Esztergom és Vidéke, 1895

1895-04-25 / 33.szám

adományozza. Az esztergommegyei helyiségek sorában Muzsla (Mosula) a jobbak közé tartozik. (Fejér, Cod. dipl. II. 140.) Muzslai Simon fia Barancs a Borsa nb. László nyitramegyei főispán (f 1245-ben, mint Tótország hercege) tisztviselője. Szolgálatai elismeréséül megkapja tőle egy, a Nyitra folyó mentén fekvő birtokot, melyet 1226­ban a zobai conventnek elad. (Knauz, Mon. eccl. Strigon. II. 389.) László főispánsága után (főispán volt 1224— 1225.) e Barancs 1228-ban Sámuel kamaragróffal együtt királyi birto­kosként működik, midőn a barsi vár­jobbágyok bizonyos birtokaikat a palástiaknak eladják. (Wenzel Árpád­kori új okmánytár VI. 461.) 1250­ben már nem él. 1250-ben több muzslai birtokossal találkozunk. A budai káptalan előtt megjelennek: Muzslai Zena fia Be ne és Bertalan fiai Jakab és S z a p, mindannyian rokonok és elő­adják, hogy őseik : B a z a m, Ba­rancs és Bertalan ebedi örö­kös birtokukat az esztergomi egy­háznak adományozták ; Zenának azon részét pedig, mely jelenleg (t. i. 1250-ben) az esztergami egyház tulaj­donát képezi, Hyzaesztergami éneklő kanonok vásárolta. György és Pál nevű rokonaik a tatárjárás alatt (1241.) elesvén, ezeknek ebedi birtokrészeit most 21/5 ezüstmárkáért az eszter­gami káptalannál elörökitik. (Wen­zel VII. 313.) A muzslaiak még ugy látszik, rosz­s«ul gazdálkodtak. Bertalan fiai J a­k a b és Szab már öt évvel ké­sőbb (1255-ben) négy ekényi muzs­lai birtokukat a hozzá tartozó erdő­vel, vizekkel és egyéb jószággal Ist­ván esztergomi kereskedőnek hat ezüstmárkáért eladják. — Rokonaik (egyúttal szomszédaik): Zena fia Be ne, Thila és Ambrus beleegyeznek az eladásba. (Knauz I. 429.) Példájukat nemsokára a többi Muzs­laiak is követik. 1257-ben tanúsítja a budai káptalan, hogy Muzslai Sán­dor, Ambrus, Bene, Jakab és Szab birtokeladási ügyben je­lentek meg előtte. Sándor és Am­brus előadják, hogy muzslai birto­kukból 18 ekealját 36 ezüstmárkáért — Megbüntetett az isten — mondo­gatta búsan — de rászolgáltam. Hanem azért sebaj. Ott nyerem vissza a vagyo­nomat, a hol elvesztettem. Biztositottam mindent, minden ellen. Horribilis össze­gekre biztositottam. Háromnegyedrészben tönkrementem, — de egy jégeső dúsgaz­daggá tehet. Bocsánat az őszinte szóért, — de be­vallom, hogy a lelkesedésem a nagy­bátyám iránt ez időben már alaposan megcsökkent. Nem igen érdeklődtem irán­ta, mig a következő őszön egy hosszú levelet kaptam tőle. A hosszú levél sohasem jó jel, — gaz­dag és gyermektelen nagybácsik soha­sem irnak hosszú leveleket az örököseik­nek. — Balsejtelmeim nem csaltak. . . . Valami szerény, de tisztességes állást keress a számomra, te fiu — irta a nagybátyám — azt hiszem könnyen fogsz találni. Egyetlen szem jég nem esett és egyetlen kazlamat sem gyújtot­ták fel az idén. Ez tönkre tett. Hogy a rengeteg biztosítási dijat kifizethessem, el kellett adnom összes ingóimat és in­gatlanomat . . . A nagybátyám most utazó ügynök egy biztosító társaságnál. Biztosít ingót, ingat­lant, emberéletet, — csak örökségeket nem. Ripp. (Huntpázmán nb.) Bersend bánnak már eladtak, de hogy ezt most ugyan­azon áron szomszéduknak, Benedek esztergomi érseknek, királyi korlát­noknak, eladják. Bene, Jakab és Szab előadják, hogy Utód grófnak eladtak Muzs­lán öt ekealjat, de mivel Utód ezt megint másoknak akarja eladni, visz­szavásárolták a nevezett földet, me­lyet most 10 ezüstmárkáért fennebbi esztergomi érseknek elörökitenek. Hozzáadnak azonban még egy da­rab földet és szőllőket, melyek Béla község határán feküsznek; a dunai halászati jogukat külön áron adják el az érseknek. (Knauz I. 445. Fe­jér IV. 2. 