Esztergom és Vidéke, 1895

1895-09-05 / 71.szám

lők azt az álszégyent, ha gyermekükből kereskedő vagy iparos válik, levetkőztetnék és az eddigi előítéletektől szabadulnának. Mindenki taníttatni akarja gyermekeit, az egyik álszégyenből, a másik nagyzási viszketegből ; és ez a társadalom egyik balfogása. Taníttassanak, de hivatottakat és azokat, kik erre képesek. A tudományos pálya amellett, hogy nagyon sokba kerül, aránylag nagyon sovány existencziát nyújt, még a kiválóbb tehetségnek is, hát még annak, ki a középszerűségen alul marad ? Tegyék félre a szülők az álszégyent, a nagyzást, népesítsék be gyermekeikkel azon tereket, ahol még nincs túltermelés és amelyekből hazánk jóléte fakad. C S A R X Ó K. Egy könyv előtt. — A »Nemzeti Iskolá«-ból. — A magyar népnek két kedves olvasmánya volt: a histórai és a Corpus juris. Az első tárta elénk a mult dicső emlékeit s az utóbbi tanitotta a jog tiszteletére. Ezredéves multunk ünneplésének a küszöbén a história elevenedik meg. A régi dicsőség fénye megcsillan minden magyar ember kebelében s önkénytelenül kérdi mindenki: miért e lelkesedés, miért e nagy ünnep ? Ezer esztendős létünkért, ezer esztendős nemzeti becsületünkért! Felelik rá mindenünnen. És áhítattal nyúlnak a históriához. Olvasni, tanulni, tudni akarja azt mindenki. Ugy érzi, hogy ezt ismerni kell minden magyar embernek, hogy e nélkül lehetünk bármilyen okos emberek, de magyarok soha, mert magyar embernek elmaradhatatlan szellemi tápláléka a história. Kiadók százezreket áldoznak ma históriára. A gazdag részvénytársaságok, a hatom, nagyon bántott, hogy nem tudhattam boldognak. Az imádott férj sokat foglalkozott a tudománynyal, a difteritisz legyőzésén fáradozott, hogy az emberiségnek nagy szolgálatot tehessen és ebben a munkában ő maga halálos betegségbe esett. Szegény Margit hűséggel kisérgette imádott betegét a klimatikus gyógyhelyekre, gyakran olvastam a fiatal tudósról, hogy a telet itt, a nyarat ott töltötte, állapota nem javul. Pedig Margit volt őrző angyala, aki panasz nélkül, imádkozó, reménykedő szerelemmel vetkőztette, öltöztette, ápolta a jó embert, aki kórágyán is dolgozott valami nagy orvosi szakmunkán és ezzel a fóliánssal a kezében, haldoklott a meráni Moservilla egyik földszintes szobájában. Margit a szent martir-asszonyok szenvedésével nézett a haldokló szemébe, aki hálája — fejében, hogy olyan jó, olyan hű volt — folyton a kezét csókolgatta, amig egészen elerőtlenedett ... Margit lebukott a vánkosra, oda fektette lázas fejét a haldokló arcához, átölelte a félholt vézna embert, hogy búcsút vegyen tőle . . . — Esküszöm neked, hogy hű maradok hozzád, esküszöm, hogy veled élek, a tied maradok, senkié másé nem leszek, úgy élek, mintha mellettem élnél, úgy szeretlek halálomig, mint a nászéjszakánkon szerettelek . . . Az imádott haldokló behunyta a szemét. A többit már nem hallotta. Dombory Margit haza hozta a halottját és az egész megyeszékhely őszinte részvéttel könnyezett a sorsán, mely ilyen magánkiadók versenyre kelnek s mindmind csak azon törekednek : mivel tegyék emlékezetessé az ezredéves ünnepét a nemzetnek. Es csodálatos, mintha egy szivvel éreznének, egy fejjel terveznének: históriát nyomtatnak mind. Az Athenaeum nagy tizkötetes milleniumi történetével egyszerre árasztotta el a Lampel cég is a Szalay-Baróti »Magyar nemzet történeté«-vei a könyvpiacot. Egy hatalmas, nagy munka mellett egy kisebb. És én ebben is összhangot látok. A gazdag emberek megveszik a drága könyvet, a szegényebbek az olcsóbbat. S mig amazok 8o frtot költhetnek, addig a szegényebbek 30 forintért kapnak egy nem kevésbé diszes és tartalmas könyvet. A két kiadó jól számitott. Nem vetélytársak ők a piacon, hanem egymásnak a kiegészítői s tényleg: jó üzletet csináltak. Az első nagyobb helyet foglal el a könyves polcon, az utóbbi kisebbet; de a lelkesedés, mely e kisebb könyv lapjairól csak úgy hevíti a lelkeket, mint ama nagyobbról, egyenlő. A hazaszeretet fénye árad szét e körül is s azok az arany sugarak, melyek a diszes táblán a koronából szórják szerte a fényt, elérnek a honfi kebelbe s ott megrezgetnek egy hurt, a minek hangját a legédesebben csak a magyar ember élvezheti s a mely azt susogja szüntelen: »Ez a föld, melyen annyiszor . . .« Ha egy históriát látok, szentségtörésnek tartom a tudákosság mérlegére tenni. Előttem végtelenül közönyös dolog, hogy melyik historikus theoriája az igazi, sőt a nép és az ifjúság kezébe adott könyvekből a poklok fenekére szeretnék kergetni minden rideg boncolgatást. Ezek előtt a história legyen egy panoráma, mely a multat megeleveníti, a nemzet nagyjait megszólaltatja. Sokat tanultam a históriából, de azt a keveset, mit a falusi iskola mestere tanított, soha se feledem el. A fülembe cseng ma is a lelkesítő szózat s az öreg mester rajzából áll előttem ma is a vérszerkegyetlenül indult. Nem titkolhattam el a hatást, amit az eset rám gyakorolt. Megengedem, ostoba rögeszme volt, de tény, hogy befészkelte magát agyamba a gondolat, hogy a becsületes tudós most — én helyettem halt meg. Mert Dombory Margit urának meg kellet halni. $zegény kis feleségem halálra rémült, mikor rögeszmém közöltem vele. »Milyen szerencse, hogy akadt valaki, aki helyetted meghalt«, — felelt a megriadt asszony. Szinte elképzeltem azt a szelid asszonykát, akire mint egy szép álomra emlékeztem, talpig fekete gyászban, amint nap nap után járja a temetőig vezető kálváriát és ott egy keresztoltár előtt el-elsirdogál. Es a szegény, boldogtalan aszszony addig ontja a könnyeit és járja a kálváriát, mig elegendőt szenvedett ahhoz, hogy felvegyék a szentek közé, ahova megható lényénél fogva úgyis tartozandónak látszott. Igy képzeltem és mint később regélték felőle, látományomban nem sokat csalódtam. Roppant sokat sirt és igazán, őszintén gyászolt Dombory Margit, aki tizenhárom hónapig (milyen szerencsétlen szám!) földig érő gyászfátyol alatt jelent meg az utcán és a tizenötödik hónapban — újra férjhez ment. Azt mondták, hogy most szebb volt, mint valaha és nem tudott az ostromnak ellentállni. Szülei szórakozni vitték, Olaszországban is voltak, ahol bolondos vig komédiákra hurcolták magukkal és a gondolások szerelmi románcza és az olasz éjszaka bubája sokat segített a nyomorúságos lelki betegségein. ződés, a szent István, a Hunyadi János, a Rákóczy, a Kossuth képe. És vitatkozhatnak a történészek akármennyit, azokat a kedves naiv képeket szivemben megváltoztatni nem tudják soha. És ez természetes. A históriát tanulhatjuk mindig, ebből csak a tényeket ismerjük meg, de a hazaszeretetre csak olyan könyv taníthat, a mely kevesebbet okoskodik, de annál többet lelkesít. Azt vetette valaki a minap a szemem közé, hogy a nemzetiségi agitátorok a magyar egyetemekről kerültek ki s ime : még sem a magyar állam-eszméért lelkesednek. Sajátságos, hogy ugyan ezen úr azt nem veszi észre, hogy az egyetem nem az a hely, a honnan az ifjú a naiv benyomásokat hozza az életbe. Itt a tudományt mérik, a szivet, az érzést készen hozza mindenki. Ennek első formáját az elemi iskola tárja a gyermek elé s a mint nő, ugy gyarapodik ez is tovább, ha gondos kezek ápolják. A hazaszeretetnek tehát a főműhelye az első iskola. Itt a gyermeknek kevés históriai tudásra, de annál több lelkesedésre van szüksége. De éppen azért, mert kevés kell a tudásból, ennek a kevésnek valódi esszenciának kell lenni. Tehát a tanítónak sokat kell tudni, hogy e sokból a legértékesebb kévéset kiválogathassa. És e sok tudáshoz sok tanulás kell. Az iskola sem adhat eleget, tehát az élettől kell várni a többet. Erre pedig könyv kell. A tanitó zsebe rendesen szerény s a könyvre sok pénz nem jut, ezért üdvözlöm a Szalai-Baróti-féle Magyar nemzet történetét igaz szivböl. De ne legyünk igazságtalanok. Nem csak az ára ajánlja a könyvet. Ajánlja azt igaz érzelme, hű hazaszeretete is. Ez is méltó arra, hogy irója nevét felkapja a közlelkesedés s oda illessze azok közé, akik az ezredéves mult megünneplésére szép dolgokat alkottak. Szólhatnék még a diszes külsőről is, de hát ily nagy ünnepre nem veszi-e fel 1 mindenki a legszebb ruháját ? Ezt cselekedte ez a könyv is. De talán minden disz még sem az ünAzutánjött egy kétségkívül jó fellépésű, szép, sugár alakú bácskai gentry-fiu, aki mindig ezt sugdosta a szegény Margit fülébe : -e- Kár volna magának szent Czeczilia sorsára jutni ... Ügyes fiú volt, meg kell hagyni, mert mikor látta, hogy Margit jobban szereti az érzékeny hangokat, hát ugy nekiepekedett, mint egy vadgerle. S még ilyet is mondott : - < — Engem is megöl magával együtt. Ezt pedig Dombory Margit nem teheti. Ezt az a szegény tudós se akarja, akinek kihűlt nagy agya és jó szive a Regedy-család oszlopos kriptájában pihen. Margit sokat küzdött magával. Panaszkodott, hogy nincs akarata, tehetetlennek érzi magát. Őrültnek is mondotta magát, hogy olyan gyámoltalan bábaszszony, akinek semmi, akaratereje nincs ellentállni. Panaszkodott, hogy őt valami láthatatlan hatalom vezeti, szinte érzi ennek a hatalomnak a hideg kezét, amikor a vőlegénye felé vezeti. Nagyon jóravaló fiu volt az új vőlegény, szó nélkül megfogadta, hogy segíteni fog ápolni elődjének, az érdemes tudósnak emlékét; hogy ez természetes stb. Azután megesküdtek és a Dombory ház emeletének sarok-terme az ezeregyéjszaka illatárjában várva-várta az uj párt hajnaltájon, mikor a vendégek a nászlakomáról elszéledtek . . . * Már az első éjszakán szokatlan dolog történt. Az uj asszony sikoltva ébredt fel és elkezdett zokogni. A jámbor, egy nanepért van rajta. Az a sok illusztráczió nem disz mind. Ezek tanitó mesterek, a melyek éppen ugy tanitnak, oktatnak, mint akár a betű. És ezek összeszedése, összeválogatása szintén fáradságos dolog. A Baróti mester keze itt is remekelt s az ő érdeme páratlanul felülmúlja a kiadóét, mert ez csak a köntös szépségéről gondoskodott, mig amaz az öltöztetni valót varázsolta élénkbe. E könyvnek előttem fekszik az első kötete, elnézem órákon keresztül s gyönyörködöm abban a lelkesedésben, hogy iró és kiadó igaz magyar szivvel mikép alkotnak szép emlékeket ezer éves multunk dicsőségének. És én ezt a magyar kultúra apostolainak azért mondom el, mert ebben a könyvben őket is méltó hely illeti meg. Az ő harczuk is nemes és szent, az ő homlokukat is megilleti a hősök és a vitézek babérja ... A honfoglaló hősök életre kelnek, az iró asztalom fölött hallom, mint suhog a szárnya a turul madárnak. A táltosok a szent oltár előtt jövendőt mondanak s egy második honalapitásról mormolnak és e nagy munka — a tietek. Halljátok tanítók ? — a tietek. Földes Géza. HÍREK. Esztergom, 1895. szept. 4. — A hercegprímás itthon. Vaszary Kolos bíboros herceg-érsek hétfőn délelőtt a rendes gyorsvonattal dr. Hettyey Samu kanonok, irodaigazgató kíséretében haza érkezett. A főpapot dr. Kohl Medárd titkára nem kisérte, mivel két heti szabadságon van Vasmegyében, rokonai látogatására. A hercegprímást a palota előcsarnokában udvari papsága: Lóskay Jeromos főkormányzó, dr. Walter Gyula titkár, Klinda Theofil és báró Gudenus Arthur fogadták. A főpap kitűnő egészségnek örvend és viruló arcszinén a balatonfüredi fürdőzés jó hatása látszik. Még megérkezése napján tisztelgett nála gróf Csáky Károly, megköszönve címzetes püspökké történt kinevezését. Kedden viszszaadta a látogatást a grófnak és ezenkívül Boltizár püspöknél volt rövid viziten. A bíboros ezúttal hosszabb tartózkodásra jött székvárosába és egész szeppos férj kétségbeesett. Most, mikor boldog mosolylyal kellene az asszonynak ébredni, sir, bolondul sir. Másnap éjjel megint sirt. Harmadik éjjel újra, mindig sirt. Ennek fele se tréfa. — Hát mi a baja, lelkem ? — Semmi, semmi ... ült fel az ágyában Dombory Margit és mint valami szívgörcsös megállíthatatlanul sírdogált. — Tán megbántad, hogy hozzám jöttél, szólt a férj szemrehányó hangon az ágy szélén ülve. — Oh, nem, nem, — s felé nyújtotta Margit a reszkető kezét — Mi a bajod hát, miért e sirás-rivás minden éjjel, minden reggel ? Lebukott a feje a szomorú asszonynak, mintha valami látománytól ijedt volna meg. S halkan sirta : — Rossz álmaim vannak. — Eh, rossz álom, maga gyerek marad örökké, ezt már látom ... Ne féljen édes, no, itt vagyok én, micsoda gyávaság ez . . . A szomorú asszony remegő fejét átölelte és hessegette mellőle a jó ember a csúnya álmokat .. . Egy napon hazaszaladt Dombory Margit és csaknem önkívületi lázzal beszélte el anyjának álombeli látományát, mely üldözi : Regedy Endre jár el hozzá éjjelenkint, nem káprázat, ő ott van, leül az ágy szélére, reá néz okos, hű szemeivel, felé nyújtja sovány kezét és igy szól hozzá minden éjjel: — Eljöttem érted, kedvesem . . . Az egész család a képzelődő asszony gyógyításán fáradozott, ami sikerült is. Szivesen mentek estélyekre, Margitot nem