Esztergom és Vidéke, 1895

1895-05-23 / 41.szám

A nemzeti önérzet. Minden embernek, még a legpolt­ronabb, leggyávább embernek is van önérzete, van a nemzetnek is. Mikor Brennus kardjára csapott, nemcsak saját, hanem nemzetének önérzete nyilatkozott. A nemzeti önérzetben nyilatkozik a nemzet ereje. Azért minden sértést megérdemel az a nemzet, melynek önérzete elégtételt nem követel ; viszont nincs olyan nemzet, mely elégtételt ne kapjon, * ha van önérzete. Ezt a kérdést nem a napi politi­ka szolgálatában akarjuk elkoptatni. Magasabb ethikai alapról nézzük a kérdést, mert az önérzetről valósá­gos balfogalmak vannak az életben. Ugyanis a gógösséget, mely hangban, modorban, neveletlenségben, nyi­atkozik a rátartósság, a hetykeség, a felfuvalkodottság és a fenhéjázás gyakran önérzetnek tartják. — Mindez pedig nemcsak nem .önérzet, hanem oly messze áll tőle, mint a jó nevelésű és ruházatú uri ember a piperkőc­től, az aszfalt koptató fenegyerektől. Az önérzet az igazság evangéliu­ma, mikor jelentkezik senki sem tud­ja, de mindég jelelentkezik, ha szük­ség van reá. Az önérzet bizonyítéka a lélek erkölcsének. Nem theatrális, nem póz, mert a felbuzdulás pillana­tából insultusra azonnal előterem. Fékezője az ész, kormányzója az igazság. Az önérzet kis dolgoknál impozáns arányait nem mutatja ; az ember is elragad, ha önérzete igaz és méltó, hát még a nemzet, midőn önérzete nyilatkozik. Éppen azért nem szabad ezt a méltóságos nemzeti erőt, álfajtáival összetéveszteni. Éppen azért szüksé­ges, hogy a nemzeti önérzet min­dig kellő fokban jelentkezzék, ha arra valóban szükség van. Ebben az opportunus korban pe­dig panaszt kell emelnünk, hogy a nemzeti önérzetet nem ápolják, azt akarják, hogy magától jelenkezzék, ha a nemzetnek szüksége van rá. Montesquieu mondja egy helyt, »hogy boldog az a nép, mely­nek történelme unalmas*, hanem az is igaz, hogy az ilyen szerencsés népnek önérzete nem is reagál oly könnyen. A nemzet önérzete a nem­zet sikereiből táplálkozik és erősül, de ott veszt és megszűnik, a hol nemzeti aspirációk nem lelkesítenek, a hol a nemzet tisztán utilitarius célokat hajhász, a hol a vezető emberekben a megalkuvás ösztöne lakik. A nemzetet érhetik csapások, kül­ső ellenség és belső viszály meg­igázhatják, de önérzetét nem szabad megsérteni, mert akkor a győzőnek is kell innia az üröm poharát. Ezt a nemzeti erőt tehát mindé­neknek, a kik a haza jövendőjére hatással vannak, ápolniok kell. És ezt ápoljuk, ha nemzeti történelmünk gyökérszálait minél mélyebben ereszt­jük a néprétegek talajába. Az önér­zet nevelője a nemzeti történet, min­den nemzet, mely múltjának emlé­kezetét semmivé teszi, vagy semmi­vé hagyja lenni, saját nemzeti éle­tét gyilkolja meg. Kongresszus után. Véget értek a kongresszus napjai. A magyar gazdatársadalom újra visszatért házi tűzhelyéhez, hol most rá ismét nagy munka és gond vár. Mert egy-egy ilyen szabású kong­resszus, mint volt az országos har­madik gazda-nagygyűlés a gondokat nem apasztja, hanem megnöveszti. A hallgató és érdeklődő rendszerint többet tud a maga szakbeli bajairól, mint a mennyit képzelt, ámbár hogy az is igaz, hogy nem olyan nagy a baj, ha rendre, minden apró detail­jében megismertük, mintha nagy arányaiban csak sejtjük. Ezeknek az