Esztergom és Vidéke, 1895

1895-10-20 / 84.szám

Esztergom, XVII. évfolyam. 84. szám. Vasárnap, 1895. október 20. ESZTERGOM és VIDÉKE r r r »• «• KX>NV^NXNXNV>XVXXX\X\^^^ VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE. te*********^***!^ I Megjelenik hetenkint kétszer: ^ I s , , $ s Hírdptéspk I csütörtökön és vasárnap. Szerkesztőség Simor János-utcza 519. sz., —&— | hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. | kiadóhivatalban vétetnek fel. EjLÓFIZETÉSI ÁR.1 | Hivatalos órák: d. e. 12—2-ig. | I | Egész évre 6 frt — kr. | Kiadóhivatal Buda-utcza 346. sz., | 1 f™.3 » - » I hova a hiva t a lo S és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési § Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári ! S .Negyed évre .......... 1 * §0 % ^ s | Egy hónapra — » 50 » § pénzek és reklamálások küldendők. | bélyegilleték fizetendő. | Egyes szám ára — » 7 » | %jes számok kaphatók a kiadóhivatalban. Sziklay Nándor, Tábor Adolf papir- I SS*KS*X!W«Í»ÍV>Í>ÍVJ*V«NC^^^ kereskedésében, a Wallfisch- és llailgh-féle dohánytözsdékben. ^\x\x\x\v^x\x\xxx\x\x\x\x\xv^^ A herczegprímás és a „Magyar Állam." Esztergom, 1895. okt. 19. A «Magyar Állam» ez az a lelep­lezésekben utazó sértő modorú fele­kezeti lap nem elégelte meg azon folytonos aknamunkát, a mellyel Vaszary Kolost a primási székre ju­tás óta bántalmazta. Az utóbbi na­pokban «Res Strigonienses» czim alatt egy czikksorozatot közölt a bíboros herczegprimásról, amelyben a legkíméletlenebb módon támadta meg Magyarország első zászlósurát, legmagasabb egyházi méltóságát. Nem akarjuk a czikksorozatot megbírálni, mert az minden kritikán aluli, hanem igenis kötelességünk­nek tatjuk ő Eminencziáját, jóllehet az ő múltja és jelene a legéke­sebb . védelemnél is ékesszólóbban védi őt bármely rágalomtól, a lap támadásaival szemben tőlünk telhető­leg meg védeni. Vaszary Kolos eddigi szereplése a nagy hazafi és a vallásos főpap harmonikus ténykedéséből áll. Her­czegprimásunk sohasem tévesztette el szem elől, hogy neki nemcsak egyházával, hanem hazájával szem­ben is vannak kötelességei. Nem is lehet az másként, hogy oly ideális gondolkodású férfiú, mint Vaszary, aki a »pax« jelszóval indult az egyházpolitikai küzdelmekbe, oly anyira el hagyta volna magát ragad­tatni vallásos buzgalmában, hogy a törvénnyé vált javaslatok ellen agi­tált volna. Nem jó katholikus az, aki ő Emi­nencziáját avval vádolja, hogy a kormánnyal összejátszott, hanem rossz hazafi. Mihelyest a javaslatok törvénynyé váltak, megszűnt a küzde­lem, akkor már csak a megnyugvás­nak van helye. A Magyar Állam fennen hangoz­tatja, hogy a herczegprímás vo­nakodik a küzdelmet folytatni, vo­nakodik a küzdelem élére állani. És ez természetes is. Vaszary Kolos nem fog törvények ellen szítani, nem fog élére állani egy oly hadse­regnek, amelynek czélja csak bur­koltan nemes és vallásos, tényleg lázitó és — felforgató. O Eminácziája megtett mindent, amit mint vallásának egyházi feje megtehetet, küzdött, amig küzdeni lehetett; a végletekig nem mehet. Hogy férne össze a herczegpri­mási állással heczczkáplánok módjára a fennálló államrend ellen küzdeni. Fájdalommal töltheti el ő Eminen­c/.iája szivét azon tudat, hogy az ő gyengéd lelkületét ily módon bán­talmazzák. Mi lehet az oka annak, hogy a • Magyar Állam* az ország főpapját ily alaptalan gyanúsításokkal illeti, ily kíméletlen bánásmódban részesi­ti ? Semmi egyébb, mint az, hogy a lapot sérti az, hogy ő Eminencziája és a hazafias püspökök sohasem vet­ték komolyan az ő működését, nem reflektáltak azon ajánlatára, hogy együtt küzdjenek állítólag a vallás érdekében tényleg azonban egy fen­álló rend ellen. Államfelforgató esz­mék, hiu légvárak birodalmában akarták a herczegprimást a saját érdeküknek megnyerni. Ez azonban nem sikerült neki. Ezért a határtalan elkeseredés, ezért a sértett hiúság bántó modorp A »Res Strigonienses* néhány valótlan állítását akarjuk nyilvánosan megezáfolni. Mindenekelőtt nem igaz az,hogy ő Eminencziája, vagy az aula híresztelte volna el, hogy a >M. Á.