Esztergom és Vidéke, 1895

1895-04-04 / 27.szám

Nemzeti kötelesség. Néhány nap előtt, majdnem öszszeesve a haza nem régen elsiratott nagy fiának szentelt kegyeletes és lélekemelő ünnepélylyel, a magyar nemzet egy sirjában is nagy hontalanjának, Il-ik Rákóczy Ferencnek száztizenkilencedik születés napját ünnepelte. Nem az ünnepek konvencionális értelmében, mert fájdalom, a Rákóczy-kultusz külső ünnepségekben nem jut kifejezésre. De hát az elméknek és sziveknek jutott a hazafias kegyeletnek igaz érzése az iránt, a ki éppen nyolcvan esztendeje hallgatja az első magyar író, Mikes Kelemen szerint »tenger mormogását. « Szinte kínálkozik a hazafias küzdelemben egyazon pályafutású férfiú, Kossuth és Rákóczy, hogy életüket a honfiérzelem egyforma melegével lássuk és méltányoljuk. Csak az emberi momentumok rezegnek szivünkben és nem politikai aspirációk. Es lehet, hogy a kegyelet érzése markánsabban fogja el szivünket az iránt, Íz ..Eszteraom és fiié" tM Mi lenne belőlem. Mi lenne belőlem, Ha nem láthatnálak, Ha úgy néha napján Nem lehetnék nálad ? Mi lenne belőlem, Hogyha rám nem néznél, Ha nem melegedném Szemeid tüzénél ? Mi lenne belőlem Messze idegenbe, Tetőled mérhetlen Mértföldekre vetve ? Mi lenne belőlem, Hogyha már nem volna, Ki rögös utamra Virágokat szórna? Mi lenne belőlem, Ha rám nem nevetnél, En uram, teremtőm! Mi lenne belőlem, Ha te nem szeretnél . . . Hrabovszky Lajos. Még se lump. Csergő Károly urnák rossz híre volt a tisztességes asszonyok és leányok között; kicsapongó életet folytatott. Kávésok, korcsmárosok, pinczérek alázatosan hajlongtak előtte, ahány rosszhirű asszonyszemély volt a városban, mind barátságosan mosolygott rája. Hát még a cia kit mi kortársul ismertünk és akinek lángoló honszerelmét, csodálatos mélységű agyát és a világot bámulatba ejtő szónoki tehetségét úgyszólván közvetlenül ismertük, de kétségtelenül Rodostó felé a Márványtenger partjára is elszáll a honfi érzelem, és az, a mi az emberben örök, mert emberi : a szánalom szólal föl egy mélységes tragikum iránt, és hogy neki még haló porában sem adatott meg hazája földjében nyugodni. Ezért a mostani napokban, midőn april 8-án éppen 80 esztendeje lesz, hogy Rákóczy hamvai a saint-benoit-i templomban nyugosznak, a tragikus nemzeti hős iránt a hálás nemzedék nem csak kegyeletét idézi föl, hanem egyúttal — ha egyáltalában a nemzetek hálásak tudnak lenni történelmi alakjaik emléke iránt, — ezen a napon a kegyeletnek föl kell ébrednie azon kötelesség teljesítése érdekében is, hogy a nemzet hontalanját hazai földben kell elhelyezni. Nem versengő pártok lármás akciója kell ide, de a társadalom elhatározása. A célt nem szabad pártoskodásra gányck! Azok valóságos jobbágyi hódolattal viseltettek iránta. Talán csak a cigányok tudták, ha ugyan volt hozzávaló érzékük, — hogy Csergő Károly nem olyan aljas ember. Amikor végigvonaglott a hegedűn az a bizonyos siralmas nóta, a cinikus ember sírt. És akit a dal könnyekre bir indítani, az nem lehet rossz ember. Igaz, hogy speciálisan korhely nóta volt az övé; az a refrain-je, hogy : „Nem iszom én senki kontójára." és igaz, hogy eközben ütötte az asztalt, törte a székeket, pofozta a kucsébert, hanem mégis tudott sírni egy nyomorult nótán ... De ezekére nem lett volna olyan rossz hire a nok között, hisz volt a városban még őnála is nagyobb korhely. De Csergő Károly őszinte és goromba volt, mint a havasi oláh. Az illemszabályokat lehet hogy ismerte, de készakarva lábbal tiporta. Nők társaságában úgy viselkedett, mintha valami korcsmai tornaiváson volna. És ami a legfurcsább volt, úgy szidta, gyalázta önönmagát, hogy néha szörnyű volt hallgatni. Ha volt valami nőhallgatója, ami vajmi ritkán esett meg, olyan dolgokat mesélgetett magamagáról, hogy ha azt esetleg más mondja el őróla, rögtön becsukták volna. Persze, hazudott: soha sem ártott senkinek. Gyönyörűsége telt abban, hogy szidja énjét. Minél feketébbre festette le magát, minél jobban szörnyűködtek hallgatói, annál nagyobb öröme telt benne. Módfelett udvariatlan volt. A nők amúgy is felületesek a férfiak megitélésében. Ebben a tekintetben többnyire a külsőség az irányadó náluk. Nem csoda tehát, ha Csergő Károly előttük a használni, mert ennek meg kell nyerni az egész nemzetet. Ugy tudjuk, a Rákóczy korszak koszorús irója, T ha 1 y Kálmán a nagy hontalan tetemének hazahozatalára már indított meg akciót. A törvényhatóságok közül nem egy erre a czélra meg is szavazott valamelyes összeget. Siker még nincs, pedig Thaly Kálmán biztosit, hogy a saint-benoit templom szerzetesei a nemzet drága klenodiumát bár hiven őrzik, de nemzeti akaratnak engedve, azt készségesen átadják. Végre is a magyar nemzet nem oly gazdag történelmi alakokban, hogy a nemzeti kegyeletet Rákóczy Ferencz iránt teljesiteni ne kellene. A baj bizonnyal abban van, hogy itt politikát látnak a nemzeti kegyelet gyakorlatában. A hazafias kegyelet nem politika. Es bizonnyal a fölséges királyához hű magyar egy Savoyai Eugen haló porainak haza hozására éppen oly szívesen vállalkoznék, ha arra szükség lenne. A hazaszeretetnek kritériuma, hogy ne rossz férfiak példányképe volt. Gyűlölték, utálták, megvetették. Csergő Károly persze semmit sem törődött ezzel; nevetett rajtuk. Bánta is ő, akármit gondoljanak róla. Azután meg ő is mély megvetést érzett a nőnem iránt. » Nyomorult bábuk* mondogatta magában. Harminc éves volt, amikor meglátta a szomszédja leányát, a tizennyolc éves Juliskát. Azaz, hogy látta ő már ezt a leányt a születése óta; takarítónője, ki régebben Juliskáéknál szolgált, elmesélte neki, hogy kis korában a leányt az ő nevével ijesztették. — Jön a Csergő Kari, az a lump. És a kis Juliska ilyenkor fogvacogva fogózkodott a mamája ruhájába. Csergő Károly akkor jóízűen nevetett ezen. Hanem most, amikor ezzel a leánynyal találkozott és véletlenül az arcába nézett, olyan furcsa érzés támadt benne egyszerre. Hirtelen megfordult és utánna bámult. Azután elgondolkozott magán. — Hát ez mi ? — kérdé. Egész nap a leányról gondolkozott. Mit gondolt ? maga sem tudta. Hanem a mikor estefelé a »Szomjas oroszlán«-ba ballagott, önkénytelenül kiszaladt a száján : Csinos leány . . . Visszafordult és elment haza -- aludni. Két hétig nem látták őt a »Szomjas oroszlán«-ban. \ Pedig nem volt csinos leány. Kis tömzsi feje, kis barna szeme, kis. pisze orra, alacsony termete, — minden "kicsiny volt rajta Csak a tizennyolcadik tavasz..ömlött el egész alakján, más szépsége nem volt De Csergő Károly saját szerencsét^ lenségére szépnek találta őt. Másnap megint találkozott vele. A leány idegenkedjünk kegyeletünket elhalványítani még századok után sem. Azért dicsőség Székesfehérvárnak, hogy Szent István, Kolozsvárnak, hogy Mátyás király és Nagyváradnak, hogy Szent László szobrát fölállítják a magyar ezredéves mult fényes szimbolumiul. Rákóczy hamvait haza kell hozni, hadd legyen itt a honszerelem Mekkája, a hova elzarándokol néha napon, ahol megtanulja az ifjú és gyermek, mint kell a hazát szeretni. És ha majd itt lesznek a drága hamvak, akkor jut a másik kötelesség: ércszimbolumot annak, aki nagy czélja balszerencsés fordulata után egy évszázadig idegenben hallgatta » tenger mormolását«. Ne engedje elsurranni a magyar társadalom a nyolczvanegyedik évfordulót nyomtalanul, hasson oda hazafias adományokkal, hogy egy hozzánk méltó pantheonban pihenjenek a drága hamvak és itt folytassa a honfi szerelemmel tele, nagymultú és tragikus nemzeti hős csöndes álmait és álmodjék hazája nagyságáról, virágzásáról. véletlenül rajta feledte tekintetét, és ettől a tekintettől lángba borult az arca. Megbillentette a kalapját. A leány bámulva bólintott vissza. — Nini, a Csergő Kari udvarias lett! Már rég eltűnt a szemei elől, de ő még mindig mereven bámult az utcasarokra, amely mögött a leány eltűnt. — Igy ment ez két-három napig. Juliska nevetve mesélte el barátnőinek, hogy ő Csergő Karit megigézte. — Ugy néz rám, mint a borjú és ugy bámul utánam, mintha én volnék a chinai császár. Társnői nevettek, boszankodtak e dolgon. A legfiatalabbik egész komolyan ezt mondta Juliskának : — Te, ne kezdj vele, mert agyonüt. Anyjának is szólt az eseményről, ki szigorúan megtiltotta neki, hogy visszaköszönjön. — Mit akar az a vadállat ? Majd adok én neki. Juliska szófogadó leány volt; másnap nem fogadta el Csergő köszönését. Csergő Károly életének talán ez volt a legszomorúbb napja. Korán feküdt le, de a világért sem tudott elaludni. Nyögött, sóhajtozott, mintha halálos beteg volna. Hiába akarta agyából kiűzni nyomasztó gondolatait, hiába hunyta be szemeit, róla gondolkozott, őt látta. Egyszerre fölugrott az ágyból, felöltözködött és elment a korcsmába. Félóra múlva visszajött, nem volt ott maradása. Meggyújtotta a lámpát, leült az asztalhoz és fejét kezére támasztotta. Miről gondolkodott ? Miről szoktak a szerencsétlen szerelmesek gondolkodni? Aztán felemelkedett és nagy léptekkel kezdett fel s alá járni a szobában, kezével izgatottan hadonázott, mintha megEsztergom, XVII. évfolyam. 27. szám. Csütörtök, 1895. április 4. ESZTERGOM és VIDÉKI 9NSS»^V.V>NV.X\VX\V^ VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE. V^»N**N^^>»»»^^ | Megjelenik hetenkint kétszer: | ^ csütörtökön és vasárnap. | Szerkesztőség és kiadóhivatal, | Hirdetések —*— | hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és | a kiadóhivatalban vétetnek fel. ELŐFIZETÉSI ÁR/. | magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások § jNHfri ^ Egész évre 6 frt — kr. | küldendők : ^ | Fél évre . . . 3 » — » | i < I Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári 1 § Negyedévre 1 » 50 » | Duna-utcza 52. szam (Totn-haz). 1 I ^ Egy hónapra — » 50 » | ^ bélyegilleték fizetendő. | Egyes szám ára . — » 7 » • | Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Tábor Adolf könyvkereskedésében, | VXSX^XSV^V^S^^XNV^^ a Wall fis cll- és Haugh-féle dohánytözsdékben. x\s>sx^v<vxsxsvws^