országos gyülekeze­teknek kisebb-nagyobb mértékben meg van a maguk katzenjammere. Voltaképpen a sok beszéd és sok szép határozat után jelentkezik egész meztelenségében az a tanulság, hogy Szerelem. — Az ^Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — Megint ott ültek a kis kunyhóban a szőlődombon. Mindennap kijönnek ide, ebbe a magányos kis kunyhóba és min­dennap újra és újra elmondják egymás­nak szivük szerelmét. És mindennap csók­kal, öleléssel pecsételik meg ezt. — Ma szótlanok voltak ; féltek beszélni, nehogy megtudják egymástól, a mi szivüket szo­morítja. A leány kezeit kedvese kezeiben nyugtatva tekintett maga elé. Nagy sora van az ő szomorúságának. Haza jön az ifjú földesúr. Egyszer ré­gen, vagy 3 éve, mielőtt még kedvesét, Juhász Sándort ismerte volna, látta az ifjú földesurat. Olyan kedves, finom, nyá­jas modorú volt, aztán csinos fiu hozzá, megtetszett a lánynak. Boldog volt, ha közelébe jött, örömmel hallgatta az ifjú szavait. . . De nem tartott sokáig. Az ifjú elment — a lány sirt utána egy darabig, de aztán elmosódott az emléke szivéből. Nagyon szerette Juhász Sándort és attól félt, hogy a fiatal földes ur megjelenése ismét fölébreszti benne az első szerelmet. Hisz Juhász Sándort is a féltékenység kínozta. Szerette volna Annát elvinni, el messzire a faluból. Mert hisz szép lány, szemet szúr egy fiatal embernek. De az­tán megnyugodott, bizott Anna szerel­mében . . . Megcsókolták egymást for­rón, hosszún, mintha féltek volna, hogy e csók az utolsó lesz és valaki elválasztja őket egymástól örökre. * — Mondom Anna, én még szeretlek. Gyere hozzám, a mikor akarsz, szerető, ölelő karok fognak fogadni. Mindened meglesz, lesz örömed, boldogságod. Gye­re hozzám. Anna elsimította haját égő homloká­ról. Kezei remegtek, a mint végig húzott finom, hullámos haján, ajkai csak vonag­lottak, de nem tudott szóhoz jutni. Csi­nos, kedves volt ez a fiatal ember, de mikor ő Sándort annyira szereti. •— Mondok neked valamit Anna. Té­ged szeret valaki, ugy látszik és tán te is elfeledtél engem. Ha nekem szót fogadsz, jó dolgod lesz. Kapsz pénzt, kapsz mindent, kapsz egy kis házat a birtokomon itt, hol megélhettek ketten — avval, összeházasitlak benneteket, ha az annyira szeret téged, csak el ne fe­ledj engem, csak szeress. Legyen meg annak is az öröme, és ezzel az enyém is ; hisz te nem vagy olyan lány, hogy könnyen elfeledsz. Lesz mindenetek, a mi kell, csak szeress engem. Gondolkodjál jól ezen, a mit mondtam és jöjj el aztán hozzám. Anna pedig elgondolkodott valamin, ugy, hogy nem is vette észre, hogy Döb­rey Kálmán, a fiatal földes ur elment. O is elindult hazafelé. Gondolkodott. Választania kellett ; vagy föláldozza ön­magát és ekkor Sándor elveheti őt, vagy nem hallgat földes ura szavára és akkor ki tudja, lehetnek-e egymáséi, mert ők na­gyon, nagyon szegények. És most gaz­dagok lehetnek. Lesz nekik házuk, lesz nekik pénzük és Sándorral boldogok le­hetnek. De Istenem, hisz megcsalom, csúffá teszem Sándort. Sokáig küzdött igy magában, ugy, hogy nem is hallja, a mint Sándor kiabál utána : — Megállj, Annus, megállj ! Ugy sze­retett volna sietni előre, nem mert sze­mébe nézni Sándornak, nem mert annak nyílt, őszinte tekintetével találkozni — hisz ő még nem tud semmit! ! — Annus, Annus, mi nem lehetünk soha egymáséi. El kell vájnunk. Talá<> a mezőgazdaság bajait határozatok­kal és szép beszédekkel — sajnos — megorvosolni nem lehet. A mitől féltünk most is az kö­vetkezett be. A kongresszus igen sokat markolt, éppen úgy felölelte a közgazdaság minden kérdését, mint a budapesti nyári sokadalom, a de­mográfiai kongresszus. Ne áltassuk magunkat. Ha a gaz­dasági kérdések mindegyikét, a mely a kongresszuson előfordult, sikerült volna megoldás elé vinni, akkor egy századig akár senki se beszéljen többé megoldandó gazdasági kérdé­sekről. A gazdasági szakoktatás kérdésétől a mezőgazdaságnak min­den részletét előadták ezen a kong­resszuson, a tőzsde reformot, a soci­ális kérdéseket és magát a szeszipar kérdését is. Nem kevesebb mint harminc határozati javaslat terjesz­tetett elő és ezen kérdéseknek elő­adói és hozzászólói voltak. Bizony valljuk meg egy kissé ideges türel­metlenséggel, a szabad-szólás jogát nem a legapróbb minuciákig respek­tálva, mert minden gazda szeme inkább otthon volt, a hol most fa­kad a kalász, semmint a kongresz­szuson. Kissé az ideje sem volt megválo­gatva e kongresszusnak. Télen, mi­kor a magyar mezőgazdáknak vaká­ciójavan, nyugodtabban tudtak volna a magyar mezőgazdák tárgyalni. Most nagyon sok szakember meg sem jelent, a kinek pedig értékes mondani valói lettek volna, mert idővel visszatérhetek hozzád, addig is Is­ten veled. Atyámat elküldte a földes ur, nekem is mennem kell. — Veled megyek, monda tompa hangon Anna. — Maradj csak Annus; itt van be­teg, öreg anyád, maradj nála, visszajö­vök én hozzád nemsokára. Anna elkísérte őt a keresztutig, ott aztán sirtak, sokáig, sokáig .... •— Megteszem, meg kell tennem, nem tudok Sándor nélkül lenni ; mondotta ma­gában Anna. Felöltözött másnap egysze­rűen, majdnem gyászosan és elment Döb­rey Kálmánhoz. — Itthon a nagyságos ur ? kérdezte a szolgától. — Itthon van, mit akar ? — Beszélni szeretnék vele. — Nem lehet, el van foglalva és mér­gesen fordultak el tőle. — De kell, kiáltott fel, mintha tervét dugába dőlni látná, kell, hogy beszéljek vele. — Hát majd megpróbáljuk, vetette oda az egyik szolga. — Nagyságos uram, Dobó AnnaVan itt ; azt mondja, hogy beszélnie kell nagysá­goddal. Kálmán felugrott ; mit akarhat Anna Esztergom, XVII. évfolyam. 41. szám. Csütörtök, 1895. május 23. r T r mm mm ' ^\V\>NX\X\V\V\VNV^^^ VÁROSI IES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE. ^>^VX\\NX\>N^^^ ^ Megjelenik hetenkint kétszer: | | csütörtökön és vasárnap. J Szerkesztőség és kiadóhivatal, | Hirdetések ^ | hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és | a kiadóhivatalban vétetnek fel. EJLÖFIZETÉSI ÁR/. I magánhirdetések, nyíltterek, előfizetési pénzek és reklamálások | — i i | Egész évre 6 frt — kr. | küldendők : | Fél évre 3 » — » ^ -i. »-' 1 -ÍV'• ." . . I Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári § Negyed évre 1 * 50 > | Szechenyi-ter 35. szam. § | Egy hónapra . . — » 50 » | ' ^ bélyegilleték fizetendő. ^ Egyes szám ára — » 7 » ^ Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Tábor Adolf könyvkereskedésében, | \s»xsy^^\v^\v^\v^*^v>Nsxx^^ a W&llíiscll- és Ilaugh-féle dohánytőzsdékben. NX\XN>NS*>KV\V\X\\NN^ iz „Esztergom és fiié" tárczája.

Next

/
Thumbnails
Contents