Malvin kinézett a konyhaajtón, s látta, hogy gázol a sánta asszony térdig hóban, s veszekszik a szomszéddal. A kiáltozás egyre erősebb lett, úgy hogy végre Öszpönd is kijött, melléje állt és ő is elkezdett pörölni. A szomszéd előbb unta meg a feleselést, mert ott hagyta őket. A mire aztán mind a ketten együtt jöttek vissza és közösen szidták a vagyonuk rontóit. V. Félve, mint az egér, a mely a macska -szemét kerüli, osont le Malvin a szobájába. Félt, hogy még egyszer találkozik velük, ezzel a két ceremónia nélkül öszUn j asz ív. Ott rogyott össze az út melletti feszületnél. Kezeibe rejtette arcát és sirt keservesen. Átadta magát teljesen a sírásnak, hogy szomorú szivén enyhítsen. Mikor nyugodtnak, erősnek érezte magát, fölkelt; a falu felé fordult. Mozdulatlanul, elmerengve nézte. Mintha nem tudna, nem merne elválni tőle, szivében mintha érezné, hogy valami húzza visszafelé. Egy kis házacskára esik tekintete, hol az ő Öreg, becsületes szülei laknak. Az áldott, szegény öregek! Nem tudták merre, hová megy, mit csinál leányuk .... Aztán látja maga előtt a kis bölcsőt, melyben az ő szőke angyaluk, az ő kis Juliska lányuk' aluszik . . . Már egypár lépést tett visszafelé, hisz úgy int feléje, úgy hivja a két öreg jóságos arc, úgy csalogatja visszafelé az a szőkehajú kis angyal. Aztán elvonulnak a képek és jön helyette egy másik, neki rettenetes kép. Az ura. — A kegyetlen, vad, — mondja magában, — elűzött magától. Mit vétetszebékült emberpárral, s megint kiutasítják. Míg ha most elmegy, tán elodáz egy kellemetlen jelenetet; talán talál embert, a ki könyörül rajta. Mert így csak nem lehet el. Gyorsan magára szedte hát ruháit s lassan kiment az utcára. Különben is keveset törődtek vele. mert éppen nem nézte senki. Cudar idő, jégdarás, szeles, a ki tehette, meghúzódott a födele alatt. De Malvin esze-veszetten rohant. A néptelen utcán egy lélekkel se találkozott, csak a sarkon, egy nagy vén kaszárnyaforma házból nézett ki négy-öt kócos fej ; asszony és férfi vegyest. Még hallotta, a mint kinevették divatatlan, kopott ruháit, s egy hang utána kiabálta, hogy ez az Öszpönd huga, a kivel az öreg tart. Ez a megjegyzés, meg a gúnyos röhögés előre kergették a leányt a város felé. Abba az irányba, a melyen át őt a vasárus kocsi hozta. Nem volt az valami olyan város, a hol el lehetett volna tévedni. Egy pár boltkirakat, néhány emeletes ház, ebből állt az egész városi pompa. Az alkonyat eltakarta azt a rendes napi szennyességet, a lámpák kigyúltak, Malvin nagyon szépnek találta ezt, mivel alig sétált még életében lámpafényes utcán. Figyelmét csakhamar elfoglalta a kávéházak széles, nagy ablaka, a melyen át be lehetett pillantani a terembe. A boltok tarkasága, az össze-vissza siető publikum, mely irgalom nélkül lökdöste ide-oda a bámészkodva ácsorgó leányt. tem neki ? — Megbánja azt a lépést is, a mit a falu felé tett, elbúcsúzik még egyszer falujától, mindenétől. És a vad, kegyetlen ember képe folyton üzi, hajtja előre . . . Ez az ember pedig most otthon ül gyermeke bölcsője mellett. Mereven néz maga elé. — Elment, — mormogja. Elhagyott. De miért is oly szép, miért a legszebb lánya a falunak, hogy szivemnek soha ne legyen nyugta? Miért is hagytam a szomszédokat, ezeket az átkozottakat beszélni róla?! Miért növelték ezek szij vemnek keserűségét hazugságokkal?! Hogy haragomban elűzzem azt az asszonyt, ki nem tehetett ilyet soha, soha! Vissza fog jönni ! Vissza ! . . . Lassan, hogy a bölcsőben nyugvó fel ne ébredjen, kiment. Ott befog a szekérbe, a lovak közé csapott és a lovak rohantak vele a poros, forró országúton . . . A szegény asszony pedig csak ment, ment előre . , . Egyszerre kocsizörgést hall. Futni, rohanni szeretne. Nem tud; a félelem, a kétségbeesés kimerültté teszi. Hátha falubeliéi jönnek erre, mit is feleljen, mit is szóljon, hová megy? Hisz maga sem tudja . . . Már mögötte van a kocsi. A lovakat megrántja a kocsis, leugrik az asszony előtt. Az ura volt. Komor tekintettel állott eléje. Végig nézett rajta komoran, aztán megszólalt. — Gyere haza asszony, gyere haza, ha mondom. Elszökni, elszaladni a háztól ! Parancsolom, fordulj vissza velem. Ha nem jősz, öreg szüléidet a sirba viszed, mert a mily igaz, hogy fölöttünk egy Isten van, holnap megtudják, milyen asszony vagy ? Nem vagy te becsületes asszony akkor. Fordulj vissza. — Nem megyek Ambrus. Nem szenvedek tovább. Az Isten majd megbüntet még jobban. Elkergettél, elűztél, hiányzom én majd neked még. Minek jöttél ? Hogy szenvedjek ? Külön legalább egyikünk sem fog szenvedni. Menj haza, Ambrus, Isten áldjon meg. Tovább akar menni, de Ambrus erős kezekkel tartja vissza. Örzse, haza jősz .. . ott a kis bölcsőben sir a gyermekünk a Juliska . . . Mit csinál az nélküled ? — Gyermekünk, kis gyermekünk, suttogta maga elé bámulva az asszony. A Juliska sir . . . sir. Hisz nincs otthon senkije, maga van . . . nincs anyja ... Hirtelen megfogta Ambrus kezét: — Gyerünk, menjünk haza, Ambrus. Mira. Majd meg a lakóházak világos ablakai eszébe hozták az elvesztett otthont, a bizonytalan sorsot, a felpanaszolt, kenyeret. És egyszerre, mintha valami megfoghatatlan hatalom parancsolta volna, szinte öntudatán kívül, belépett valami kapu alá, de akkor megint megszégyenülten kisompolygott, Újra, meg újra összeszedte a bátorságát, de egy ajtónyitás, egy kilépő, vagy egy kiáltás, megint megriasztották. Lassú, tétova lépéssel már harmadízben lépett be a plébánia udvarba, mindig visszaszaladt. Negyedszer elért az ajtóig, a kilincsre is tette már a kezét, de akkor a toronyóra-ütés szalasztotta meg. Megint ott volt, a hol előbb. Nem volt más választása, mint hazafelé menni a bizonytalanra. Az idő későre járt, a lámpák kialudtak. Lassan, félve ment. Útjában két összefogódzott részeg jött. Malvin kikerülte őket, tíz lépésre, védtelensége teljes tudatában. De a két munkás figyelme mégis rá irányult. Nem állhatták, hogy boros kedvükben utána ne kiáltsanak, a mi úgy megfélemlítette a leányt, hogy hanyat-homlok rohant egy kapu alá, s csak akkor jött elő, mikor a részegek rég eltűntek. Egy házba nyitott ajtót lelt és bebotorkált. Csak akkor vette magát észre, mikor nő szólt hozzá. Megkérdezte, mit akar, s ő alig birta elmondani, hogy födelet, alkalmazást. S milyent, kérdezte az asszony, — A milyen van. Ki hogyan táncolja a csárdást ? — Pillanatfölvételek a bálteremből. — A fővárosból