Esztergom és Vidéke, 1895

1895-11-28 / 95.szám

Világitásunk. Esztergom, 1895. nov, 27. Alig félév választ el bennünket azon napoktól, a melyeken hazánk ezredéves fennállásának dicső ünne­pélyét fogjuk megtartani, Alig van széles e hazában megye, város, vagy helység, amely ekklatáns mó­don ne adna kifejezést azon öröm­nek és lelkesedésnek, amely keblün­ket a millénium megülése alkalmá­ból eltölti. Mindenfelé mozognak, csak ná­lunk csendes minden., a kompetens elemek apró-cseprő guerilla ütköze­teket vívnak, vitatkoznak és nem cselekesznek. — Arra — ugy látszik — nincs is ki­látás, hogy közvetlen hozzájáruljunk ezredéves nemzeti létünk megünnep­léséhez, járuljunk hozzá tehát köz­vetve. Létesítsünk mielőfeíb egy oly intéz­ményt, a mely a milleniumi év szü­lötte lesz. Vezessük be a villamos világítást ; hogy ha mással nem, legalább ennek létesítésével mi is akkor hódoljunk a haladás szelle­mének, amidőn az egész ország örülni fog azon fényes eredmények­íz „Esztergom és fiié" ttója. Kétféle színben. Irta Vértesi Arn«lű. A töpörödött öreg anyóka egyre tö­rülgette szemeit; de hiába törülgette, minduntalan megteltek könyekkel. A fiá­ról beszélt:: — Olyan jó volt és olyan szép volt, oly deli és oly nyájas. Soha életében egy rossz szóval meg nem bántott. Ugy szeretett engem, az ő szerencsétlen öreg anyját s ugy szerette a feleségét is. «Ez az én aranyos Évikém,» mondta, mikor először elhozta hozzám. És akkor ugy örültünk mindnyájan, mert azt hittük, hogy nagy szerencsére tett szert. Gaz­dag családból való leány volt. Nem akar­ták hozzáadni. De akik igazán szeretik egymást, azokat nem lehet szétszakítani; Béla megszöktette a leányt. Jól tette. Miért nem adták oda neki ? Könyben uszó, zavaros szemeivel reám tekintett az öreg asszony, mintha várná, hógy én is erősítsem, milyen jól tette Béla, hogy megszöktette a leányt. Hallgatásomat bizonyára beleegyezés­nek vette szegény asszony, mert helyes­lőleg bólingatott a fejével: '••— Ugy-e, hogy nem tehetett mást? A rossz emberei szidták érte, hogy mi­nek házasodik, aki maga sem tud meg­nek, a melyeket hazánk ezeréves fennállása óta felmutathat. Mutassuk meg azt, hogy nálunk is kezd a szellem fénye derengeni, akként, hogy a világítást, amely szomorú állapotban leledzik, modern alapokra fektessük. A világítás a mi régi Achilles sarkunk. Valóban szégyelnünk kel­lene magunkat, hogy ennyire hátra­maradtunk, igyekezzünk tőlünk telhe­tőleg ezen régi nyomorúságos álla­poton változtatni. Esztergom a régi multu történeti város, Magyarország legmagasabb egyházi méltóságának, székhelye ké­pes lesz arra, ha némi anyagi áldo­zatok árán is, hogy a világítást fé­nyessé, villamossá tegye. A mostani világitásunk még az erányitásra sem elég, (hogy egy nagy­eszű városi képviselő szavaival éljek, ki egyik közgyűlésen azt a nyilat­kozatot tette, »nem arra való a lámpa, hogy velágitson, hanem, hogy erá­nyitson<) vagy ha órányit, hát rosz érányban érányit! Micsoda fogalmai lehetnek egy vidéki, pláne fővárosi embernek ró­lunk, ha városunkba tévedve a bot­rányos rossz világítást észleli. Két­élni. Meg tudtak volna, csak az asszony szülei lettek volna másformák. De azok nem bánták, akármit csinálnak, éljenek, ahogy bírnak. Nem mondom, hogy néha­néha nem vetettek oda nekik valamit, csakhogy az mind hamar elfogyott s nem segített rajtuk. Szegény Bélának nem volt szerencséje. Hiába járt