Esztergom és Vidéke, 1895

1895-12-08 / 98.szám

Esztergom, XVII. évfolyam. 98. szám. Vasárnap,1895. deczember 8. •••^•»^X>^XV>ÍCVXNV\>NV\^ VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE* ^^^^^N^^ Megjelenik hetenkint kétszer: | — 1 — ^ Csütörtökön és vasárnap. Szerkesztőség Simor János-utcza 519. sz., Hirdetések —JK—7- § hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. a kiadóhivatalban vétetnek fel. ELŐFIZETÉSI ÁRI | HW.talot órik: d. .. ia-2-i B . I Égést évre 6 frt — kr. Kiadóhivatal Buda-utcza 346. sz., Ne é ed%vre• • - 3 > - » | hova a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési | Mi » d <=n egyes hirdetés után 30 kr. kincstári I Eg^hóuaprl .' . I — l 50 » | pénzek és reklamálások küldendők. bélyegilleték fizetendő. 1 Egyes szám ára . . — > 7 » | Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Szíklay Nándor, Tábor Adolf papír- I ««««N«»NiMNi^x$c*NwaK^^ kereskedésében, a Wallfiscll- Hangh-féle dohánytözsdékben. WC\V\>^VXNX\>^\V^ MIIII m II vidéki szerkesztők kongresszusa. Budapest, 1895. decz. 6. A magyar szellemi élet munkásai e hó 8-án tartanak ülést a főváros­ban a végből, hogy megvessék alap­ját a vidéki hírlapírók országos se­gítő- és nyugdijegyesületének. Há­romszáznál több vidéki hirlap lesz ezen ai ülésen képviselve, ha ugyan a közönyösség nem nyilvánul most is oly óriási mértékben, amint ezt pár hét előtt fájdalommal láttuk Nagyváradon, ugyancsak az ott tar­tott hírlapírói kongresszus alkalmá­ból. Nagyon szép az önzetlenség, amely a magyar vidéki lapszerkesztők ösz­szes tevékenységét jellemzi ; de az erény gyakorlásának túltengését még­is egészségtelen állapotnak tartjuk, ha a magyar szellemi életnek e té­nyezői a puritánságot a nemtörő­dömség határáig engedik kiterjesz­kedni. Mintegy negyven év óta küzd ez az érdemekben gazdag vidéki író­gárda a nemzeti géniusz és művelt­ség szolgálatában, az elismerés ju­talma s a munka gyümölcsének él­vezete nélkül és szerves egészszé soha nem tömörült, hanem bár más­más helyen, de mindig egyenlő ön­zetlenséggel s Önfeláldozással küz­döttek a gárda egyedei ugyanazon szent czélokért! A tömörülés eszméje a magyar vidéki hírlapírók Nestorának, Roboz Istvánnak az érdeme, akinek noha nincs és nem is lehet reménye, hogy az általa ültetett fa gyümölcsét él­vezni fogja, ez eszme mégis éltető ereje. Az ügy s az érdekeltek és család­jaik jövőjének biztosítása érdekében kívánatosnak tartjuk, hogy a kon­gresszus tagjai némítsák el a nézet­eltérés megnyilatkozott különfélesé­geit s kövessék Roboz irányelveit. Legyenek önállók terveik megálla­pításában, de legyenek önállók azok megvalósításában is. Vegyék és fo­gadják szivesen fővárosi kollégáik figyelmességét, amely viszonzása a múltbeli szolgálatoknak ; de ne ve­szítsék el szem elől jövőjük biztosí­tásának legfőbb varázserejét: a füg­getlenségét fölfelé és lefelé ! A fő­városi kollégák támogatására épp ugy igényt és érdemeket szereztek ők, mint arra, hogy az országos ki­állítás vezetősége egy napra vendé­gül látja őket, — az indiszkrétül csinált reklám szerint: költséges köz­léseik viszonzása fejében ! ! Az üdvösnek és hatalmasnak ígér­kező nyugdíjintézet és segítő-egye­sület elveszti életerejének legerősebb forrását, ha ném nyer teljes önálló­ságot mindjárt fogantatása perczé­ben. A fővárosi hírlapírók hasonló intézményével egyesítve a vidéki hírlapírók egyesülete csak oly iker­gyermek máradhat, amelynek