Esztergom és Vidéke, 1895

1895-12-25 / 102.szám

ily fényesen megvendégli a megye közönségének szinét. B. Szabó Mihály humoros felköszöntőjében Boltizár József, püspökre ürítette poharát, a ki az államosított közigazgatást, a mely ma még csecsemőkorát éli, oly odaadóan melengette lelkes beszédében (Zúgó éljenek.) Földváry István dr. a város első szónoka a megye központjáról, Esztergomról beszélt, a mely új érába ^köszöntött be és a mely éra alatt a vármegye is uj életre fog ébredni. Végül az alispánt és a tisztikart kö. szöntötte fel viharos éljenzés közben. Andrássy alispán Esztergom városáról, szülővárosáról és a megye központjáról melegen emlékezik meg. Kiemelte ama óriási fejlődést, ama nagy változást, a melyen városunk a legutóbbi időben átment. Az újjászületés körül a főérdeme van Földvárynak és a város fáradhatlan buzgalmu polgármesterének Maiina Lajosnak. (Éljenzés.) Maiina polgármester megköszöni, az alispán úr elismerő szavait. Szóló mindig főispánnak és alispánnak a közpályán való szerepléseikből vett példát, tőlük tanulta a kötelességtudást a lelkiismeretességet. Üdvözli a főispánt és alispánt. (Éljenzés.) Reviczky Győző a régi gárda tagjaira : Kruplanicz főispánra, Niedermann Pálra, Meszéna Ferenczre, Mészáros Károlyra és Héya Tivadarra ürítette poharát nagy tetszésnyilatkozatok közben. Frey Ferencz megható szavakban emlékezik meg Palkovics Károlyról, vármegyénk egykori I. alispánjáról, a ki most, az utolsó restaurácziókor betegágyban kénytelen feküdni és nem vehet részt az általános lelkesedésben. A nagy hazafi, a derék tisztviselő mielőbbi felgyógyulására üríti poharát. A jelenlevők óriási lelkesedéssel éljeneztek a meleg beszéd elhangozta után. Wimmer Imre gyújtó szónoklatot tartott, a melyben előbb Andrássy alispánt emelte ki, majd pedig országgyűlési képviselőnket, Frey Ferenczet üdvözölte általános éljenzés közben. Andrássy alispán Madarász anyakönyvi felügyelőt köszöntötte fel aki viszont az alispánt és a tisztikart éltette. Beszéltek még Milánovits Antal, Brutsy János és többen. Az illusztris társaság a fehér asztalok mellett délutáni 5 óiráig maradt együtt és vidám hangulatban, de bizonyos fájó érzésekkel vegyest, ülte meg a tisztújítás örömnapját és az ősi restaurácziók halotti torát. Á. V. A vágy, hogy újra lássalak, már Tovább nyugodni nem hagyott. Ha arra gondoltam, hogy tetőled A sors mily messzire vetett, Sirtam. ahol uem látott senki S a szívem majdnem megrepedt. Bensőmet szörnyű láz gyötörte, Nem volt sem éjem, sem napom, Mikor ne rád gondoltam volna Imádott, kedves angyalom. Tovább nem voltam képes tűrni E szörnyű lelki kínokat; Űzött a vágy, hogy újra lássam Rózsás, mosolygó arczodat. S eljöttem, hogy megint elmondjam : Szeretlek forrón, igazán, Tenélküled nem tudok élni Imádott kedves kis leány. S bár hó esik, bár fú a szél künn S mint mondják, hideg van nagyon : En napsugárban, kikeletben Járok melletted angyalom. Zalán. CSARNOK. Itthon. Im újra itt vagyok körödben Imádott, kedves angyalom, Pedig a fecskék visszatérte Még messze, messze van nagyon. Még nincs tavasz, nincs napsugár sem, Tél van s én mégis itt vagyok; Páter Vincentius. Az »Esztergom és Vidéke« számára irta ZENOBIÜS. I. Páter Vincentius gyermekkorában libapásztor volt. Az erdőszélen levő kis kápolna előtt legeltette a falu libáit. A szép, zöld mezőn magukra hagyatva is, csendesen elmaradtak a hófehér libák. Pásztoruknak, a kis Péterkének, elég ideje maradt az erdőben kóborolni, fészkeket kikutatni, mókusokat szedni. Este rendesen teli zsebbel és tarisznyával tért vissza a faluba, de azért a libák közül se hiányzott egyse. Amikor a reggeli harangszó átcsendült az erdőszélről a faluba, Péterke vette tarisznyáját és füzfafurulyáját, 3 kihajtotta a libákat a mezőre. A falu harangjának lágy szavát, amint ez az erdőszélire felelt, már a szabad mezőn hallotta. A mező és erdő volt az ő eleme. Csak itt érezte magát igazán jól. A mint meghallotta a tágas mezőn a messzehangzó harangbugást, önkéntelenül levette fejéről kalapját, megállt és ugy élvezte azt. Csak annak elhangzása után tudott tovább menni. Az erdő szélén, a kis kápolna előtt ütötte fel tanyáját. Elővette tarisznyájából reggelijét, s jóizüen, önmagával is merj a világgal is megelégedve költötte el azt. Pedig mily nagy volt az ő világa ! Onnan az erdőszélről tán mértíöldekre láthatott el. S a merre csak nézett, a legváltozatosabb képek tárultak fel szemei előtt. Legalább ís tizenöt határt láthatott be, a faluk számát pedig nem is tudta, habár mindegyiket meg tudta volna nevezni. De nemcsak ebből állott az ő világa. Képzeletében fogalmat és képet alkotott magának az egész nagy világról ; arról a világról, a melyről a kápolna lakója és őre, páter Hylarius mesélt neki. Arról a hatalmas városról, ahol annyi a ház, mint az erdőben a fa ; ahol annyi az ember, mint mezőn a virág, éjjel-nappal álmodozott. Amikor az erdőben kóborolt, képzeletében a hatalmas házakat látta, s amikor a mezőn tévelygett, a virágokkal, mint emberekkel beszélgetett. Látta a csodás várost, a melyet egy hatalmas folyam szel ketté, a folyamon a páratlan függőhidat, az uszó tündérkertet, ahol királyi vérből származó berezegek nyújtanak írt a szenvedő embereknek, s a magas hegy tetején komoran, de biztatva alánézni a hatalmas palotát, ahol egy kis világ, egy egész ország ura, királya lakik, akit oly nagy urak szolgálnak ki. hogy bármelyikük könnyű szerrel vehetné meg azt a nagy földet, melyet a szemével belát. Hogyan szeretett volna ő ott lenni! Nem riadt még attól sem vissza, hogy Hylarius atya azt mesélte neki, hogy ott a bűn tanyázik, s azt, a ki eltér az örök Istentől, azt elnyeli, s magával ragadja a pokol tüzébe. De azért mtgis jól esett neki itt, a szabad természetben. Az üde levegő, a zöldelő mező átható illata, a madarak dala nagyon is kielégítették. Csak mint egy tündérálom tünt fel előtte ábrándképe. Elővette furulyáját, s eljátszotta rajta azokat a nótákat, a melyekre képzelete tanította . . . A szép, szívből jövő hangokra egy kis borzas fej bujt elő az erdő bokrai közül. Nagy fekete szemei ragyogtak a lelkesedéstől, hófehér karjai szinte csillogtak a napfényben ; s nem törődve azzal, hogy a kis művész észre sem veszi őt, oda hasalt melléje a fűbe, s szabályos szép arczát kezeire támasztva, elragadtatva hallgatta azokat a szomorú, néha lelkesedő hangokat. — Péterke, játszál még az én kedvemért, — a én nótámat. Az a nóta nem volt olyan, mint a többi. Ez szilaj, szinte t toporzékoló volt. A leányka a szomszéd faluban hallotta az uraságnál; czigányok húzták, a cselédek közül valaki eldalolta előtte a szövegét is; 0 hallás után megtanulta azt. Most mindig Péterkével játszatja el, ő maga pedig dalával kiséri annak játékát. Péterke örömmel játsza, neki is tetszik a szép dal; csak az öreg szerzetes dörmög mindég, hogy minek ez a istentelen nóta. Együtt kóborolnak egész napon át. Péterke mesél a leánynak arról a tündérvárosról, a melyet ő képzeletében százszorosan kiszínezett. Az őt fénylő szemekkel hallgatja. — Elmegyek én oda, s meghódítom az egész országot, azután visszajövök érted. Péterke csak mosolygott rajta. — Hiszen ott tanyázik a bün. Az elnyeli a pokol számára a vétkezni akarót. — Én legyőzöm a poklot is ezer ördögeivel együtt. Péterke nem tudta felfogni, hogy hogyan lehet valaki erősebb az ördögnél ; hiszen még az angyal is gyengébb, — De hátha valaki maga is ördög lesz ! ? II. A kis kápolna felől az esti harangszót hozza a faluba a csendes alkonyi szellő. A szép tavaszi est a napi munkában kifáradtakat jobb hangulatra kelti. A kertek orgona és gyöngyvirág illata a falu egyszerű népét is ábrándozásra és elmélkedésre serkenti. Csoportosan ülnek ki a házak elé, s beszélgetnek a rég mult időkről. Valakinek eszébe jut a tanitóék Erzsikéje. Már rég nem hallottak róla hirt; azóta már szülei is meghaltak. r Van már vagy tiz éve, hogy eljött érte egy magas czilinderes ur, aki elvitte őt messzire, azt mondják, hogy a fővárosba. Látta is a szomszéd falu tiszteletes ura, a mikor két év előtt deputációba volt fönt a képviselőjüknél, a miniszternél. Azt mondja, hogy valami nagyon nagy teremben énekelt. A tiszteletes ur a miniszter páholyából nézte, csupa hatalmas ur között. — Talán azért kapta ő is mellére a keresztet — Annyi virág, az egész faluban nincs, mint a mennyit Erzsiké kapott; azután a sok tapstól csak ugy visszhangzott az egész terem, Ott a miniszter azt is beszélte a többi urnák, hogy a király is felment a színpadra, hogy megszorítsa Erzsike kezét, mert olyan szépen énekelt. Erről azután sokáig elbeszélgetnek. Az országúton uri hintó közeledett. A falu népe kíváncsian leste a kocsit. Az a nagyvendéglő előtt állott meg. Magas termetű, karcsú nagyon is finom ruhájú hölgy szállott ki a hintóból. A kíváncsiságtól tolakodó gyermekek csakhamar körülfogták az üresen maradt kocsit. A kocsistól megtudták, hogy nagyon messziről jönnek — a fővárosból. A kocsmárosné pedig sietve járta be a falut azzal a hírrel, hogy visszajött a tanitóék Erzsikéje. * * * Páter Vincentius esti imáját végezte. Halvány arcza még mindig ifju es szép. Ábrándozó, barna szemei a régi fényben csillogtak Az üde, esti levegő kicsalta őt is a kápolna elé. A faluból semmi nesz sem hangzik fel; az esti szürkület mind sötétebbé válik, igy a magány érzete még nyomasztóbbá lett. Ily körülmények között elfoglalták a szép, fiatal szerzetest emlékei és ábrándképei. Egy kis borzas fej sehogy sem akarja elhagyni, pedig nem foglalkozik vele. Csak az arezot látja és a vakitó fehér karokat. Csábítóan, hivogatólag mosolyog az arcz és int a kar feléje. El akarja űzni e gondolatokat és régi álma fölött töpreng: a hatalmas városról s az uszó tündérszigetről. De ez megint csak ahhoz a kis borzas fejhez vezeti vissza. O most ott van. Uralkodik a sziveken és erszényeken. Csakugyan eladta magát az Ördögnek ; maga is ördöggé lett . . . Nem, — előtte mindig angyal marad! Még most is fülében cseng az ő nótája, az a szilaj, duhaj nóta. . . . Tudná-e még ?! Megborzad. Hogyan, már őt is kisértik az ördögök; talán éppen ő — Erzsike. Nem ! Azért is eljátsza azt a nótát, a maga gyönyörűségére- Megmutatja, hogy azért ő erős tud maradni. Még tudja, még százszor szebben, százszor szilajabban ... Visszagondol arra az időre, amikor Erzsike eltűnt a faluból. O az agg szerzetes tanácsára, de minden vallásos érzület nélkül, csak éppen azért, mivel félt az ördögtől és talán szive bánatában, beállott a szerzetesek közé. Mert már akkor is szerette Erzsikét. Ártatlan, kamasz szivének egész ifju hevével. A zárdában nem tudott megszokni. Ott sem szerették meg magába zárkózott természete miatt. Amint kész lett, kitették ebbe a kis kápolnába — harangozónak; mert hiszen más dolga ugy sem akadt. Itt aztán egész betege lett ábrándjának. A szabad természet, amely mindig éltette, most lassú megölője lett. Igaz, hogy szeme még mindig fénylett, de az a láz fénye volt; arcza szépsége megmaradt, de halványságán még a láz foltjai sem tudtak erőt venni. . . . Duhaján, sziláján szól az a nóta, majd lassan, elhalóan, mintha az a játszó hattyúdala volna. Erzsike remegve, elfogultan lépked a kis kápolna felé. Az ismert uton az ismerős fák hivogatólag intenek feléje. A nagy művésznő, a ki királyok előtt minden felindulás nélkül játszotta el szerepét, most remeg, szive hangosan s hevesen dobog, Emlékszik-e még rá Péterke ; sikerül-e őt magával elvinni, egymásé lehetnek-e ők azután, ahogy ő azt elképzelte. Nem riad e vissza a hitelhagyási öl — a szerzetes ? . . . Megkettőzteti lépteit, már hallhatja a furulya, hangját. Az ő nótáját játsza valaki sziláján, vadul. Ugy nem tudja senki se ezt játszani, mint Péterke. Talán csakugyan ő játsza ? ! Még egy bokor és előtte áll a kis kápolna. A hold épen az ajtó előtti padra világit. Ott ül az ő ábrándjai képe. A pásztorsip hangja már csak elhalóan zeng a néma légben. . Erzsike felindulásában remegve szólítja meg az ifju szerzetest. — Visszajöttem érted, hogy elvigyelek magammal a tündérvárosba. Jöjj el velem, boldog lész . . . Az ifju némán hallgat, csak szemeit nem tudja levenni a ragyogó szépségű Erzsikéről. Nem, ilyen csakugyan nem lehet az ördög, ilyen csak az angyal lehet. Sóhajtva, mély hangon, mintha lelkéből beszélne, felelte. — Én már boldog nem leszek soha, beteg vagyok, nagyon beteg, engedj nyugodtan itt meghalni. — Nem, neked élned kell — az én számomra. Nem azért küzdöttem mostanáig, hogy a boldogság küszöbén legyek boldogtalanná. Keblére vetette magát, s ölelte, csókolta vadul, sziláján ; az ifju engedte, tudta, hogy egy haldoklónak szólnak azok. * * * Reggelre a falu arra ébredt, hogy a leápolna felől a szél nem hozza el a kis harang lágy csengését. Erzsiké is eltűnt a faluból, most már örökre. A ragyogó fővárosban, a hatalmas folyam partjai között van az a tündéri sziget, ahol királyi vérből származó herczegek nyújtják a balzsamot a szenvedő emberiségnek, azt a balzsamot, amely mindenki előtt a legkedvesebb : az üde levegőt, a szabad természetet. A gyönyörű sétányokon csak ugy hemzseg a főváros fáradt népe. Mindenki élvezni jön ide ki, feledni a napi szenvedést