434.) Ez időtájt Ambrus, Jakab és Szab pert állítván, hogy a káptalannak egyik ebedi birtokrésze őket illeti. A káptalan azonban állí­totta, hogy néhai Muzslai Péter, volt esztergom-szent-györgyi prépost e birtokot végrendeletileg az eszter­gomi káptalannak hagyományozta volna­Már ki is tűzték a napot (1259 Augusztus 19), amelyen Benedek ér­sek ítélete alapján a káptalan tanu­inak (Ábrahám prépost, Bálint éneklő kanonok, Farkas szt. lőrinci pap, Péter a kovács-céhnek íőnöke és Lázár voltbiró) esküt kellett volna letenniök, — midőn a Muzslaiak a dolgot megfontolták és az esküle­tétel előtt i 1 / 2 ezüstmárkáért igé­nyeikről lemondván, a vitás birtokot a káptalannak átengedték. (Wenzel XI. 467. Knauz I. 456. II. 330. Midőn a bényi Huntpázmán nb. Kázmér fiai 1290 és 1295 között az esztergomi érsekség birtokain garáz­dálkodtak, Bényi László (Kázmér fia) és tisztviselője Csető Muzsláról öt darab ökröt vitt el (Fejér VI. I. 386.) De ebből még nem szabad kö­vetkeztetnünk, hogy akkor már egész Muzsla érseki birtok volt, mert még 1337 augusztus kezdetén ráakadunk muzslai birtokokra. A nyitrai káp­talan előtt megjelenik Muzslai War­han fia Jakab fia B e r e c z k, anyja (Jakab özvegye), veje János, és e Jakab leányai: Petronella, Ágota, Erzsébet és Klára és előad­ják, hogy (Csanád nb. Telegdi) Csanád esztergomi érseknek Muzsla nevű birtokukat, mely az érseki Muzsla és az esztergom-káptalani Ebed közt fekszik, az István vértanú tiszteletére felállított templommal, szántófölddel, erdőséggel és a hozzátartozó Duna­résszel együtt cserébe adják. Azért megkapják az érsektől a Garam mentén fekvő Szodó-t (ma Barsme­gyében) minden hozzátartozóval (Ga­ram-Mikola, Bogdán stb). Jakab öz­vegyének hozományi — és leányai­nak negyedigényeit Szodóra ruház­zák át. (Fejér VIII. 4. 282.) CSARNOK. Vadnay Károly, a szerkesztő. (Folytatás.) Vadnay Antal nyíltan vallja, hogy 1872. óta, a mikor először fészkelte be magát a F. L. hasábjaira, azokból a rövid megjegyzésekből tanult legtöbbet, a melyeket a Vadnayhoz küldött költe­mények bírálatában olvasott. Jékey Ala­dár szintén a F. L. utján tünt föl s an­nak, hogy kevés szavú ly'rájának becsét a közönség méltányolni tudja, nem cse­kély mértékben volt előidézője az az el­ismerés, a melyet Vadnay vivott ki. (1891. 63.) Palotás Fausztin, a kinek első kötetét a kritika meglehetős hidegséggel fogadta, de a ki érezte, hogy ez a kri­tika nem igazságos, Vadnayra gondolt, hozzá küldte be ujabb művét, Vadnay fölismerte benne a népélet alapos tanul­mányozóját, jóakaró lelkesitésével meg­mentette s megtartotta őt az irodalom­nak. Rodiczky Jenőtől az első tárczát, Szabolcska Mihálytól az első költeménye­ket szintén Vadnay közölte a F. L.-ban. Sőt írónőink is, pl. Gyarmathy Zsigáné, Tutsek Anna hálára lehetnek kötelezve, hogy Vadnay segítőjük volt írói érde­meiknek a közönség által való elismeré­sében. A végtelenig folytathatnók ezt a névsort. De jellemzésül elég talán ennyi. Menjünk tovább. Vadnay birt elég ismerettel és finom ízléssel, hogy javítani tudjon, birt kellő fogékonysággal és elmésséggel az élet apró-cseprő jelenségei iránt, hogy a ne­mesítés közben mulattasson is. Igy szol­gálta a nemzeti ( közművelődés ügyét, a melynek kevés iró használt többet, mint éppen ő. Nem túlzás ez, mert különösen a női nemet vette pártfogoló gondja alá, ennek ízlésére, gondolkozására igye­kezett hatni, hogy igy a családnak napja a nő, szétárassza fényét egész környeze­tére. Innen magyarázható azután, hogy a mint nem irt ő maga, úgy nem türt lapjában sem olyan művet, a melyet a legszigorúbb erkölcsbiró, a legfinyásabb izlésű nő is nyugodtan, aggodalom nél­kül nem vehetne kezébe. Nem volna ér­dektelen kikérdezni hazánk nőolvasóit, mondják meg őszintén, mit, mennyit kö­szönhetnek a F. L.-nak. Kitűnően értett ahhoz is, hogy mikép lehet változatossá tenni a lapot, a nél­kül, hogy elforgácsolt, semmitmondó köz­lemények tárházává sülyedjen. Vegyük elé akármelyik évfolyamot s tájékozódni fogunk az illető esztendőnek minden je­jelentékenyebb eseménye felől, mert figyel­me kiterjedt a köz- és magánélet, az iro­dalom, művészet, tudomány minden, de minden ágára ugy, hogy a F. L.-t jog­gal lehet a legszellemesebben összeállí­tott ismerettárnak tekinteni. Állandóan meg volt a maga olvasókö­zönsége, mert mindenkor egy iránynak volt a szószólója : a nemzeti szellemnek, a nemes Ízlésnek. Ezen elvekhez szabta bírálói tisztét is. A beérkezett művek fö­lött nem tört pálczát csak azért, mert a mű szerzője ismeretlen volt előtte, de nem is kapott mindjárt a munkán csak azért, mert ismeretes egyén kopogott a szerkesztőség ajtaján. Nem. Hanem a lel­kiismeretes biráló rostájába tette vala­mennyit. Azok közé a szerkesztő-kritiku­sok közé tartozott, a kik a kritika ideális magaslatára emelkednek; birált, nem azért, hogy üssön, hanem azért, hogy jóakaró­lag tanítson, javitson ; birált, nem azért, hogy hízelegjen, tömjénezzen, hanem azért, hogy az irodalomnak használjon. Vájjon ki tudná azt megmondani, hány művet tett élvezhetővé, hány irót tett méltóvá az irói névre jó akaratú tanácsával, út­baigazító észrevételeivel, személyekhez és tárgyakhoz egyként fűzött talpra esett megjegyzéseivel, a szőnyegen forgó napi kérdésekről való logikus okoskodásával ? És mi mindenre kellett készen lennie a beérkezett műveket illetőleg ! Mennyi ne­mes lemondásra volt szüksége, hogy az egységes célt e sok különböző munkával megvalósitsa ! A tehetségtelenekkel szemben nem kí­mélte a jóakaró elriasztás gúnyos hang­ját sem. A szerkesztői üzeneteket nem dorgálásra, hanem okulásra használta, olykor finom gunynyal s mindig tanulsá­gosan. Mindig arra buzdított, hogy nem elég születni irónak, tanulnia is kell hozzá sokat. A kiben tehetséget látott, szivesen uta­sította. Akárhányszor megesett, hogy oly cik­ket küldtek be, a melynek felfogása az Övével nem egyezett. De azért a cikktől, ha különben jó volt, sohasem tagadta meg a tért. Igy pl. mikor 1877-ben kiad­ta Babics Kálmán cikkét »Antigonéról«, ezt jegyezte meg hozzá: »Mi ugyan An­tigoné előadásakor a hősnő tragikumát másféle felfogásban magyaráztuk (L. p. Pesti Napló 1876. 118—121.); de azért nem vonakodhatunk tért adni e cikknek sem, melynek nem egy nézete eltér a miénk­től. Az aesthetika tere a viták, nézetek szabad nyilvánítását igényli. Szerk.