hivatal után. A főszolgabiróságért is itattuk, etettük a vármegyei urakat, mégsem lett belőle semmi.. A vacsoránkat megették, a borunkat megitták, a ferblín is elnyer­tek egy-egy kis pénzt Bélától, mégsem választották meg. Azt mondták, nem arra való. Persze, hogy nem a szemébe, hanem csak a háta mögött. Nem arra­való ! Az öreg asszonynak nem fért a fejébe, hogy mondhatták, hogy az ő fia nem arravaló. Hát annak a hajdani kasznár­nak a fia, akit megválasztottak, inkább arravaló ? Holott az ő fia törzsökös uri nemzetségből származott, olyanból, ame^ lyikből alispánok, diétái követek is ke­rültek a régi jó időben. Hogy kissé meg­csappantak vagyonban, az igaz, de hát mégis csak uri nemzetség. Nem adnak azonban arra ma már sem­mit. Az emberek nagyon szívtelenek let­tek! Szegény Bélát nem tudta megbe­csülni senki. Még a saját felesége sem. Az is szemére hányta, hogy miért ra­gadta magával ilyen nyomorúságos sorsba. Persze, hogy pompázni, mulatni, czifra [kedni fog abban, hogy Esztergom az ország szivétől, a fővárostól 60 percznyi távolságban van, hanem azt gondolhatja, hogy legalább is a leg­sötétebb Afrikában bolyong. Már több év előtt megindult egy mozgalom, a melynek faktorai a villamos világítás bevezetését tűzték ki czélul, a tervet azonban minded­dig nem vihették keresztül, mert az esztergomiak, mint mindenben, ugy ebben a kérdésben is kicsinyes álláspontra helyezkedtek és elmél­kednek 2—3 év óta, ahelyett, hogy cselekednének. A >Ganz és társa*-féle villamossági részvénytársaság költségvetési elő­irányzatot készített el, amelynek értel­mében hajlandó a villamos világítást Esztergomban nagyobb kiadások nél­kül bevezetni, ha a közhasználatra szánt villamos lámpákon kivül minimum looo lámpát a magánosok is be­vezetnek. A város a világításért évenkint körülbelül 4500 frtot fizetne, az ösz­szeg alig néhány 100 frttal haladja meg azon kiadást, amelyet most a silány és rossz világításra fordítanak. Örömmel és lelkesedéssel üdvözö­zöljük azon néhány tekintélyes vá­ruhákban járni, fürdőket látogatni jobban tetszett volna. De ki tehet az Isten ren­delése ellen ? Az öreg asszony meghajtotta fejét. Neki az Isten rendelése volt. És semmi­kép sem birta megérteni, hogy az a fia­tal asszony miért nem szerette jobban az urát panasz nélkül, tűrve, amit az Is­ten reájuk kimért. Lám Béla tűrte. Nem panaszkodott az áldott jó ember. Olyan vig, olyan tréfás, jókedvű volt mindig. «Ne búsuljunk, édes feleségem», — szokta mondogatni s át­ölelte a derekát, meg is forgatta egy kicsit, ha nagyon jókedve volt. Pedig neki is lett volna oka panasz­kodni. Ipa czudarul viselte magát, meg­tagadott minden segítséget. Aztán jött a többi baj. A fiatal asszony elbetegedett, be kellett vinni a városba, hogy a dok­torok ott legyenek mellette kéznél. Va­lami rokonhoz szállították, mert Béla nem költözködhetett be vele, annak szegény­nek ide kint kellett maradnia. Postames­ter lett az istenadta. Az apósa nem tu­dott neki különb hivatalt szerezni. Azzal szúrta ki a szemét, hogy: kaparj kutta, neked is lesz. Még gorombáskodott is vele, fenyegetőzött, hogy igy még ugy, ha valami baj lesz, ha valami pénz el­vesz a kezén, hát irgalmatlanul ' becsu­katja. Az öreg asszonynak köny tői ázott,' sápadt, barázdás arcza egészen kipirult s rosi polgárt, akik erélyes akcziót indítottak meg az iránt, hogy Esz­tergom városa a villamos világítást mielőbb, még