test­vére fejlettebb, erősebb és életképe­sebb, noha nem élvez kedvezést a másik rovására. Tagadhatatlan, hogy a fővárosi hírlapírókkal való egyesülés elvét valló pártnak tendencziái tetszetősek és létjogosultsággal is bírnak ; ámde a fővárosi hírlapírók érdekképvise­fériek* másnemüsége és túlsúlya na­gyon sok tekintetben jóakaratú gyám­ságképen hatna azok működésére, akik évek óta önállónak tervezik a vidéki hírlapírók szövetkezését. Épp ezért jobb ezt külön megalapítani s önállóságot adni neki, mintsem ki­tenni a később elmaradhatlan elvá­lás esélyeinek. A fővárosi és a vi­déki hírlapírók egyesülete egymást támogatva s egymás tanulságára szé­pen prosperálhat; holott egyesitett állapotában, szertelen kiterjedtségé­vel és érdekellentéteivel csak a kö­zös erők elzsibbasztását idézheti elő. Ahol annyi kiváló adminisztratív erő van, amennyit a vidéki hírlap­írók tábora képes felmutatni, ott a pálmát azoknak ítéljük oda, akiknek zászlójára az önállóság van irva, mert ezeknél látjuk a vidéki hírlap­írók létérdekeinek leghelyesebb kép­viseletét. A bor ellenőrzése. Általános a panasz, hogy a bor árának tetemes emelkedésével, ii­Íz .Esztergom is Vidéke" taraija. A testvérek. — Elbeszélés. — Irta: Barta Irén. Egész nap zugott-berregett a varrógép az ablak mellett. Sokszor még éjjel is ; sőt néha néha nem nyugodhatott addig, mig a reggel világossága nem hatott ke­resztül a fehér függönyön. A szorgalmas kis kezek, a melyek addig fáradhatatlanul £ igazitották a vásznat a szaporán öltögető tü alá, ilyenkor imára kulcsolódtak össze s a barna lányfej, mely egész éjszaka fö­léje hajolt, fáradtan pihent meg a vára­kozó ágy tarkacsikos párnáján. Fehér párnára bizony nem telt : de ha az egész napot s hozzá még az éjet is munkában töltöttük, nagyon jól, nagyon édesen lehet ám aludni tarkacsikos pár­nán is. Éppen oly jól, éppen oly édesen, mint a fehéren , . . És milyen szépeket lehet álmodni, milyen szépeket ! ... A tarkacsikos párna dagadó selyemvánkossá változik át ilyenkor; a szűk kis szoba fé­nyes teremmé ; a szegény munkás leány nagyúri kisasszony, a kinek szempillantá­sa parancs s a kinek csak kimondani kell a kivánságát, hogy teljesüljön . . . Mikor a varrógép egyhangú zakatolása megszűnt; halkan, és félénken nyilt meg az ajtó. Ránczos arczú, beesett siemü, fehér hajú öregasszony tipegett be a szo­bába. Lassan, köhécselve tartott at ágy felé s megállva az ágy fejénél, lassan, bánatos tekintettel nézte a szép leányfe­jet a tarkacsikos párnán- Ugy, a hogy csak egy anya tud nézni gyermekére. — Szegény lányom! ... — sóhajtott. — Más sorsot érdemelnél ; jobb sorsot. Fényben, gazdaságban kellene élned. De ha László hazajön . , . Az öreg asszony nem fejezhette be a megkezdett mondatot, mert az alvó leány hangosan felkiáltott. Az öreg asz­szony összerezent, pedig csak egy szót mondott az álmában beszélő; egy nevet: . — László ! De nagyon, nagyon kedves lehetett en­nek a névnek viselője az öreg asszony szivének, mert ránczos arczán egymásu­tán peregtek le a fényes könycsepek. A milyen gyorsan csak képes volt, odati­pegett a nagy, barna diófaszekrényhez, a mely tetején szárított mezei virágcso­korral a szoba fődisze volt. Óvatosan nyitotta ki a nyikorgó szekrény aj tót s vigyázva emelt ki onnét egy színeha­gyott selyeméi bevont dobozt. Leült az ócska bőrrel bevont karos­székbe, s a sárgaréz keretes szemüve­get orrára illesztette és sorban szedte a kis doboz tartalmát : megsárgult papír­darabokat, leveleket, régi arczképeket. Végig csókolta az arczképeket. Hisz a leveleket ő irta, az arczképek az ő édes arczának mása! . . Az ő egyetlen szere­tett László fiáé, a ki tiz éve, hogy el­hagyta őket ... Elment messzire, tul a tengeren, hogy becsületes munkával pénzt vagy vagyont szerezezzen, hogy aztán visszatérve, édesanyját kis húgát minden jóban részesíthesse . . . Bizony tiz éve ennek épen. A karjába szorította őt, szegény anyját, összecsó­kolta ki^-hugát, megsimogatta a gyer­mek haját s vidáman mondta : —- tségy jó, légy okos, kicsi húgom, Irmuskám. Viseld gondját édes anyánk­nak ; ápold, ha beteg, vigasztald, ha el­csügged, vidítsd föl, ha bánatos. Pótolj engemet, légy helyettem is szerető gyer­meke. — Jó leszek, okos leszek, — mondta a gyermek olyan komolyan, mintha már érezte volna a kötelesség súlyát, melyet magára vállalt. — De úgy-e, nemsokára visszajössz, Laczkó bátyám ? (Ez volt a becze-neve a szeretett fiúnak.) — Nem tudom . . . azt hiszem, — s a fiatal ember tétovázva tekintett maga elébe. -— Ha szert tehetek akkorra va­gyonra, hogy kényelmes megélhetést biztosithatok hármunknak . . . akkor visz­szajövök. De előbb nem ! . . S mintha saját magát akarná bátorítani, vidáman tette hozzá: Látod, kicsikéin, ott, a ho­va én most megyek, ez könyebben megy, mint másutt, mint itten. Ott Amerikában megbecsülik a munkáskezű embert. Ott, ha dolgozni akarunk, adnak munkát, a mely után megélhet az ember. Ha egy kis, szerencséje akad, meg is gazdagod­Hátik . . , Hej ha én majd egyszer haza­jövök, mint valami gazdag amerikai, tele zsebbel ! Hogy fog édes anyám örülni ? Hej ! úgy élünk majd, mint a hal a vízben, a királylyal se cserélünk ! Ragyogó szemmel, mosolyogva beszélt; vigan könnyű szivvel ment el, tele rózsás reményekkél, fiatalos lelkesedéssel. Azóta tiz év mult el. Tiz hosszú év, nélkülözéssel, szenvedéssel, kevés öröm­mel. A kevés örömet a távollevő fiú egy-egy levele okozta — a nélkülözést, a szenvedést enyhíteni iparkodott az időközben gyönyörű hajadonná fölserdült leányka, a ki igazán, hiven tartotta meg azt a fogadást, a mit szinte öntudatla­nul, gyermckajakkal csacsogott: okos leszek, jó leszek! Nagyon okos volt, és nagyon jó . . , milyen okos es milyen jó, arról odafönn az égben, a ki följegyzi az emberek tetteit: az tudna beszélni... II. .. . Hogy is történt csak ? . . Épen va­sárnap délelőtt volt. Édes anyja a temp­plomba ment s Irma egyedül maradt. Elővette kis elefántcsont-kötésű imaköny­vét, a melyet még kis leány korában ka­pott László bátyjától. Az imakönyv első lapjára szép férfias betűkkel volt irva : >Nagyon szeretet kis húgomnak Laczkó bátyja.* Irma elmélázva nézte a gömbölyű be­tűket. A szive elszorult : arra gondolt, hogy talán a kéz, mely egykor, régen pa­pírra vetette a betűket, Örökre meghide­gült, a szem mely kisérte a toll futását a papíron, örökre lezáródott, a sziv, mely olyan forrón tudott szeretni, megszűnt do­bogni ... Régóta tépelődött már ezzel a gondo­lattal. Egy év is elmúlt azóta, hogy az utolsó levelet kapták Amerikából. Csupa vidámság, az életbe vetett bizalom volt ez a levél. Azt irta : jól érzi magát, dol­gozik, de nem siker nélkül; reméli hogy nemsokára viszontlátják egymást . . . > Milyen Öröm lesz az ! — irta — bár­csak odarepülhetnék ! Ha szegény édes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents