Esztergom és Vidéke, 1895

1895-01-31 / 9.szám

múlva és a ki nem sorsoltak kilépése ne 6 év múlva, hanem a városi választott tagok illető részének a képviselő testületből kilépése idején történjék. A képviselő testület megalakítása önként értetőleg az 1886. év 26. t. cz. 53. § értelmében eszközlendő. 5. A képviselő testület által a jelen rendelet 3-ik pontja értelmében az egyesítési feltételek részletes megállapítása iránt hozandó határozat, továbbá a szervezési szabályrendelet és közgyűlési ügyrend megfelelően közhírré teendő, a határozatnak illető részei az érdekeltekkel közlendők és a felebbezések beadására nyitva tartandó 30 napi határidő lejárta után a törvényhatósági bizottsághoz felebbezések be nem érkezése esetében is felterjesztendő. A törvényhatósági bizottságnak ezen ügyben hozandó, pintén közhírré teendő és az érdekelteknek megfelelően kézbesítendő határozata a 15 napi felebbezési határidő leteltével hozzám felebbezés be nem érkezte esetén is felterjesztendő, mely alkalommal az egyesítés feltételei és a városi szervezet módozatai általam végleg meg fognak állapíttatni és a határidő meghatároztatni, melyben az uj szervezet működését tényleg megkezdendi, addig pedig a közigazgatás a jelen szervezet szerint folytatandó. Mindezekről az iratok visszazárása mellett a vármegye közönségét oly felhívással értesítem, hogy a jelen rendeletemben foglaltak végrehajtása iránt intézkedjék és hozzám minden hó végén jelentést tegyen. Budapest 1895 j

an- 2

3

_

án Perczel, s. k. CSARNOK. A ki az elemekkel küzd. (Egy aranymosó cigány története.) Irta : Lukács Béla, volt közlekedési miniszter. Egy kis bevezetés. Talán ismeretes is olvasóink előtt, hogy Baross munkatársát és hivatalában utódját a- zsurnalisztikától hóditotta el az ál— Itt van. — Mutasd. Oda adta. A Fertő tündére mohón ragadta el. — Ne menj Amerikába, hanem maradj nálam. Majd elrejtelek és megoltalmazlak. A boldogtalan ember megcsókolta a démon fehér karját, nem szerelmesen, hanem^ alázatosan, mint egy szolga. •— Es most esküdjél meg, hogy meg fogsz kimélni, ha valamikor mégis utolérnek az üldözők. — Esküszöm. — A fiad boldogságára esküdjél. — Esküszöm a fiam boldogságára. — Csöngesd be a komornát. A komorna levélpapirost adott az aszszonynak. Az elzüllött férfiú pedig tanácstalanul nézte a csodálatos termetű démon mozdulatait. Tikkadt volt az ajka, forró a keze, hideg veritékü a homloka és mégis égett alatta az agyvelő. Megrémült a napfénytől mikor a cseléd a lámpát eloltotta s a függönyöket szétvonta. A napsugárnak csak a becsületes emberek tudnak örülni. De nem látta a bűnös asszony szalonjában sem felesége gyalázatát, sem gyermeke nyomorát, sem barátai megvetését, sem a világ utálatát. Nem látott mást, még a bűnét se látta Iamkormányzás. Hogy Lukács Béla nemcsak kiváló publicista, de biztató jövőt igérő belletrísta volt, ha a novelláknál marad, annak jelentékeny tanúsága e szép elbeszélés, melynek első részét most mutatjuk be olvasóinknak. IOlyan vadvidék ez, hogy elszorul az ember lelke. Ha az istennyila rettentő kedvében leütne, nem volna hely hová elmenekülj előtte. Ha a sziklahegyek szakadásaiból megáradt folyamok alá zúdulnának reád, ki az elzárt völgyben vagy : menthetetlenül elöntene az áramlat. Nincs menekülés, sehol sehova. Az égbolt ugyan hatalmas, óriási oszlopokon nyugszik, de hátha e merész oszlopok valamelyike meginog s reánk szakad a boltozat, mely fölötte nyugszik. Hátha valamelyik hegy megunja unalmas szerepét, mindég egy helyben maradni és oszlopul szolgálni — kedvet kap egy kis kirándulást tenni — megindul lefelé a kis völgyöbölbe, a hol mi állunk s a honnan nincs szabadulás. De ne féljünk, ne rettegjünk. Tiszta, felhőtlen az ég s a nap barátságossá, kedvessé teszi a lakatlan vidéket. Forrón, nagyon forrón süt a nap, ha már el nem mult, úgy bizonyosan most van a kánikula, kedves vendég volna egy kis szellő, de a völgy magas hegyek által van határolva, melyek útját állják a légrohamnak. A kis völgyet patak szeli át, szeszélyesen kanyarodva egyik hegy tövétől a másikhoz. Néhol nagy szikladarabok állják útját, de a kis pataknak van esze, hogy megkerülje azokat s bár lassabban, de mégis tovább halad. E patak aligha mindég ilyen szelid, legalább azok a nagy szikladarabok, melyekkel tele van medre s az iszapos mosadékkal telerakott völgy, azt engedik sejtenünk, hogy tud ő néha rakoncátlankodni is. Rongyos, elperzselt bőrű cigány ül a patak .mellett, a hol legiszaposabb a partja. Előtte görbe asztal áll, azon egy elavult pokrócdarab, a cigány reá szór néhány lapát iszapot s a porondot s aztán lemossa ismét a pokrócot néhány dézsa vízzel, s igy megy ez már reggel óta. Aranyat mos. Mások a föld belsejében keresik, ő jobban szereti csak itt a napvilágon. A patak aranytartalmú vidékről jön, sok olyan viz egyesül benne, mely egyenesen a bányákból fakad, vagy zúzdákat hajt. S az ilyen víz mindég hoz magával néhány szem aranyat. Felhőszakadások, vízáradások alkalmával még több aranyat lehordanak a megdagadt hegyi rohamok az aranytartalmú hegyekről. S a cigánynak ez is jó. Megél belőle napról-napra. Csodálatos, hogy semmi sem birta lecsak veszedelme kútforrását, bukása okát, megsemmisülése okozóját. Az pedig ép olyan szép volt, mint a rnilyen nyomorult. Nem tudott még most sem tisztán látni. Mikor megírta a levelet, beletette a tiz ezrest