a jövő év tavaszával bevezesse. E czélból a városi ta­nácshoz egy kérvényt terjesztettek be a mái nap folyamán, amelyben haladéktalan intézkedést kérnek. A kérvény szövegezésével lapunk s. szerkesztőjét bízták meg. A kér­vény 30-nál több tekintélyes városi polgár aláírásával van ellátva * Az esetben, ha a kérvény érdem­leges elintézést fog nyerni, a mit reménylünk is, ugy^ leghelyesebb lesz a Ganz-féle erőirányzatot a tulajdonképeni tárgyalások bázisául elfogadni annál is inkább, mert Ganznak az ajánlata igen olcsó és igen előnyös. Alig hisszük, hogy lesznek olya­nok, a kik ezen üdvös és korszak­alkotó ujifás elöl elfognak zárkózni, a kik kicsinyeskedni fognak akkor, midőn egy régi visszás helyzet meg­szüntetéséről lesz szó. Ez uton is felhívjuk városunk kép­viselőtestületét, hogy e kérdés tár­gyalása alkalmából minél nagyobb számmal megjelenjenek és a villamos világítás bevezetése mellett egy hangja elfúlt. Az ő fiával bántak igy ! Az ő kedves fiával ! — Szegény Béla ott kuporgott min­dennap a szük posta-szobácskában. Még a feleségét sem látogathatta meg, csak este, ha már a postát bezárta s reggelre vissza kellett jönnie a városból, mert nyolcz órakor már ki kellett nyitni azt az istenverte postát, mintha a világ föl­fordulna amiatt, ha az emberek egy na­pig nem kapják meg az újságukat, vagy a levelüket. Szegény Bélának ez lett a veszedelme is. A szive ölte meg. Ziman­Ikós, hideg deczemberi este volt, mikor egyszer elindult a városba. Kocsit nem kapott, mert mindenki sajnálta lovát ilyen ezudar időben elereszteni; hát gya­log ment szegény fiam. Hiába mondtam neki: ne menj, édes gyermekem, ebben a förtelmes időben. Dé ő csak elment. Meghasadt volna a szive, ha Évikét nem láthatja. Az öreg asszonynak magának is majd meghasadt a szive, amint most azt ne­kem elbeszélte: — Már teljes sötétség volt, mikor el­indult. Soha sem fogom elfelejteni. Oly szelíden nézett a szemem közé, mint mi­kor kis gyerek korában valamit kérni akart; de nem szólt. Én azonban kita­láltam. Öt forintom volt, azt odaadtam neki: «Ne, édes fiam, fogjad.* Nem volt több pénzem s a vömtől nem akartam kérni, mert tudtam, hogy nem szívesen Esztergom, XVII. évfolyam. 95. szám. Csütörtök, 1895. november 28. f^xvxxvxv\>^%x\\\xxx^^ VÁROSI E S l^flEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE, VN^NV^V^X^^^ .X\X\VXXX\X\X\X\X\XXV\XX^^^ § ^ * $ i 8 Megjelenik hetenkint kétszer: k —— t ... N ^ Hirdetések Csütörtökön és vasárnap. § Szerkesztőség Simor János-utcza 519. sz., | I . . —» , hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. | a kiadóhivatalban vétetnek fel. | ELŐFIZETÉSI ÁR.: Hivatalos órák: d. s. 12-2-ÍQ. | . . ....-$•«<• . S Egész évre. .... \ .... . 6 fit — kr. $ Kiadóhivatal Buda-utcza 346. sz., | I l & é T - " * * • ' *3. » - » | hova a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési 1 Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári S iNegycd. évre . . 1 » 50 % ^ S > |' Egy hónapra .'.'.'!'!.!!'.!—» 50 » §. pénzek és reklamálások küldendők. ^ bélyegilleték fizetendő. | Egyes szám ára — » 7 » | Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándor, Tábor Adolf papir- | ^XN>^XX\X\XXXXX\X\XKXXX\VX^^^ kereskedésében, a Wallíiscll- és Haugll-féle dohány tőzsdékben. WXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXNXXX^XXXXXXXV*XXX^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents