Esztergom és Vidéke, 1894
1894-12-25 / 102.szám
. . . Nem . . . nem, hisz neki tán vágyai sincsenek többé, vagy ha vannak, azok olyan nevezhetlenek, olyan homályosak, hogy szinte siratni valók. Nem vágyik ő, csak érez. Csak érez azzal az érzéssel, a melyik sorvasztó és érthetetlen, mint a lázbeteg epedése. Es ez az ő boldog házasságának a második esztendeje, De még csak nem is panaszkodhatik miatta, hiszen maga akarta igy. Pedig ha tudta volna .... dehogy jő. Hej csak ne mondták volna odahaza annyiszor : — Melanie, lelkem, meglásd, úgy beleszeretsz a fényes városba, sosem gondolsz felénk többé. • Akkor még tizenhat esztendős volt s tizenhat esztendős leány fejét nem nehéz elcsavarni. Az álmoknak a kora az, a rózsaszínű álmoké, a melyek édesek, bódítók és megvesztegetők, mint egy illatos tavaszi fehér éjszaka. Neki is voltak álmai s hitt is bennök, a mig azt nem mondogatták : , — Te leány, aztán jól meggondoldd a dolgot, Karlovitz úr nem ám olyan eszemiszom firtli, a kinek több az adóssága, mint a haja szála. Nem bizony, sőt egészen kifogástalan komoly úri ember . . . nem . . . gentleman ! Értsd meg jól, három budapesti háznak tulajdonosa, egy virágzó gyártelep teljhatalmú ura. Maholnap beválasztják a képviselőházba, mond egy talpraesett beszédet a vámpolitikáról s széles e hazában neve kél. No, hogy éppen nem a legfiatalabb, az csak a javára válik. Fiatal: ág, meggondolatlanság, sosem vezet jóra, kivált a férfinél. Ebből a matériából legjobb a kiforrott példány. Megpróbált ellenkezni. Arra is volt felelet: — Ott van ni, hogy ne menjünk meszszire, a Csáthy Terka. Hozzáadták a Bónis Gyurihoz, nagyon fiatalok voltak, .szerették is egymást s mégis mi lett a vége ? Széjjel mentek, egyik jobbra, másik balra, egyik sírva, másik duhajkodva. Mikor aztán megunta a sok beszédet, egyszer csakugyan azt felelte mindezekre: Nem hallotta ugyan, hogy annak a »firtlinek« annyi adóssága volna, meg azt sem tudja, hogy kártyázna, tivornyázna, mint a Bónis Gyurka, hanem Isten neki, Karlovitz úr tán mégis figyelmesebb gavallér, máris mi mindennel nem kedveskedett, míg »amaz« alig mutatkozik mostanában. — No lásd, ez már okos beszéd, hagyták helyben. Persze hogy úgy van. Másfelé húz ám a Szegő Laci is, hanem hát hadd húzzon, ne zavarjuk őtet. Te szépen mész a magad útján, itt hagyod a rongyos viskókat, lemész Karlovitz úrral Budapestre, béreltek a Nemzetiben, eljártok az Operába, adtok jourokat, szóval élitek a világtok, a mint illik, még mi itt küzkodünk, sanyargunk, élődünk, azon a néhány kazal búzán, a mit az Isten adott. Hát száz szónak egy a vége, hozzá ment Karlovitz úrhoz. Gyorsan esett meg a história, alig is emlékszik már minden fázisára. Csak egy fényes tavaszi délelőtt sokan, nagyon sokan elmentek a kis templomba. Édesanyja sírt, ő is egy kicsit. Ott az esperes úr valami nagyon szépen beszélhetett, mert szokatlanul kenetes volt a hangja. De legszebb volt a nászinduló. Gábor kedveskedni akart s titokban drága pénzen tanult zenészeket hozatott valahonnan. Azt hitté, leroskad a boldogságtól, mikor felhangzott a khoruson a hattyúlovag örökszép melódiája, a nászinduló. A zárdában