és fásultan mondta : — Az uzsorások megeszik az embert elevenen. Azután elküldte az amerikai uti költséget és kitárta karjait a becstelen ember előtt, a ki elszédülve omlott a pokolba, mámorosan ázivta a démon ajkáról a mérget, elfelejtve gyalázatát, vele bukó családját, a következő óra rejtelmeit és csak a veszedelmet szerette őrült szerelmében, bűnös gerjedelmével, megtébolyodott szivével. És mikor a bukott angyal az elbukott embert üdvözítette, a nyomorult sikkasztó utolsó perceit élte. Mert a förtelmes szerető a szerencsétlen ember pénzét nem uzsrásoknak küldte, hanem orgazdáknak s levelét egyenesen a rendőrséghez címezte. Nagy művészettel ájult el, mikor a bukott embert elhurcolták, de legalább megmenekült a börtöntől, a hová tönkretett imádóit szokta küldeni, ha nem volt elég erejük, hogy még idejekorán eltűnjenek vagy elpusztuljanak. kötni ezt a fajt, csak az arany. Többi | társa vándorol még most is, hazájok széles e világ, egész vagyonuk a sátor, vallásuk ugyanaz, melyet a falu . követ, a hol időnként letelepednek. Az országos hatalom és valamennyi kormány status bölcsesége hajótörést szenvedett e faj letelepítésénél. De a mi az államférfiaknak nem sikerült, azt végrehajtá az arany vonzó érje s míg a nagy rész máig sem nyúlt hozzá ama kincshez, melyet a nyugoti polgárosodás az állandó letelepedés által nyújtott, hanem megtartotta vándorbotját, sátrát s megmarad megvetett, hazátlan, számkivetett vándornépnek, melyet semmi sem köt egy helyhez, — a másik hódol a föld vonzó hatalmának s állandó lakhelyre vonult. Az aranymosó cigánynak van hazája, állandó lakhelye, vallása, melyeket ' nem változtat mint köpönyeget. Ez különbözteti meg őt bolyongó fajtájának más osztályosaitól. Ott ül ínég mindég aranymosó asztala előtt a vén dade. Szellős ugyan a ruhája, nem is fárasztó a munkája, azért mégis csak úgy liheg s izzad a forró sugarak miatt. Furcsa, gondolja magában a dade, még ilyen melegen sohasem sütött a nap : aligha meg nem bomlik az idő. De munkáját még sem akarja félben hagyni. Fogja magát, belemerül a közeli patakba s visszaül a helyére, az asztal mellé. — Most süss nap ! mondja cinizmussal a cigány — van dolgod, mig megszáríthatsz ! S némileg fölfrissülve folytatja munkáját. Egyik lapát fövenyt a másik után szórta a pokróccal leterített asztalra, de a nap sugarai folyton tikkasztóbbá váltak s a cigány már sülni érezte bőrét a kiállhatatlan hőségben, szétnézett s az égboltnak egészen más képe volt, mint előbb. A kisebb és átlátszó felhőket csakhamar nagyok és sürüek követték. A fenyőmadár sikoltva repült be a fenyvesek mélyébe. A nap elborult és mindenki tudja, hogy az ilyen rekedt hőség még kiállhatlanabb. Éles sziszenés Ömlött be a hegyszakadásokon és szorosokon át. Ez a viharnak előjele. A fenyvesek sudarai eddig oly csöndes felszint képeztek, mint a tengernek sötétzöld sima tükre. De a' mint beléjök kapott a szakadásokon betörő szél, hullámzásba jöttek a fenyvesek, mint a tenger, mikor fölkorbácsolja a vihar. Olyan felséges látványt nyújtott ez a tenger . . . Legalább megszűnik ez a cudar meleg, gondolta magában a dade. Mintha a közelgő eső nem sok bajt okozhatna neki, föl sem vette azt, hanem tovább ott ült asztala melett. A vihar közelebb jött. A szél süvöltött és zúgott, sivított a szakadásokban, bömbölt a barlangokban, sírt midőn a sziklába ütközött és dörgött mint a lavina, mikor a fenyősugarakon áttörtetett a völgy egyik szélétől a másikhoz. A hatalmas fenyők mint gyönge vesszőágak hajlongtak e dühös szélrohamok alatt s a felhők e nagy léghuzam folytán a legszeszélyesebben kavarogtak Össze-vissza, perc alatt elborult a láthatár, de egy perc műve volt s a szél lyukat furt magának a felhőboltozaton, a melyen mint aranyozott tölcséren özönöltek be a napsugarak. Sajátságos játékot űzött a fellegekkel egymáshoz csapva őket, az egyiket sebesen hajtotta, aztán hirtelen visszafordította, egy pillanat alatt nem volt nyoma. íme ismét hoz egy terhes felhőt, villámsebességgel ragadja magával, a felhő szakadozik, útjában mindenütt hagy egy darabot maga után. Egyszerre még nagyobb szélroham kapja meg, magával sodorja ellenállhatatlanul és folytonosan közelebb hozza a hegyekhez. Ha ebben az irányban rohan tovább, okvetetlen a fenyves kiálló csúcsához csapódik. Vakitó villámlás tölti be a kis völgyet. Ezt követi egy irtóztató dörgés, borzasztó moraj kíséretében. A légkör villamossága egyesül a föld villamosságával . . . A terhes megrakott felhő megszakad. Csatornaként ömlik a zápor. Az idegölő rázkódtatás és dörgés felkölti a cigányt asztalától, látta a távolban a megszakadt és lezuhanó felhőt, érezte a vastag cseppeket, melyeket már hozzá is elhordott a szél ; meggyőződött, hogy az aranymosást nem folytathatja tovább, asztalát ott hagyva, összehajtá a fövényből kimosott aranyszemeket tartalmazó pokrócot s megindult kunyhója felé. Kunyhója épen tövében feküdt ama hegynek, mely fölött megszakadt a nehéz felhő. Sietett, meggyorsitá lépteit, hogy addig kunyhójához érhessen, a mig a havasi patakok megáradnak, mert ha ezek rohanó folyókká dagadnak, nehezen érhetne haza. Volt is oka sietni. Hiszen a zápor nem is hull többé csöppekben, hanem mintha csatornából ömlenek. A hegyoldalakon már egész patakok, egész folyamok özönlenek alá. Lábai alatt meglágyult a föld, alig birt lépésről-lépésre kapaszkodni az ösvényen. A dörgés és villámlás szakadattan volt. A természet szellemei rettenetesen kedvükben lehettek, hogy igy romboltak. Mindenütt patakok, folyamok gyűltek a szakadatlanul eső záporból. A völgy medre pedig már tengerhez hasonlitott^ csupa egy viz volt az egyik hegy tövétől a másikhoz. De a cigány mászott, csúszott lépésről-lépésre; az is eszébe jutott, hogy a nagy vizáradás még kunyhóját is fenyegetheti talán ...se gondolat még nagyobb erőfeszítésre kényszerité. Tovább haladása nagyon meg volt nehezítve. A patakok egész folyamokká nőttek. Néhol az egész hegyoldal nem volt más, mint egy irtóztató sebességgel és morajjal legördülő vizroham. Ilyen helyeken kelletett a cigánynak átvergődnie. S valóban bámulatos szívóssággal győzte le az akadályokat, szikláról sziklára, gyökérről-gyökérre, ágról-ágra kapaszkodott. Az egyik patakon" átgázolt, a másikon, melynek dübörgése jelzé, hogy nagy köveket is görget le magával a mélységbe, vizbehajló ágak segítségével kapaszkodott át. Bámulatos küzdelmet folytatott ez ember az elemekkel. Egy. mély szakadáshoz érkezett. Csörömpölve hullott abba alá szikláról-sziklára a vizroham, piszkos párát csapva föl vele a levegőbe. Egy-egy úsztató volt, teledohva levágott fenyőkkel. Az ezredéves fákat mint szalmaszálat emelte izmos hátára, a megdagadt folyam vitte, ragadta magával tovább, le a mélységbe. A reccsenés, csö

4-' römpölés, zuhanás és dübörgés rémületesen zűrzavaros morajt vert föl a vihar tombolása közepett. Megnémulva, félénken állt meg a borzasztó akadály előtt a cigány. E szakadáson túl látszott már az ő gunyhója a másik hegy aljában, de embernek lehetetlenség volt odajutni, még a szárnyast is lekapta volna a kérlelhetetlen vihar. A cigány megállva a szakadás szélén azon törte a fejét, hogy küzd; hetné le ez akadályt is ? Hirtelen borzasztó látvány ragadta meg figyelmét. A hegy, melynek tövében az ő kunyhója épült, megindult s folytonosan a völgy felé szállt alá. A borszasztó felhőszakadás meglágyitá az agyagot, a sok hegyi folyam, vízmosás és szakadás megingatá alapját s most az egész hegytömeg a mélység alá csúszott. A faúsztató csatornán utat tört magának és terhével együtt a kunyhó felé tartott. Néhány pillanat múlva a cigány kunyhójának semmi nyoma sem volt. Csupa iszaptenger volt a helyén s e sártenger fölszinén ezredéves fenyők és óriási fák úsztak. (Folyt, és vége következik.)