Esztergom és Vidéke, 1894

1894-02-15 / 13.szám

ESZTERGOM es VIDÉKI Megjelenik hetenként kétszer : | csütörtökön és Vasárnap, f Előfizetési ár: 1 Egész évre 6 frt — kr. f Fél évre 3 „ — „ | Negyed évre . . . . , , 1 „ 50 „ % Egy hónapra . . . . . . — „ 50 „ | Egyes szám ára . . . . . — „ 7 „ '% VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség és kiadóhivatal, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások küldendők: Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). 32. telefonszám. Hirdetések: Hivatalos hirdetés 100 szóig 75 kr., 200-ig 1 frt 50 kr., 300-ig 2 frt 25 kr. és igy tovább. Bélyegdij 30 kr. Magánhirdetések négyzet centimétere i kr. Ezenkívül 30 kr. bélyegdij. Hirdetésminimum bélyegdijjal együtt 1 frt 20 kr. 5—10-szeri hirdetésnél m * [ 0

, 11—20-szoriná! 15 0 | 0

, egy negyedévi (39-szer) és egy félévnéli (78-szor) 20 0 j 0 , egész évinél (156-szor) 25 0 | 0 engedmény. Nyilttér sora 20 kr. A város mostoha gyermekei. Esztergom, febr. 14. Ha majd ötven év múlva arra is rákerül a sor, hogy valaki ős Esztergom város történetét megírja, valósággal csodaként fog szemébe ötleni, hogy a tizenkilenczedik század utolsó éveiben nem akadt a városnál egy ember, ki az i88ő évi XXII. t -czikk 64. §-a által a törvény határozmányai nak megfelelőleg átalakíttatni rendelt szervezési szabályrendeletet hét álló esztendőn keresztül képes lett volna elkészíteni, és ez a csodálkozása akkor fog a legfelsőbb fokra felcsigázod ni, ha az archívum poros aktái közt kutatva azt fogja tapasztalni, hogy az egész munkálat nem is volt egyébb, mint egy más város szervezési szabályrendeletének majdnem egészben való átvétele. Bámulni fog továbbá azon az osztályozáson, mely a fizetés tekintetében fennállott. Látni fogja először, hogy a mint az akkori polgármester székét elfoglalta, a képviselő-testület nyomban belátta, hogy egy polgármesternek az 1200 frt évi fizetés kevés, abból megélni képtelenség; megjavították tehát 800 írttal s azt személyes pótlékként havi rátákban mint a rendes fizetést kijárultatták. Aztán látni fogja, hogy a mérnöki állásnál több éven keresztül vaAz Esztergom és Vidéke tárczája. Utoljára. Ha leszáll a nap az égről, Homályos lesz koronája, De aztán felragyog újra Utoljára, utoljára. Ha dagálykar partra csap ki A szerelmes tenger árja, Megöleli a sziklákat — Utoljára, utoljára. Ha a langyos esti szellő Csókot lehel a virágra, Csak egy perezre lengeti meg Utoljára, utoljára. Hanem mégsem utoljára! A fényes nap újra feljő, Mindenik est uj dagályt hoz, S visszajő a langyos szellő. Mikor elbúcsúztam tőle S csókot nyomtam ajakára, Csak én tudtam, csak én sirtam * Utoljára, utoljára! Er-dósi Dezső. cantia állott be, a 700 frt fizetésre sehogy sem akadt mérnök ; de hát mert a város mérnök nélkül el nem lehetett, aztán a napidíj mellett alkalmazott mérnök meg jócska pénzbe került és mégsem volt mérnöke akkor, mikor kellett volna, úgy segített magán, hogy a mérnök fizetését is felemelte személyes járandóság czimén 500 frttal. Ezzel a fizetéssel aztán mindjárt akadt mérnök. Jöttek persze a többi tisztviselők, hogy a jó Isten őket sem látja el mannával, az ő fizetésük is kevés arra, hogy tisztességesen megélhessenek. Itt azonban megakadt a belátás. Igenis tudjuk — azt mondották — hogy a ti fizetéstek kevés. Fel is vesszük a költségvetésbe, az előre nem láthatók rovatába, a javítani szándékolt Összeget, hanem azt csak az új év felé kapjátok meg. Addig rettegjetek, a félelem verítéke hadd gyöngyözzék homlokotokon. Mig az év vége eljön, számítgassátok a mellénytek gombjain, megkapjátok-e vagy sem. Látni fogja a jegyzőkönyvekből, hogyan vitatkoztak e tárgy felett az akkori városatyák. Az egyik csak rászánta volna magát, hogy a többi tisztviselők is kapják úgy a fizetésüket, mint a polgármester vagy a mérnök, mert Utolsó riport (Elejét olv. az Esztergom és Vidéke 10. számában.) Történt azonban, hogy falragaszok olvasása közben szemébe ötlött, hogy egy uj képes lap keletkezik. e Elmegyek a szerkesztőségbe, gondola. És elment. És abban a nedves szobában, amely a „szerkesztőség" diszes táblájával ékeskedett, megszerződtették havi husz forrintokért s ezért köteles volt a lapban megjelenő képekhez szöveget Írni. Az ifju titán kétségbeesve fogadta az ajánlatot, de lelke mélyén el volt tökélve, hogy majd ir ő olyan szép, olyan zseniális szöveget a képekhez, hogy mégis csak megismerik. De az ideálok sorsa a földön igen sajnálatra méltó. Keserű Máté leült asztala mellé s várta a képet, melyhez ö a szöveget fogja irni. Meg is jelenik egy rongyos, szurtos szedő fiú. — Hozom a képet! — mondja. — Ide vele— szól izgatottan az ifju. A fiu odaadja s elmegy. Keserű Máté a bemázolt papírra tekint. Fölkel, odaviszi az ablakhoz. Még mindig nem tudta mi az. A szerkesztőnek nem mer szólni, fél, hogy gyámoltalannak tartja. Eh, utóvégre is valami tájéknak látszik. írjunk a csendéletről valamit. Ilyesformán: „Óh magasztos szent magány, milyen hívogató ez az ünnepi csend! Mint váhát mégis csak ez volna az igazság. Hanem a másik törvénytudó ember volt, az azt mondta rá: Kérem a többi tisztviselőnek a feljavított fizetést személyes pótlékként nem lehet kiutalni, azt nem engedi meg a törvény, már pedig a törvény rendeletei előtt mindenkinek meg kell hajolni. A másik attól tette függévé a javítás kiutalását, há majd készen lesz az uj szervezési szabályrendelet, addig is gyümölcsöztessék a takarékpénztárban. Az ilyen vitatkozások alatt megizzadott a tisztviselő, mert háta megett látta a . kereskedőt, a mészárost, a szabót, a czipészt számláikkal, kiket azzal biztatott, hogy majd uj év felé, amikor a városatyák rajta is megkönyörülnek, fizetni fog. Olvasni fogja, hogy végre is elkészült a szervezési szabályrendelet. Voltak, kik elejétől végig elolvasták, csak egy hét kell még, hogy letárgyalják ; no már most 18 94 évi január hó elsejétől a pótlékot is ki lehet a többi tisztviselőknek havi részletekben járultatni. Elhatározták, ha a szervezési szabályzat deczember havában letárgyaltatik, a mire nézve nem forog fenn semmi akadály, akkor a javítás is kijárultatandó. De hát kénytelen lesz olvasni a történetíró, hogy aha csak h a maradt s a gyik a szivem ily nyugodalmas, kies helyre. Szinte látjuk, mint telik meg az emberek szive itt, mert van-e szebb dija az emberi törekvéseknek, mint megnyugodni ez áldott helyen?" Leírta s másnap megjelent a kép alatt, a kép pedig egy őrültet ábrázolt amint ketreczében üvöltöz. A csapás majdnem elvette Máté eszét. Nem is mert a szerkesztőségbe menni. Azonban a szerkesztő úr az utczán fogta el: — Pompás I Kedves barátom, ön megalapította lapom hirét. Vasárnap benne leszünk az összes éiczlapokban. Milyen reklám I Milyen reklám 1 Jöjjön egy piccolló kapuezinerre: fizetem. És fölemelték a fizetését Öt forinttal. Ez volt életében az utolsó sugár, egyszer villant feléje az érdeklődés napsugara, aztán lenyugodott. Lett csendes napidíjas, esténkint meg szöveget irogatott a képek mellé. Most már meg tudta látni az alaktalan kefe-lenyomatból is a képet. Pedig a szeme sokat romlott azóta. Egyszer aztán az történt, hogy valami merengő leányt mutató kép alá oda irta Máté az ö hangulatát ilyenformán: Virágot adtam Én is, ő is. Es amit kaptam, Könyvembe raktam Én is, ő is. többi városi tisztviselők féljenek és reszkessenek, azok úgyis mostoha gyermekek, azok várhatnak tovább. Hát bizony aki figyelemmel kiséri Esztergom sz. kir. város pénzügyi állapotát, aki érzi és tudja, hogy mit jelent a pótadónak folytonos emelkedése, annak nem kellemes hangzású a jelen viszonyok mellett a fizetésjavitás. Ámde a városi tísztviselőkfizetési javításával nem jár együtt a pótadó emelése, mert az összeg be van a költségvetésbe állítva, azt az adózó polgárok megfizetik és rájuk nézve egyre megy — csak a tisztviselőkre nézve nem mindegy, hogy az összeget havonként vagy az év végével járulta tják-e ki. Mi értelme van annak, hogy a városi tisztviselők egy nagy részét mellőzik, mintegy mostoha gyermekké degradálják azzal, hogy részükre a fizetés kijárultatásánál nem egyenlő mértékkel mérnek ? Csak nem gondolják, hogy ezzel az eljárással a közigazgatást kívánják megjavítani ? Ily lealázással csak azt érik el, hogy a tisztviselő elveszti kedvét s megfeledkezik arról, hogy mivel tartozik hivatalának, mivel a közönségnek. Éppen a közügy érdekében vessünk végett ennek az állapotnak, hadd legyenek a város tisztviselői egytőlegyig édes gyermekei a városnak. De bár szerettünk, Mégis feledtünk Én is, ő is. Dehogy volt igaz a vers. Dehogy. Hanem Keserű Máté költői hangulatban volt. Az a hosszúarczú varróleány vitte el a szivét, aki ott lakott vele szemben az udvaron. Mi állott volna utjokban? Egy párrá lettek. Aztán éltek boldogan, zajtalan életet. Néha-néha azonban Keserű úrból kitör a iegényvér s ilyenkor aztán egy-egy eltitkolt forintnak a nyakára hágott. Ámde hogyan? Ez volt a veszte. Azzal a jámbor hazugsággal állott ilyenkor elő, hogy neki fontos hírlapi küldetésben kell eljárni s tudósítást, riportot kell szerkeszteni. Az asszonyka hitte a jó szót, amig egyszer aztán valami jó társaságba nem keveredett a jó úr s egy kissé inspirálva, télikabát nélkül jött haza. Kitudódott minden s a riport egyszer s mindenkorra betiltatott. Ez volt a zseni utolsó fellobbanása, A láng elaludt a posványban. Beállott a sötétség. Halász Lajos.