« S azok a szerkesztői üzenetek, melyek annyi évtizeden át kerültek ki tolla alól, a széptan, költészettan, stilustan stb. pro­blémáira sok világot vetnek. Van azok­ban a szép iránti hév, finom igazmondás és nagyon sok izlés, ismeret, műveltség, dc van szigor és találó gunyor is. Min­den beküldő számára volt megjegyzése, pedig nap-nap mellett százával érkezett a sok közlésre szánt dolgozat, poéma és próza, hosszú és rövid, olvasható és ol­vashatatlan vegyest. És Vadnay vala­mennyit a megérdemelt figyelemben ré­szesítette, a mit közlésre jónak talált, azt a szükséghez képest — a tendenciát tá­volról sem változtatva, legfőbb javítva tette a besorozandók táborába, mert nej elégedett meg a lapnak ugynevezett/ve­zetésével, hanem maga volt az, lg az el­ső kis költeménytől a lap homlokán a legutolsó kis hirecskéig mindent átnézett s ha kellett átjavitgatta^A »fáradság« szó, ugy látszik, nem/' létezik az ő szótá­rában. Ambíciót csínált abból, hogy az ő lapja lehetőle/g hibátlan legyen. A ver­seknek még/kefelevonatait is mindig ma­ga nézte át, nehogy a verslábakban és rythnmsban hiba essék. Igy érte el azt, hogy a legkicsinyebb apróság s a legna­gyobb tanulmány, a legártatlanabb vi­déki hir s a legérdekfeszitőbb regény mind olyan jó barátságot kötöttek egy­mással, mintha ugyanegy agyból szület­tek volna, igy érte el azt, hogy lapja kö­vetkezetes, egységes, nem kapkodó s tarkabarkaságát nem a különféleség, ha­nem a különfélék egybehangzása tette élvezetessé, utánozhatatlanná. Sok felbukkanó eszmét tisztázott az­által, hogy ezekben mindenkor az ér­telmileg és hatásaiban egyaránt helyes nézőpontot igyekezett föltalálni s kritiká­jával mindig ott volt, ahol a fölmerülő napi­kérdéseket valamely oldalról bővebben kellett megvilágítani. — Komoly bírála­tai a még oly ephemer ügyekben is min­dig az általános érvényűség jellegével birtak s máig becses adalékok irodalmi, művészeti s más tekintetben. Nem volt oly irodalmi jelentős vita, a melyben részt ne tett volna s akár írók, akár eszmék körül íorgott a kérdés, mindig az igazsá­got kereste s nem esett abba a hibába, hogy oktalanul pártoljon valakit vagy va­lamit. Az irói világ minden csinját-bin­ját töviről hegyire ismerte s nem is ke­rülte el élénk figyelmét semmi olyas moz­zanat, a mely ennek körébe fölmerült. De a komoly irány mellett nem feledte, hogy a közönségnek egyéb is kell. Szolgált tehát a fővárosi és vidéki, sőt a külföldi társadal­mak köréből érdekes apróságokkal, hosz­szabb-rövidebb tájékozással s mivel külö­nösen a nőket tartota szem előtt, volt gondja arra is, hogy a noi lélek, foglal­kozás, gondolkodásmód, kedvelet is meg­felelő és kielégítő táplálékot nyerjen lap­jából. Az izlés nemesítése, a tiszta er­kölcs, az emelkedett gondolkodás és finom, érzések közlőjévé tette lapját, a mely^vjl szó teljes értelmében pótolhatatlanná vált és minden izében megfelelt a par exceV lence szépirodalmi lap nevének. A F. L. 1892. dec. 17-diki 348. számá­ban vett búcsút lapja közönségétől, a mely őt majdnem harminc éven át támogatta. Mint életében soha, ugy itt sem kérkedik érdemeivel, pedig bizony lett volna rá oka s joga bőven. De a melegség lekötő va­rázsával fejezi ki, mennyire összeforrott

Next

/
Thumbnails
Contents