Esztergom és Vidéke, 1894

1894-03-04 / 18.szám

fokozni és már a régibb nemzetgazdaságügyi irók is elég érthetően kifejtették, sőt példákkal illusztrálták, hogy minden ország eléri produktív képességének azon határát, melyet ha átlép, a túltermelési korszak következik be, midőn ugy a jövedelem (járadék), valamint a kamat és a munkabér visszaesik. Ez ismét egészen természetes következménye a tőke és a munkaerő egymáshoz való viszonyának, mert mig a tőkeérték emelhető és ezzel a jövedelmezőség is emelkedik, addig keresett és jól megfizetett tényező a munkaerő, de mihelyt a tőkeérték tovább nem fokozható vagy erőszakolt fokozás esetén túltermelés következik be, megszűnik emelkedni, sőt esetleges visszaesést szenved a jövedelmezőség és ezzel egyetemben hanyatlik a munkabér is. Midőn e két jelenség előáll, szükségkép be kell következni a kamatláb esésének is, mert ha a pénz többé nem használható fel produktív czélokra, nem is kerestetik és nem képezvén kelendő árut, használati dija csökken. Azon okok közt tehát, melyek gazdasági életünkben a jövedelmezőség dagályát és apályát időszakonként előidézik és melyek a túltermeléshez, majd ennek következtében üzletpangáshoz vezetnek, valamint azon okok közt, melyek a tőkegazdagságnak tetőpontra emelkedése után a jövedelem csökkenését és ezzel együtt a kamatláb esését előidézik, szoros összefüggés áll fenn, annyira, hogy ezen okok következményei majdnem azonosoknak tekinthetők. E tényt megállapítva, nem lehet magunkévá tennünk azon nézetet, hogy az alacsony kamatláb alkalmas eszköze lenne a kis emberek boldogulásának, hogy ez által a kisipar, a kereskedés magasabb fokra emelkednék, hogy a munkások nagyobb munkasülését biztosítja. Az alapítók szándéka az volt, hogy a főpapok az egyházi javakkal a kánonok szerint éljenek. Jobban megfelelnénk tehát az alapítók akaratának, ha az egyházi javakat az állam kezelné és jövedelmeit a vallás czéljaira, a vallás szolgáinak fizetésére és szegények g y ámolitására fordítaná. Fejtegetései során rámutat Hajnóczy arra a körülményre is, hogy az egyházi javak adományozása idején az országban csak katholikusok laktak, mig azóta a polgárok nagy tömege más hitet vall. Felhozza, hogy az egyházi javak nagyobb részben a királyoktól származnak, tehát közhasználatra szánt javak. Jogos tehát, hogy a nép terheinek megkönnyítésére az egyházi javakat az állam az egész társadalom czéljaira fordítsa. Csodálatos felvilágosodottsággal nyilatkozik Hajnóczy a zsidókról. A zsidók papjainak is állami fizetést kivan, mert „nekik köszönhetünk minden bölcseséget és mégis olyan hálátlanok vagyunk irántuk." ...... Ez év májusán lesz száz esztendeje, hogy Hajnóczy vérpadra lépett eszméiért és Sokrates nyugalmával fogadta a halált. Talán addig győzelemre jut annak a programmnak nagy része, melyet már a mult században felállított. Az eszme győz, de az eszme rajongó vértanúinak emléke egyre jobban homályosul. Ki beszél Hajnóczyról, ki ismeri nevét, ki áldja emlékét ? Haló porukat régen széjjel hordta a szél, a haragos szél .... bér élvezetéhez jutnának és hogy az alacsony kamatláb jövedelmező munkához segítené a munkakeresőket. Ha a kamatláb esése nem a jövedelmezőség csökkenésének és utóbbi nem a tőke és a munkaerő magasabb értékesítése lehetetlenné válásának volna a következménye, vagyis ha a kamatláb esése egyértelmű lenne a pénznek mindenki által könnyen és elegendő mennyiségben megszerezhetésével, akkor igen is a kamatláb hanyatlása a közérdeket mozdítaná elő, de mivel ez a fentiek szerint nem igy van, a kamatláb hanyatlását sem a jövedelmezőség, sem a munkabér emelkedésének eszközéül nem tekinthetjük. Már Smith Adám tudta, hogy csak a járad ^k és a kamatláb progressiv emelkedése esetén kedvező a munkásosztály helyzete, nem pedig akkor, midőn beáll a stagnálás a jövedelmezőség terén vagy ha éppen a jövedelem és a kamat csökkenése folytán uj tőkék képzésének és a tőke értékemelésének kedvező alkalma megszűnik. Megfoghatóvá válik ezek folytán, hogy létezik oly kamatlábesés, mely paralell viszonyban áll az üzleti jövedelmezőség csökkenésével s mely kamatlábesés könnyebbülést nem okoz s nem egészséges a gazdasági életre, hanem a növekvő gazdaságot követő betegségre, magyarán mondva: megesőmörlésre enged következtetni. Különösen veszélyes helyzet ez azon országokra nézve, melyek nem állanak a világpiacczal közvetlen összeköttetésben és ennélfogva nincsenek azon helyzetben, hogy a produktív erőket a keresletnek megfelelő termékek előállítására irányozzák. Ily országok, és ezek közé tartozik ma még Magyarország is, a kamatláb esésében mindig annak láthatják biztos jelét, hogy termelő és elhelyező képességük végső határához közelednek és hogy a tőke értékének fokozása és e czélból a rendelkezésre álló munkaerő felhasználása tekintetében a szélső vonalhoz eljutván, nem képesek a pénz használati értékét kellően megfizetni. Ezen országoknak tehát nincs okuk örvendeni a kamatláb esése fölött, mert a pénz ezen országokban azok által, kik azt nem produktív czélokra, hanem felemésztés végett keresik, az alacsony kamatláb daczára sem lesz kapható, produktív czélokra pedig nem kerestetvén és felhasználható nem lévén, megszűnik a termelés, apad a jövedelmezőség és ezekkel arányban a munka és a munkabér is. Miként lehetne nivellálólag befolyni a kamatláb és jövedelmezőség bizonyos fokon fentartására, miként lehetne a tőke jövedelmezőségét a normális viszonyok nívóján fentartani és a munkaerőnek állandó igénybevételét, valamint a munkabér megfelelő arányát fenntartani ? E kérdések foglalkoztatják a közgazdaság terén előrehaladni törekvő férfiakat. Mélyreható kérdések ezek, melyek az általános gazdasági szervezet gyökeres megváltoztatása oldhatók meg. nélkül alig CSARNOK. Az ominózus négyes. Igaz ugyan, hogy nem is annyira a négyes, mint a tizenhármas szokott ominózus lenni, de amint a t. olvasó látni fogja, az én négyesem a tekintetben vetekedik a 13-as dicsőségével. E négyes az oka mindama kellemetlenségeim összeségének, mik velem eddig, és ezután megtörténtek, és történni fognak, íme egyik. A napokban beállítok a fényképészhez. „Fotografáljon le", mondám neki oly komolysággal, a milyet bármelyik philosophus is megirigyelt volna tőlem. Kérem, monda ö, tessék leülni, s ezzel egy kartalan karszékbe ültet, mely körül van véve a tropikus égalj legcsodásabb, legszebb virágai és fáival. A begomiák, a napraforgó, a pipacs, a pongyola-pitypang, a kökörcsin, a basarózsák legtarkább szinvegyülete közé a legcsodálatosabb páfrányok (nád a la Makart) fakószinü bodros fejei, a kaktuszok (értsd bogáncs) ezüstös levelei vegyülnek, mig a sarokban egy művészi kivitelű rács van, valódi ébenfázott fűzfából, melyre valóságos felfutó bab elfonnyadt szárai tapadnak. E környezet, mely él, mely illatot lehel, nekem rendkívül tetszett, mert ez a legjobb kontraszt az én megnyúlt képemmel, mert ez a lehető legjobban emeli ki komolyságomat. Örömömben már-már mosolyra nyíltak ajkaim, de a morális erő, mely rám erőszakolta e hideg szenvtelen phisiognomiát, megakadályozta ajkaim eme derűs s a mellett csendes örömnyilvánitását. A fotográfus ezalatt gépét hozta rendbe, hol egy csavart erősített vagy tágított, hol egy üveglapot húzott ki vagy tolt be harmonika alakú gépébe. Most magára takarta a fekete lepedőt s rám nézett gépe nagy szemével, mint nézhetett egykor Kiklops Herkulesre. Kezeivel jobbra-balra integetett, végre is látván hadonászásának eredménytelen voltát, hozzám jött, s fejemet majd jobbra hátra feszitve, majd balra előre nyújtva, karjaimat testemhez szorította, kalapomat szememre húzta, lábam hopszalépés utánzatokra kényszerítve, testem felső részét hátulról kifelé, alsó részét elölről hátrafelé nyomta, s a mellett folyton figyelmeztetett: „Kérem tessék csak természetesen állni". Igen ám, mondok én hozzá fordulva, s elfeledkezve arról, hogy nekem moczczannom sem szabadna, de már tovább ily természetesség mellett ki nem állom. Szánalmasan sértődve nézett rám eme kifakadásom után, mint szokott művész a kontárra nézni, majd meg elkezdett az állások titkaiba beavatni. De már ez ellen biztosítani akarván magam, arra kértem őt, csak csináljon velem bármit, engedelmesen és ugy fogok neki állni, illetve ülni, mint ö akarja. S újra kezdődött az előbbi proczedura. Most gépéhez rohant, megfogta az időközben elzárt nagy szem burkolatát, egy utolsó pillantást vetett reám, s kért hogy mosolyogjak, nem, nevessek. Uram ! tiltakoztam ez ujabb merénylet ellen, ezt nem teszem, s nincs az a hatalom, mely engem erre kényszerithetne. Tudja meg, hogy én megfogadtam, többé sem mosolyogni s annál inkább nevetni sem fogok, s ön még e fényképekkel ez áruló nevetést meg akarja örökíteni? Nem, és ezerszer nem. De kérem, csititott ő, hisz nincs abban semmi, ezt ép ugy meg kell tenni, mint egy jól nevelt embernek négyes J tánezosnöjét kell mulattatni, legyen bár e tánezosnő legjobb barátunk legcsunyább nővére is. Replikámra nem, de arra nagyon is jól emlékszem, hogy e párbeszéd alatt izgatottságomban ismét elhagytam a reám tukmált plasztikai szépségű állást, s azon kikötéssel, ha nevetésemről lemond, ugy újra kezdhetjük, ismét rá biztam magamat. A fotográfus látván, hogy másként nem boldogul velem, ezt elhagyta, újra igazgatott, s végre azon kijelentéssel : „most vagy egy perczig tessék nyugodtan maradni" vége volt a műtétnek. Két hét múlva megkaptam fényképeimet, melyek valóban ugy néztek a bámulóra, mintha pörölnének vele. Arczonról, mint egy jégcsapról szállt a hideg, homlokom annyira össze volt ránczolva s szemem oly kegyetlen kifejezésü volt, hogy bárkinek is adtam belölök, ugy biztosra vehettem, hogy retour recepiss elküldik vissza. És nekem ez volt a czélom. Egyet küldtem Pestre az én imádott Etelkámnak, mint kinek kérelmére tulajdonkép lefotografáltattam magam, s rövid pár nap múlva ilyen választ kaptam: „Meglátszik, hogy csak kényszerűség és udvariasságból küldted fényképedet. Most is itt vagy előttem, össze-vissza csókollak, de te a helyett, hogy reám mosolyognál, olyan komolyan, mérgesen tekintesz rám. Ugy szeretném, ha ez a kép mosolyogna. Ugy félek hideg arczodtól, hisz én nem ilyennek ismerlek, azért mégis ha egyedül lehetek, előveszem arczképed s nézlek hosszan, mig végre én is elkomolyodom. Olyan, de olyan mérgesen nézesz rám, mintha csak azt mondanád „jaj de meguntam már l" Igy folytatta az én imádottam levelét, s végre is, mint monda, nem akarja, hogy ezentúl irjak neki, mert úgyis tudja, ez már csak udvariasságomból eredne, hogy ő engem ismer és az arczkép megmond mindent. Erre azonnal válaszoltam, de levelem két nap múlva kézbesitetlenül visszaérkezett. S mi ennek az oka? Az, hogy egy bálon a négyes alkalmával egy előttem ismeretlen, de szépsége által feltűnt kisasszonyra, midőn összekerültünk, nevettem, s mi több, a chain de dame-ban meg is akartam forgatni. Ezt Hermin kisasszony (igy hívják bájos ismeretlenemet) a cousineomnak elpanaszolta, s egyszersmind megüzente, hogy ezt kikéri magának. Midőn ezt megtudtam, egy erős fogadást tettem, hogy soha többé nem fogok nevetni. S a végeredmény az, hogy ezt olvasva, Hermin kisasszony nevet, és én ? sirok. Firer űr Flinta. HÍREK. Esztergom, márcz. 28. — Egyházmegyei hírek. A herczegprimás dr. Horváth Ferencz, az esztergomi központi papnevelőintézet tanárát ugyanezen intézet helyettes vice-rektorává, Schreiber Aladár érseki kat. tanitóképezdei tanárt Esztergom kir. városi segédlelkészszé nevezte ki. — A kereskedő-ifjak önképző- és betegsegélyzöegyletének pénztári és vagyonkimutatását vettük az 1893. évről. E szerint az egyletnek 1894 febr 25-én volt 12 tiszviselője, 14 választmányi, 20 alapító, 15 tiszteleti, 91 pártoló és 90 rendes tagja. Bevétele volt a mult évben 1182 frt 70 kr. kiadása 1128 frt 25 kr. Vagyona összesen