játszotta azt nekik, a leányoknak a fiatal orgonista néha, ha szépen megkérték. S most azok az édes bájos emlékek mind egyszerre váratlanul szakadtak rá túláradó lelkére. Nem lehet azt kimondani. A mi azután történt, abban már sok volt a prózai. A diner után, a mint szokás, kimentek a vonathoz. Szinte meghökkent, a mint ott találták a Szegő Laczit, Mig a férje jegyek után nézett, megszólította Laczit: — Hát magát mi hozta ide ? — Magam is szeretném tudni. — Hm, ugylátszik, nem a legjobb kedvében van. — Mint egyébkor, nagyságos asszonyom. Olyan gúnyosan hangsúlyozta a megszólítást. Furcsa, még ő adta a haragost. — Hanem azért még sem szép magától, hogy felénk sem nézett az utóbbi időben. — Azt hiszem, eléggé pótolt más. Ej de érdes a dió, gondolta, törjük fel. — Természetesen. Es valljuk meg, magának kényelmesebb volt ez így, semmint... Laci hirtelen közbevágott: — Ne komédiázzunk, Melanie, egyikünk sem tudja szerepét. Legyünk őszinték: maguk kinézték engem a házból, én pedig félre álltam. Csak most, most az egyszer szegtem meg fogadásom, eljöttem, hogy még egyszer lássam utoljára. Van talán ellen valami kifogása \ Nem tudja már, mit felelt Laczínak, azt sem tudja, hogyan kerültek Budapestre, csak az a kinos bánkódás fogja el, valahányszor arra a jelenetre visszagondol. És sokszor gondol reá, mikor nem találja helyét. Mert más világ ez, talán sosem fogja megszokni. Csupa fény, pompa, kényelem, mégis olyan idegenszerű, barátságtan hideg minden. Idegenek az arczok, mások a szokások, merészek, kikapósak az emberek. Hányszor majd hogy el nem égett szégyenletében , . . A Gábor ? . . . A Gábor jó ember, mindenki azt mondja. Szereti a sort, a jó szivarokat, a délutáni alvást és a tarokkparthiekat. Azonkívül hízik, mint egy kanonok ; miért nem lett hát belőle kanonok ? . . . Itt azután megszakadt Melanie gondolatainak fonala. Egy darabig zűrzavaros chaosz keringett agyában, a mig újra vissza nem tért régi foszladozó leányálmaihoz vigasztalódni. Lehunyta a szemét és látott. Látta a kis falut, a mint a hepehupás, dombos mező parcellás ölében csendesen' meglapul. Alig száz épület az egész, az is nagyrészt szalmafödeles viskó. Hanem takarosan ki van símitva valamennyi s az ablakokban piros muskátli virít. Némelyiknek az eresze alól tarka kukoricacsővek mosolyognak le. Az akácok éppen virágoznak, érzi illatukat, hallja a pufók arcú gyerekek dévaj kacagását. Akkor az erdő felől jön valaki, puska van a vállán. Esteledik már, az ereszkedő homálytól alig lehet látni. De az egyre közelebb jő. A Szegő Laci. Már köszön is és azt mondja, a Zoboron volt, veszedelmes hely, nemrég gyilkoltak meg ott egy házalót, hanem hát ott terem a legszebb gyöngyvirág. Mivel pedig tudja, hogy vannak gyöngyvirágkedvelők, hát hozott egy egész csokorra valót. Itt van, vegye olyan szívesen a kisasszony, a mint adják ... Olyan szép volt az, mint egy édes leányálom, el is röppent, mint egy röpke leányálom. Fölrezzent. Gábor jött meg a clubból, vagy honnan. — Tudja-e, mi újság ? szólt mindjárt beléptekor. Próbált mosolyogni. —: Képzelje, a mint megyek az utcán, kivel találkozom ? — Nos 1 ? — Hát a Szegő Lacival. No tudja, azzal a jó képű fiúval. Szavamra, megémbéresedett a fickó. Azután hallja, édes, nem volt ám egyedül! — Talán valaki hazulról ? —• Biz én nem tudom, honnan, hanem enni való kis jószág. Képzelje, a felesége ! — A felesége ? szólt, hogy a lélegzete is majd elállott. — Ugy van. Ugy-e, meglepő, pedig egészen természetes az egész. Nemrég keltek egybe, most rendezkednek be, hát eljöttek egyet-mást bevásárolni. Különben meghívtam őket; azt mondták, majd fölnéznek hozzánk. Nos, mit szól hozzá? Mosolygott és azt felelte : — Jól van, Gábor, ezért szeretem magát. Pedig azt szerette volna mondani: Ezt a keserű perczet magának köszönhetem, Gábor. . . . Es nézte tovább a szálló, rajzó, nesztelen hópihéket, melyek éppen olyanok, mint az ő élete: tiszták, fehérek és Örömtelenek. Az Isten háta mögül. Reges régóta ismerem a Fábián családot, sőt ízről-ízre atyafijuk is volnék. Az öreg Fábián sógorságot tartott az én apámmal, mi fiatalok együtt növekedtünk fel. A kisebb lányok iskolapajtásaim voltak, a fiúk meg hívséges apródjaim. Hanem én azért mégis legjobban szerettem Gabriellát, a legidősebb leányt. Tulajdonképpen csakis érette jártam át a Fábiánházba. Őtet lestem, az ő nyomában settenkedtem egyre. Szerettem a nevetős szemeit és azt, hogy mindig olyan bolondos jó kedve van. Azután büszke voltam rá, hogy szóba ered velem, mintha már én is eladó, nagy lány volnék. Igen jó barátok voltunk, és a mi több : Gabriella volt a bizalmasom. Neki gyóntam. Előtte., bátran elmondhattam minden titkos vágyamat, minden csínyemet. O soha sem árulkodott rám és még csak ki sem nevetett a terveimért. Pedig sokféle kívánságom volt, s furcsa tarkaságban sorakoztak egymás mellé ezek a tervek. Egyszer apáczafej edelem asszony akartam lenni. Majd meg kötéltáncosnő a Jakobini-cirkuszban. Azután özvegy aszszony és semmi egyéb. Valami gazdag rangos vén úr özvegye, a kire nagy örökség száll, hogy négy lovas hintón járhat, ura lesz a vagyonának és mindenki megsüvegeli. Sokáig fúrta ez a gondolat a fejemet, míg végre egy délután, mikor csak mi ketten ültünk a kertben, megvallottam neki kívánságomat. Persze hogy nagyon kinevetett érte az én nagy. lány pajtásom. — És azért a négy lóért vén ember felesége lennél te ? kérdezte tőlem. —• De előbb a feleségének kell lenned; jó hosszú ideig, mert az ilyen öregeknek nem igen sietős a meghalás. Előbb gyötörne, veszekednék veled . . . — De Gabriella ! — Igen bizony. Még csak ki sem szabadna lépni a szobából, ha ő nem engedné meg. Az ablakokat is bemeszeltetné, hogy ki ne láthass az utcára. Ha meg nem járnál a kedvében, megverne, koplaltatna, belemarkolna hajadba . . . Még be sem fejezte a beszédet, már hazafutottam. Úgy fel voltam lázadva, úgy szégyellettem magamat a kudarcomon, hogy sírhattam volna. Nem is jártam többé Fábiánokhoz. Csak akkor kerültem megint át hozzájuk, mikor Gabriella lakodalmára voltunk hivatalosak. Mert hát hamarosan férj 1 ez adták az öregek. Találkozott egy olyan kérő, a kinek szép jövedelmű közjegyzői irodája volt, meg tekintélyes vagyona, és királyi tanácsos titulája. Ezt a parthiet nem lehetett elszalasztani, ha mindjárt a lánynak volt ís valami holdsugaras lányos ábrándja. A férj maga nem volt fiatal; kopasz is volt, mogorva is, s különben sem volt valami szeretni való úr, de nagyon úri módban tartotta a feleségét. Gabriellának meg volt mindene, a miért az asszonyok a nőt irigyelni szokták : párisi toüetteje, fogata, drága ékszerei. Csak éppen szabadsága nem. A vén ember féltette az árnyékától is • gyötörte, kínozta mindegyre. Az elbocsátott cselédek révén szerte ment a híre a városban, hogy az édes anyjához sem szabad járni a Fábián leánynak, s hogy az Öreg férj indulatában sokszor rá emeli durva öklét a sápadt hallgatag, fiatal asszonyra. Tehát egészen olyan sorsa lett az én nagy barátnőmnek, mint a milyennel engemet rémített el a vén férjektől. Harmadfél esztendeig tartott ennek a keserves házasságnak az igája. Akkor hirtelen változás állott be az egyhangú életben. Egy napon az asszony engedelem nélkül merészkedett ki a házból. Akarattal cselekedte-e, vagy véletlenül történt, azt nem tudom, de nem ment tovább az udvarnál. A férj észrevette, s menten viszsza parancsolta. Az asszonyt valami érthetetlen dacolni vágyás s'zállotta meg : körülnézett s nem ment egyetlen lépést sem. A vén zsarnokot elfutotta a méreg. Felemelte a kezét, hogy mindjárt megtorolja ezt a hallatlan vakmerőséget. Hanem valaki megelőzte, még mielőtt tenyere odacsapódott ; volna a felesége arcára. Egy hitvány írnok odabátorkodott s úgy dobta el a nagyságos gazdát, hogy eszméletlenül terült el a földön. Az asszony némán, tágranyilt szemekkel nézte végig ezt a jelenetet, mint az álomlátó. Mire összeszedte magát, odafordult az ismeretlen védelmezőhöz : —- On szolgálatot akart nekem tenni, mondta remegő ajakkal, de nincsen benne köszönet. Jobb lett volna nem avatkozni a dologba. Most már egyikünknek sem lesz itt maradása. Az írnok az asszony szemébe mert nézni s csak annyit válaszolt neki: — Hát akkor nyakunkba vesszük a világot s elmegyünk innen mindaketten. És elmentek. Meg sem állottak, ki tudja meddig. Az asszony egy öltő ruhában, a férfi egy kabátban. Azután nyomuk veszett. A vén férj fekvő betege lett az esetnek. Fábiánt megtörte a szégyen. Ugy sorvadt, roskadt, nap napután a kemény szép öreg a szégyen súlya alatt, a mit a kedves lánya hozott ősz fejére. A városban egy pár hétig pletykáztak, aztán napirendre tértek a botrány fölött és elfelejtették. Valamelyik tavaszi nap idegtépőn csilingelt utca ajtónkon a csengetyű. Senki sem nyitott ajtót; magamnak kellett utánna néznem, hogy kicsoda kíván bejönni hozzánk. .Látogatók voltak; egy jámbor falusi házaspár, afféle félig úr, félig parasztforma, kopott, alázatos népség. Csak húzódva, egymásután kerültek beliebb, mintha szégyenkeznének. Az ember morgott benn, a foga közül valami bemutatás félét, s visszavonult. Hanem a párja, egy tízesztendős divatú ruhába szorított, tagbaszakadt asszonyság, úgy nyújtogatta felém mind a ké^ szakadozott keztyűs kezét, mintha nagyon' régi ismerősöm volna. A hogy a meglepődésemet észrevette, parasztosan nagyot nevetett rajta. — Hát nem ismersz rám, kérdezte. Hogy nem ismerem-e ? Ugyan honnan, ezt a szakácsné forma, napsütött aszszonyembert ? — Nézz meg jól, bíztatott nevetve. • Újra végig mustráltam. Vájjon honnan ismerhetjük mi egymást ? Nem birok rá emlékezni. Azaz hogy mégis, mintha egyszerre körül zsongott volna életem sok derűs álma, emléke, a mint a szemébe néztem. Hisz én nagyon jól ismerem ezeket .a szemeket! — Fábián Gabj! Hát te vagy az ? ugyan honnan jősz te? A falusi assszonyság nagyot sóhajtott erre a kérdésre. — Jaj, az isten háta mögül, fiam, magyarázta. A fér ... az emberein Dubokón, Szeremben, nótárius. És most akadt neki ideát egy kevés dolga, valami szőlőügyben. Én meg nem akartam elmulasztani az alkalmat, hogy föl ne keresselek. Hisz gyermekkorod óta nagyon szerettük egymást. Azután meg külön is van egy kis rendezni valóm. Tudod, a boldogult édes apánk után lenne még egy kevés jussom, a mit a tesvéreim nem adtak még ki. Azt szeretném megkapni; szüks günk volna rá, hogy berendezkedjünk és kifizessük a mi adóságunk még van. Az első uram halottas levelét is kivenném. Két esztendeje, hogy a föld alatt van, a mint hallom s most megesküdhetnénk. Bizony nagyon ideje volna ; mert már hárman várnak ránk odahaza, tette hozzá pironkodva. — És hát hogy vagytok különben, szólottam. — Csakúgy lassacskán. Nem szabad panaszkodni, mert egészségünk van és betevő falatunk. Hanem eleinte .izonyatos nyomorúságra mentünk át. Nem volt se pénzünk, se foglalkozásunk. Nem tudtuk a fejünket hová hajtani. És a mellett a gólya ellátogatott ahoz a szegényes tűzhelyhez, a hol még párnára való se igen tellett a kicsikének. Most urasán vagyunk az akkori állapotunkhoz képest ; azóta, hogy az uram a jegyzőségbe bejutott. Pedig ez is csak nyomorúság. Dolgozunk mint a barmok és egész elparasztosodunk. Ki vagyunk tagadva, egyedül állunk a világon, s nincsen rá reménységem, hogy valaha más lesz a sorsom ez életben . . . Itt elhallgatott, mintha küzdene magával, hogy mondja-e azt, a mi a szivét nyomja? Én is hallgattam ; nem jutott eszembe semmi okos dolog, amivel megvigasztalhattam volna. Csend volt, csak az óia ketyegése zavarta a némaságot. A vendégem elkezdett babrálni az íróasztalon az apróságok között. Egyszerre felkapott egy könyvet s lapozgatta. Elnézte a finom nyomást; kezét végig húzta a vieux moroquin könyvtáblán, s belenézett néha g. tartalmába. Végre sóhajtva letette. — Egészen elfelejtettem már franciául, mondta szomorú mosolygással. Pedig egykor jól tudtam. Hiába, a nyomorúság mindent kitörül az ember emlékezetéből. Csak az marad meg benne a mi fáj. Itt újra elhallgatott. Majd egy kis vártatra felszólalt: — Igaz az, hogy Török Loránd most főispán ? — Igaz, feleltem. Már rég ideje hogy kinevezték. Az én vendégem felemelkedett a helyéről, s egészen közeljött hozzám és úgy beszélt: — Látod, nem jó, ha a leány olyan tartózkodó, a milyen én voltam. Én szerettem Lorándot, ő is engemet: Csak akarnom kellett volna s_ az övé lettem volna. Ma nagyon boldog lehetnék mellette. Vagy legalább volna egy jó emlékem a fiatalságomból . . . De én gyeiage voltam ; nem volt akaratom. Ezért kell mindvégig a kényszerűség nyűgét hordanom, olyan emberek mellett, a kiknek a sors szeszélye oda vetett. Hankonyi Emma.
