Esztergom és Vidéke, 1895

1895-02-02 / 10.szám

goljon kulturális áldozatokra. Hisz nincs hely, a hol a kultúrának fontos szükségei ne lennének. Es főleg: változtassuk meg vélekedésünket e nemzeti eszmény felől. Mert a társadalom közérdeklődése nélkül a nemzeti kultúra igazán frázis. Mert a hon az ő nemzeti kultúrája nélkül nem állhat meg. Őseink a Don és Káspium mellől is magokkal hordozák a hazát s magukkal szálliták azt ide : ugyanis emberek teszik a valóságos hazát, nem élettelen halmok és térségek, melyek ezerforma népnek egyforma érzéketlenséggel adhatnak lakást, mint egy jelesünk oly igazán megmondotta. CSARNOK.. Kerülöm az embereket. Kerülöm az embereket, Mert az embert szeretem S félek, hogy az emberekért Az embert is megvetem. Félek, hogy a tiszta érzet, Melytől szivem melegül, Ezer visszás indulatnak Fertőjében elmerül . . . Szabad mezőn járva, kelve Verőfényes ég alatt, Jól esik, ha szemem itt-ott Embereken megakad, Gyermek-csoport, — szerelmes pár, Vén anyóka, ifjú lány, Edes, vonzó rokonérzést Kelt szivemben mind a hány. Igaz részvét melegével Függök jártok-keltökön S örülök, ha egy-egy gyöngyöt Vet felszínre bú, öröm ; •— De közéjök nem vegyülök, Ha tán egy-két perezre 7iem, Mi. kavarg, forr szivök mélyén, Jobb, ha meg nem ismerem. Sürgő-forgó ftéptömegben Gyakran járok egyedül, miatt tette. Te persze nem hitted a dolgot. Pedig ugy volt ! De még milyen ostobául regényes ez a história. Minha nem is a mi századunkból lenne, hanem a trubadúrok és az önfeláldozó szerelmes lovagok korából. -— Azért halt meg az a csacsi, hogy az asszonyt megmentse ! —• Micsoda, te még most is hitetlenül rázod a fejed, hogy nem hiszed ! No hát, nézz ide, itt vannak a levelek ! — Az irást ismerem, a Tarkeőinéé. Egyszer valami ügyben kihallgattam s akkor láttam az aláírást. Ma már voltam odahaza az irodámban is és előkerestem ezt a jegyzőkönyvet. Szakasztott az az irás. De különben már azelőtt, régebben is beszéltek erről a viszonyról és mindenki csak •azon csodálkozott, hogy az asszonynak hogy lehetett kedve viszonyt kötni azzal a kis együgyű hadnagyocskával, az ura mellett; a mellett a derék, erős, szép, gazdag férfi mellett, aki még hozzá a legnagyobb szegénységből emelte őt maga mellé és tette irigyelt, gazdag úri aszszonnyá. No de hát, ki az Ördög tudna eligazodni az asszonyok dolgán ! Elég az hozzá, hogy az az igaz, a mit én mondtam, hogy a fiú öngyilkosságának a háta mögött szerelmi viszony van, és hogy tévedtek az újságírók, mikor azt irták, hogy az adósságai miatt lőtte magát főbe! Eh, azért ritkán fordul az ember a pisztolyhoz, mert nem tudja kifizetni adósságait. Ez a dolog többnyire nagyobb fejtörést okoz a hitelezőknek, mint a könnyű vérű adósoknak. No, különben az is igaz, hogy ilyen másik együgyű okból is kevés ember öli Hallgatom : az élet árja Forrongva hogy zúg körül. Nem bánom, ha meg-megrázza Lelkem a vad hangzavar, Fájón rezgő habfodrai Elsimulnak csakhamar. Drága rokon-lelkek közt, hol Béke lakik s szeretet, Keblemben a sziv kitágul, Ajkam szava megered; Ember vagyok emberek közt, Fényből árnyból vegyülék, Lelkemben az ember képe Szelid, tiszta fényben ég. De hol furfang butasággal, Gőg csúszással fog kezet, Nyiltan tapsol az irigység S titkon nyelvet Öltöget, Könnyez, kinek szíve ujjong, S ki sirhatna, mosolyog, — Oh e börtön békói közt Mily nyomorult rab vagyok! Oh, hogy futok, mihelyt karom Széttépte a lánczokat, Sötét erdő sűrűjébe Elrejtőzni, mint a vad! Bokrok éjén szeretetről Álmodozni jobb nekem — Kerülöm az embereket, Mert az embert szeretem. Torkos László. A ki az elemekkel küzd. (Egy aranymosó cigány története.) Irta : Lukács Béla, volt közlekedési miniszter. (II.) Mikor a vihar elvonult s a cigány házának romjaihoz gázolt, kétségbeesve látta, hogy az egész élet keresménye meg van semmisítve. Mit tegyen ? Mihez fogjon ? Mert a bányászatot ez időben szabályzó szigorú törvények eltiltottak a vidékről mindenkit, ki állandó keresetet, foglalkozást nem tudott kimutatni. S az aranymosókra nézve még Mária Terézia azt határozta, hogy foglalkozásukat csak ama feltétel alatt folytathatják, ha állandólag letelepülnek és állandó lakással birnak. Házát elhordta a vizáradás s ami vagyona volt, elhordta az iszap. Nem volt más menedéke, ha éhen nem akart veszni, mint beszegődni a más munmeg magát ennek a mai túlságosan okos századunknak a végén. Ugy látszik, hogy ez az első levél. Májusi dátum van rajta. A szerelmi részeket hagyjuk. Az egyforma chablonok szerint szokott készülni. Térjünk át a dologra. Nézd, itt az utolsó bekezdés : «Gábor, úgy látszik, sejt valamit! (Látod, a Gábor név is itt van, Tarkeői Gábor ; most már csak elhiszed, hogy Malvinról van szó, itt az aláírása is: Malvinod!) Tegnap beszélt rólad, hogy kevés dolgod lehet, hogy mindig itt ülsz nálunk és hogy ugy látszik, szerelmes vagy belém, mert oly epedőn pislogsz, hogy skandalum nézni! Igy mondta. És lásd, kicsim, igaza is volt. Te nem tudsz vigyázni magadra, magunkra !» Itt meg a másik levélben nézd mi van: «Mindent tud ! El vagyunk veszve. Elárulták neki, hogy tegnap délután nálam voltál egyedül. Vallatóra fogott. Bevallottam neki, hogy igaz, hogy itt voltál, de azért valahogy rút gyanúba ne fogjon. Elmondtalak éretlen, naiv gyereknek, aki gondolni sem merne holmi viszonyra. Szerelmes belém halálosan, mondtam neki — (ebben ugy-e igazam is volt ?) — de egyebet nem is akar, mint hogy engedjem meg neki, hogy szerethessen, imádhasson. Azt nem is kívánja, hogy én szeressem — szóval ostoba legény — mondtam az öregemnek, aki tegnap felhasználva a te távollétedet, ezt a sok szamárságot mondta el nekem. Én persze kinevettem s azután megkértem, hogy kíméljen meg látogatásaitól. Ö elment, de kijelentette, hogy ha nem szeretem, megöli magát! Még sajnálni is kezdett Gábor ! Elég az hozzá, hogy ez egyszer megmenekültünk, de én azt hiszem. hos*v kásának. A bányászattal önállólag foglalkozni akkor a cigánynak nem volt szabad. Elment tehát a legközelebbi bányabirtokoshoz s néhány árva fillérért beszegődött munkásnak. Más választása nem volt. Keserves kenyér volt ez. Aki egyszer megpróbálta a maga ura lenni, annak nagyon nehezére esik a más szolgájává lenni ; fáradni és kínlódni a más érdekében és látni, hogy az ő nélkülözései közben saját munkája után miként gazdagszik meg más. (Én bizony nem csodálkozom azon, hogy az internacionálé hivei szaporodnak.) A cigánynak dolgozni kellett, hogy megélhessen, éjjel nappal ott volt a bánya üregeiben, fúrván és vájván a föld belsejét. A bányabirtokos felügyelője — a huttmann — nem sok időt hagyott neki a pihenésre. A legveszedelmesebb, a legelhagyottabb helyre tették a czigányt bányászkodni, oda, a hova a bányász nem akart menni semmi árért. De a czigány nem tudta, hogy tulajdonképpen milyen veszélyes helyen van ő. Valóban életkisértő helyen kellett neki dolgoznia, egy merész fölhajtásban., a hova a rozzant létrák s a kőzetbe vájt lépcsők segélyével kellett neki felmásznia a piszkos nedves lyukba, a kemény kőzetből csak ugy csepegett le a viz rá és a bányamécs is alig tudott már égni a nedves rekedt levegőben. E bányaág már mély tó alatt volt, mely fönt a hegyek között összegyűlt a hóolvadástói s a hegyi vizekből. Nem lehet tudni, hogy mikor töri át a kőzet utolsó rétegét s mikor szakad a bányába a tó. De a kőzet aranytartalmú volt s igy a bányabirtokos mindanáron dolgoztatott ezen a helyen is, bár tudta, hogy veszélyes játék ez, a munkás jó szerencséjére bízván, mikép kerüli ki végzetét. A cigány dolgozott folytonosan anélkül, hogy sejtelemmel bírt volna arról a nagy veszélyről, mely környezete. Eszközei segélyével folytonosan repesztette és boncolta a kőzetet, tágítva mindenfelé maga körül az üreget. Nehéz volt a munka; összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint az Isten szabad !

ege alatt az aranymosás, de a kényszerűség beleszoktatta. Egy alkalommal kalapácsa feltűnően kongó hangot adott. Tudni lehetett, hogy a kőzetben üres térre akadt. A gyakorez idő szerint el is hallgattatta szivében a gyanút, azért ott van az s hamarosan fel fog ébredni megint. El kellene valahogy végkép hallgattatni. Van is egy eszmém. Próbáljuk még jobban meggyőzni róla, hogy te csak olyan ábrándos, ostoba szerelmes vagy. írj nekem egy levelet, melyben diák-gyerek módjára fesd le kínjaidat stb., amiért hogy víszonszerelem nélkül szeretsz és jelentsd ki, hogy ha legalább egy biztató szót nem nyújtok neked, akkor meghalsz ! Azt is írhatod, hogy becsületedre meghalsz ! Tedd meg ezt mucus, az én kedvemért. Hiszen tudod, hogy nekem jóba kell maradnom vele, ha elkerget magától, koldulni mehetek, te még úgy sem vehetsz el, legfeljebb ha ott hagyod a katonaságot és beállsz valahová írnoknak . . . Ügy-e, megteszed ? Ölel, csókol ezerszer, milliószor a te szerető Malvinod.» — Itt van a harmadik levele ! A csel sikerült, az asszony nagy gaudiummal írja: •— Ugy csináltam ki, hogy elfogja a leveledet. Othellói arccal rohant a szobába: Bűnös asszony, itt a bizonyíték ! Elfegtam egy levelét! Nem reszketsz félelmedben ! — Legkevésbé sem, válaszoltam én érthető nyugalommal — mindössze magam is kíváncsi vagyok rá, hogy az a szerencsétlen fráter mit irhát! Felszakította a levelet, elolvasta s azután könyezve, bocsánatkérőleg odaborult a lábam elé. — Megbocsátottam neki s egyszersmind kijelentettem, hogy levelet irok neked. Ha tetszik, nézheti is, hogy mit irok. Ekkor irtam, hogy : Uram, ön vagy őrült vagy részeg volt, mikor nekem irni mert a múltkori kiutasítása után . .. stb. — Nézd, itt az utolsó levele. A mult lott bányász nagy óvatossággal jár el ilyenkor, most a tapasztalat megtanitá, hogy ilyenkor durrlég tör elő. A kongó üres hang föltűnt előtte is, kíváncsi volt arra, mi lehet abban az üres lyukban. Egyszer egy láthatatlan erő messze dobta el kezeiből eszközeit. Irtóztató durranás következett. A föld megrázkódott, a bányaüreg lángban volt, a czigány elveszte érzékeit s öntudatlanul dobatott az irtóztató légrázkódtatástól a kövekre. Mindez pillanat műve volt. De a durrlég meggyulladása szétrepeszté a kőrétegeket is. Borzasztó robajjal estek alá a szikladarabok s a tó vize ellenállhatlanul hatolt a bányaüregbe. A czigány teste véletlenül megakadt egy kiálló sziklában s onnan nem tudta tovább mosni a bányába beszakadt viz. A czigány jószerével megint megmenekült. A természet erői összeesküdtek ellene, hogy sikertelen legyen minden fáradozása. Házát elmosta a felhőszakadás ; a bányából kimosta a tó vizének leszakadása, kereset és élelem nélkül maradt ismét, az emberek könyöradományaira szorulva. Heteken át képtelen volt testi munkára. A durrlég esunyán bánt vele, összeégette haját, szakállát, egész arcát és egész idegrendszerét megrázkodtatá. Kétségbeesetten elvánszorgott ismét azon helyhez, hol élte fényszakát tölte, — kunyhójának helyéhez. Az áradás már régen elvonult, az ismert patak ismét visszatért kóválygó kis medrébe, a hegyek és fenyvesek mintha megizmosodtak volna a vihar után. Csak itt-ott lehetett a nagy rombolás nyomaira rátalálni. Sokáig nézte a cigány a romokban önnön megsemmisültét s a mint e halványan csillogó iszaprétegre esett tekintete, sajátságos érzés keletkezett lelkében. Hiszen ez az iszap nagyon hasonlít ahoz, a melyből egykor a legtöbb aranyat mosta ki . . . Az iszap alá kisebb kődarabokat sodort a viz árja. A cigány nagyon hasonlónak találta e kődarabokat a legjobb minőségű bányakőköz, gazdag aranyrejtő volt az egész kőhalmaz, a melyet az aranytartalmú hegyekről le, a kunyhó falai közé sodort a havasi roham szeszélye. Egy perccel előbb még az éhenhallál küzdő most dúsgazdag volt. Az új, a pazar, a fényes életet csak megkezdeni nehéz. Elhagyta hónap végén irta. Egy nappal a szegény fiu halála előtt. Világosabb a napnál, hogy ez a levél birta őt végzetes elhatározásra. «lm adott drágám !» — Hagyjuk ezeket az ömlengéseket, nagyon unalmasak, kezdjünk csak belé in medias res ! »Mindenre, ami szent, tedd meg, amire kérlek ! Az uram megint kezd gyanakodni rád. Fogalmam sincs róla, miért! De tegnap is félkomolyan, féltréfásan azt mondta: az a gyerek vagy gyáva, vagy már nincs szüksége az öngyilkosságra ! Czáfold meg őt, az istenre kérlek ! Csak úgy egy kicsit sebesítsd meg magad. Akkor tudom hinni fog ! Emlékezz esókjaimra s tedd meg, hányszor mondtad, hogy szerelmemért kevés lenne egy életet odadobni, ne dobd oda, csak szenvedj el érte egy kis fájdalmat! Ugy-e, megteszed drágám, mindenem ! . . ,« — És megtette! — fejezte be Ákos a beszédét, szépen zsebredugva a leveleket. Nem tréfázott, hanem igazában eleget tett az asszony kérésének. Persze, hogy ostoba tett volt. Hanem az bizonyos, hogy Tarkeői Gábor ur most már nyugodt lehet és az asszony is, aki ezutánra bizonyára őrizkedni fog az efféle kalandoktól, mert sejtheti, hogy nem lesz mindenkitől olyan könnyű megszabadulni, mint ettől a fiatal legénykétől, aki elmaradt a korától legalább három századdal. Ha valamikor össze jösz az aszonynyal, szóba hozhatod a Bércy Barna öngyilkosságát. Különben hiába hozod szóba, legfeljebb azt fogják mondani: — Bizonyára a más pénzét költötte el s azért tette! Furcsa visszafizetés. Pedig hát csak neki fizetett vissza egypár csókot! . . .