-ot< környezetéből kitiltották, hogy ezzel talán a kormánykörökben nép­szerűségre tegyen szert. Vaszary Kolos annyira nem törődött a »Ma­gyar Állam* disz kirohanásaival, hogy nem tartotta érdemesnek a lap kitiltását colportálni. A > Magyar Állam* a primási aulában egyszerű­en le lett tárgyalva. A papnevelő intézet szintén ki­tiltotta a nevezett lapot. Ebben abso­lute nem volt része a prímásnak. A seminárium vezetősége későn ugyan, de végre mégis belátta, hogy egy oly irányú lap, a mely az intézet védnökét, fenntartóját következete­tesen, a legkíméletlenebbül, a leg­durvább modorban sérti, nem lehet az egyház leendő papjainak olvas­mánya. Valótlan azon állítás, mintha Vaszary Kolos szűkkeblű volna. Rövid primássága alatt — különösen velünk — több jót tett, mint sok elődje egy egész életen át. A városi kórház fel­építéséhez 25000 frttal járult. Neki köszönhetjük első sorban, hogy Esz­tergom békés fejlődésének egyik főfaktorát, az állandó hidat meg­kapta. A herczegprímás nagylelkűen lemondott évi 8000 frt jövedelméről, csakhogy a hid eszméje megvaló­suljon. Az uj tanítóképző intézetet még nem építették fel, de határozot­tan állítjuk, hogy ő Eminencziájának Iz .Esztni és Viiéke" tárczáia. Öledbe hajtom . . . Öledbe hajtom mámoros fejem És eltűnődöm A mult időkön, Mikor még Össze nem kötött velem A rózsalánczot termő szerelem. Szép szemeid mig rám sugárzanak, Oly hihetetlen, Hogy közeledben Bolyongtam én és mégse láttalak; Ugy jártam, ntint virágok közt a vak. S te lelkem álma, szivem kedvese! Valóban ugy volt f Örömed, búd volt, De éti felőlem nem tudtál te se f Ezt gondolni szinte már mese ! Föl nem fogom, nem értem igazán, Oh, drága gyermek / Azon merengek, Hogy én veled mért nem találkozám Ábrándjaink legelső tavaszán f Volt, ugy-e, egy választott csillagod f S hát én is éppen Ugyanazt néztem t Egymástól messze egy vágy ringatott, Amig a reggel ránk nem virradóit! Oh, mennyi szent érzésünk elveszett! Sirtunk, nevettünk, Szálltak felettünk Felhők és láttuk a tiszta kék eget, S egyszer se volt kezemben a kezed! Ha szólni tudna szűzi nyoszolyád: Bájos fejecskéd Hány édes eszmét Szőtt álmodozva — az vallhatna rád! Mondd, ugy esett-e, ahogy álmodádf S ha szólni tudna a rideg magány, Mikor szivemben Sötét, kietlen Kétségek éltek: sok bús éjszakám Siralmát megdöbbenve hallanám ! Eltékozoltuk életünk javát; De most szivünket, Bús életünket Uj kikelet fuvalma járja át * S egy perez varázsa mindent visszaad. Öledbe hajtom mámoros fejem S bár eltűnődöm A mult időkön Egész életre összefont velem A rózsatermő boldog szerelem. Rudnyánszky Gyula. Fagyos világ. — Elbeszélés. — Valami szendergő, édes ábrándot húz­tak a czigányok. Melancholikus természe­tek rajonganak az ilyen altató nótákért. De a Dagoberti gróf vendégei nem igen hallgatták a mélázó akkordokat. Be­szélgettek és hangosan nevettek, miköz­ben durrogtak a pezsgős palaczkok. A csillogó szemű fiatal lányok alig várták, hogy pezsgő, csattogós nóták mellett szédülten keringjenek, a fáradt­ságig. A nagyterem egyik ajtaján fehér ruhás, alig 12 éves gyermek surrant be. Leült egy szögletbe és üres, megvető tekintet­tel nézte a szép, körülrajongott asszo­nyokat. Egy mosoly nélkül ült ott, de arcza, amelyen eddig hideg, gyűlöletes lenézés látszott, egyszerre elborult. Két meleg könnycsepp hullott picziny kezére és meg­remegtek az ajkai. Eszébe jutott anyja! . . . Az anyja, a szép, büszke grófné, ki eddig ennek a palotának műremeke volt. A gyermek lehunyta a szemeit és mégis látta a szép asszonyt. Erezte az orrocskáján simogató kezeket és hallotta a fehér kebel lihegését. A következő perezben már tovalibbent a tánezosa karján. A gyermek sze­mével akarta követni a mama szép alak­ját, de csalódottan hunyta le ismét sze­meit. Megremegett a borzasztó emlékezésre. — Neki már nincs mamája! — Meg­halt. Egy évvel ezelőtt itt volt még. Akkor is ki voltak világítva a termek és akkor is belezugott a hegedű hangja a különféle illatszerekkel összevegyült le­vegőbe. És akkor még itt volt a szép asszony ! . . . Káprázatos szépsége tündökölt és őrült sebességgel és sajátszerű szilajsággal tán­czolt, — fáradhatatlanul. Annyian szerették! Annyian jártak a kedvébe. Aztán beteg lett a szép Dagoberti grófné. A kis leányt odavezették az ágyá­hoz. Nem lehetett megismerni. Csábitó szép arcza megnyúlt, megfehéredett. Odanyújtotta áttetsző kezeit a kislány­nak. — Ugy-e, sajnálni fogsz, ha meghalok? — kérdezte elgyöngült hangon. Még a hangja is milyen más volt! A gyermek megrémült a végtelen arcz­tóí. — Nem halsz meg — mondta azután közömbösen, anyjára emelte hideg sze­meit. Szegény kisleány! Soha nem érezte egy önfeláldozó anya szeretetét! Az ő anyja csillogó szépség volt, szel-

Next

/
Thumbnails
Contents