vidékre jött gigerli. A csárdás divatát többnyire ez a species teremti. Azért ma oly fura. Képtelen és közel áll a vitus-tánchoz. És pökkhendi, mint a terjesztője. Kezdődik snájdig bizalmassággal. Nincs az az izom, mely ne rezegne; a lassúján a léha beszéd járja, a tánc mellékes, a frissére ugrik ki a tánczseni. Ott a cigánydobogón a stratégiai tér, toporzékol, rezeg, kiabál, nótát rendel, hányavetiségben példátlan, más időkben azt mondták volna: »őrült«, most pedig shercig és sikkes.« A területet uralja és végül Nádai Fodor Taszilójának mintát adhat. Oly arcátlan, hogy patakzó izzadsági »váladékát«, az ő »aranyosának«, táncosnőjének batiszt-zsebkendőjébe törüli. A falusi gigerli. Az előbbi minta nyomán indul. De amannak őrületes divatában, hogy úgy mondjam megvan a divatnak gráciája, de ez az éretlenség, a mit a falusi gigerli pi odukál, rettenetesen bántó. És a species legtöbbnyire a báli ruhán is túlteszi magát. Rendesen ott mulat legjobban, a hol a nappali közönséges ruhájában, olykor csizmában is toporzékolhat. Kurjant nagyokat és rendesen a lányok nemes ideáljait, ábrándjait rontja. A tánca a neveletlenség tobzódása. Az egész tánc előtte hecc, hogy táncosnéja megemlegesse. A lovagias férfi nem létezik benne, de megnyilatkozik a rossznevelésű duhaj legény úri külsőben. A lányok egy részének imponál ez a kihívó merészség és szeretnek vele táncolni, mert legalább megemlegetik. Ö is, mások is! A kereskedő segéd. A táncában sem tud megfeledkezni, hogy hivatása a hölgyek kiszolgálása. Rendesen azzal táncol, a kit a boltban is ki szokott előzékenyen szolgálni és ott is előzékeny. Megfigyeli táncosnője táncban való ügyességét és alkalmazkodik. Elveszi legyezőjét és szigorúan vigyáz arra, hogy a virágot el ne veszitse hölgye. Akár egy zsebkendőt se. Rendesen a hölgyének toilettejét dicséri, különösen ha ő mérte le a kelmét. A tánc nála nem élvezet, hanem cél és akkor boldog, ha hölgye mosolyogva jön legközelebb a boltjába és ismét vele szolgáltatja ki magát. — Hát milyen bizonyítványai vannak, mit ért ? — Semmit, semmit, — dadogta Malvin, s lassan elvonult, fülig pirulva, szemében a szégyen könnyével, míg az úri asszony vallat vont. Most csak haza. Nem volt más reménye, mint a kegyelemkenyér, pedig bizonyosabb hogy azt is elveszti. Gondolkozott, vissza menjen, de az éhség, a hideg ösztökélte, s túltette a félelmen is. Sebesen ment haza, akár milyen kínba, nyomorságba, csak ne az utca kövén . . . Az Öszpöndház kis ajtaja csukva volt. Malvin meghökkent. De csak egy szempillanatra, az üres gyomor legyőzte a tétovázást. Zörgetett, újra és újra, előbb az ajtón, aztán az ablakon. Semmi felelet, csak a kutyák ugatták mélyen, vontatott hangon. A lány leült egy kőre a kapu elé, s várt, hogy újra kezdje a zörgetést. Megint semmi eredmény. Erre már érezte ereje mint lankad; a didergő test, korgó gyomor arra kényszeritették, hogy menjen akár merre, ahol világot talál. Elindult és a kétségbeesés vakmerőségével benyitott az első világos helyre. Azóta senki se emlegette az Öszpönd húgát . . -. Igyekezzél tapasztalást szerezni; mert ez korábban vagy későbben, de egykor igen jó lesz arra, hogy meglásd a hibát... másokban.