Esztergom és Vidéke, 1894

1894-02-08 / 11.szám

ESZTERGOM es VIDÉKI Megjelenik hetenként kétszer: csütörtökön és Vasárnap. Előfizetési ár: Egész évre . . . . . . 6 frt — kr. Fél évre . 3 „ — „ Negyed évre 1 „ 50 „ Egy hóuapra . . ' . . . . — „ 50 „ Egyes szám ára . . . . . — „ 7 „ VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség és kiadóhivatal, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások küldendők: Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). 32. telefonszám. | Hirdetések: ií Hivataloshifdetés 100 szóig 75 kr., 200-ig 1 frt 50 kr., SOO-ig 2 frt 25 kr. és igy tovább, f Bélyegdij 30 kr. V Magánhirdetések négyzet centimétere i kr. Ezenkivul 30 kr. bélyegdij. 'í Hirdetésminimum bélyegdijjal együtt 1 frt 20 kr. j—io-szeri hirdetésnél ^ 10 0 | 0 , n—2o-szorinát 15 0 I o • e

g

v negyedévi (39-szer) és egy félévnéli ^ (78-szor) 20 0 | 0

, egész évinél (156-szor} 25 0 | 0 engedmény. \ Nyilttép sora 20 Vr. Hamvazó szerda. Esztergom, febr. 7. (N-ő.) Sokat mulattunk és keveset dolgoztunk, ez volt a helyzet szignaturája farsangban. Elvégre mulatni csak kell valamikor az embernek, és erre legalkalmasabb idő a farsang. Dolgozni meg nem mindég kell, tehát a n e rn dolgozásra is a farsang a legalkalmatosabb idő. Ugy vagyunk ezzel, mint mikor az egyszeri ember találkozik pajtásával az utczán : — Hova mész komé ? szólítja meg emez. — Hát én csak a korcsmába ; rendelek egy pár pint bort, aztán leiszom magamat. — Nézze meg az ember az országos korhelyét, egyedül leissza magát J — Az ám; és kegyelmed vájjon hova indult ? — Oh én már a sógoromhoz megyek keresztelőre. Ott fogunk ám csak czudarul berúgni! — Vagy úgy. Akkor hát kegyelmed nem korhely. Keressük az alkalmatosságot, az ürügyei, mivel a semmittevésnek valami czimet adhatunk. Mi bizony máskor is el-eljárogatunk a korcsmába, & népdal. Nem ültetik, mégis terem, Mint a szivb en az érzelem ; Nem plántálják : vadon nö fel, Mégis bájol szépségével. S ha kérditek, mi táplálja? Megfelelnem könnyű raja : A szerelmi bú és öröm Növeli azt hegyen völgyön. Születik egy pillanatban, Melyben szivünk nagyot dobban, És ajkunkról gyors szárnyakkal, Mint a lepke elszáll a dal. S nemsokára rónán hegyen Eldalolják bár hol megyén, Bölcsőjére nem ismernek Közös kincse lett a népnek. 0. Qy. de nagyobb joggal — úgy hisszük — ha valami tánczmulatság czimén mehetünk oda. És ilyen czim nagyon sok akad, mert sok a mulatság czéljából alakult szövetkezet Esztergomban. Ha ezek mindegyike csak egyetlen tánczmulatságot rendez, már van elég szórakozás. A világért sem akarjuk mi böjti prédikáczióval traktálni a mulatozókat. Akik sokat dolgoznak, tűrnek, alázkodnak, szenvednek, azoknak pihenés levetni pár órára a mindennapi gondok nehéz pánczélját és felöltem a farsang könnyű bohóczruháját Csak az ellen eshetik kifogás, ha a herék mulatnak. Pedig a kölcsönösségnél fogva nekik ilyenkor dolgozniok kellene. A szorgalmas embernek lelki felüdülést nyújt a farsang, a herének csalárd ürügy, és uj szoktató a lustaságra. 1 A hamvazó szerda szürkesége aztán egyformává tesz valamennyünket: szorgalmasokat és heréket. Carnevál bohóczruhája helyett magunkra öltjük a törödelem köntösét, fejünket hamuval hintjük be, és — mulatunk tovább. Egy nagyon szép asszonynak. — Az ^Esztergom és Vidéke« eredeti tárczája. — Asszonyom! Tudom, hogy remegve, felindultan olvassa el ezt az üzenetet, pedig kegyed kért fel erre, mert hiszen ragyogó, bátorító szemeiből, hivó néma mosolyából mi mást következtethettem volna. És mégis remeg. Megértette volna-e az a szőke fiú? Ugy értette-e meg, amint én óhajtottam, amint én akartam? Legyen nyugodt asszonyom, megértettem és úgy, ahogy ön kívánta. Hiszen nem is érthettem máskép 1 Emlékezzék csak vissza arra a verőfényes májusi délutánra, amelyen én önt először láttam. Künn voltunk a hűs, árnyatadó ligetünkben. Körülöttünk minden olyan boldog volt. A ragyogó napsugár édesen csókolta melegével és fényével az erdőt s mezőt, a pacsirták és fülmii ék oly szerelemittasan daloltak, a magas hegy megelégedetten nézdegélte magát kedvese, a szőke Duna hullámaiban. Mindenben olyan összhang, olyan megelégedés volt. Az egész társaság örömétől csak úgy visszhangzott az erdő, a víg zajt százszorosan verték vissza az ezeréves sziklafalak. Minden arczból megelégedettség, öröm, boldogság ragyogott, csak két arcz volt néma s szomorú: az öné és az enyém. Az enyészet, a csalódás, az oly gyakori csalódás tette állandóan oly szomorúvá. De ön miért volt szomorú akkor ? Eleinte sehogysem érthettem meg. Hiszen szép, okos, gazdag és önt életénél is jobban szerető férje van, akit szeretni is már boldogság. Azután ön is szerette azt nagyon, legalább édes anyja előtt úgy nyilatkozott, akinek mielőtt neki adták volna, azt mondta, Felhívás. (A magyar közönséghez.) Ezredéves orsz. kiállításunk sikere érdekében kérjük a nemzet minden számottevő tényezőjének támogatását. E kiállítás nem egyszerű tárlatnak, látványosságnak van tervezve, mert a magyar nemzet ezer éves múltjának képezi beszámolóját s ez a beszámoló nem lehet másolata az úgynevezett mutatványos kiállításoknak, melyeknek egész sorozata követte egymást az utolsó évtizedben. Kell, hogy ez alkalommal kultúránknak méltó hely jelöltessék ki Európa művelődés történetében, kell, hogy bemutassuk iparunkat, művészetünket, közgazdaságunkat a maga egész teljességében, minden számottevő tényezőjével egyetemben. Kell, hogy most megmutassuk Európa nemzeteinek, hogy az államalkotó magyar nemzet ereiben pezsgő egészséges vér kering. A nemes versengés megindult országszerte. A vagyonos iparos, a ki áldozatokra képes, ott lesz termelése és munkája javával; de ott lesz a kevésbbé tehetős, jeles iparos is, mert a nemzeti munkának ő is lelkes tényezője és ámbár áldozatokat kell hoznia, nem maradhat el, mert elmaradásával nem volna teljes, nem volna hűséges a magyar kultúra bemutatott képe. És e helyen appellálunk a nemes magyar középosztályra, a lelkes hogy vagy az övé lesz, vagy — meghal. Hát az az aranyos kis • leánykája sem tudta volna boldogítani, akit ön kincsének, életének mondott? . . De akkor hát, miért nem vigadott ön is, miért nem örült az életnek, amely önre nézve csak boldogság lehetett ? I Gondolkodtam sokat rajta, de nem tudtam akkor még megfejteni, ön maga vezetett rá. A kölcsönös, habár nem közös bánat összehozott minket. A többiek víg tánczra perdültek, mi az erdő magányát kerestük fel. Beszéltünk^ az életről, regéltünk a boldogságról. Ön azt mondta, hogy nincs boldogság, én azt mondtam, hogy van. — Azóta én is meggyőződtem, hogy mégis Önnek volt igaza. Beszélgetésünk közben feljutottunk arra a magas hegyre. Ön elfáradt, megpihentünk. Alattunk folyt a szőke Duna, mellette robogott a vasszörnyeteg, a gyorsvonat. Ön azon szeretett volna elmenni messzire, nagyon messzire. Túl a Dunán, az aranykalásszal áldott rónaságon vidám parasztleányok és legények szorgoskodtak. Vig danájuk, édes kaczagásuk egész hozzánk hallatszott. Ön oly elmélázva hallgatta. Akkor is kérdeztem, hogy mégsem hisz-e a boldogságban, ön tagadólag rázta a fejét. — Ha megtudnák, hogy mi az élet, akkor ők sem volnának boldogok. közönségre. Járuljon hozzá ő is a nemzeti verseny sikeréhez s hozza meg áldozatát a nagy czél sikere érdekében. Nem olyan áldozatokról van szó, melyek a társadalmat nem illetik. Kérjük, hogy szükségleteinek fedezésével a kiállítás előtti évben legyen némi figyelemmel a közel környezetében lakó jelesebb magyar iparosokra, kérjük, hogy rendeljen olyan tárgyakat, a melyeket az illető iparos az alkalomhoz méltó ügyelemmel készítsen el és a nemzeti kiállításra felküldvén, vele mű- és kézműiparunk magas szinvonalat kidomboríthassa. Az áldozat valóban oly csekély, hogy minden hazafinak meg kellene azt hoznia. Egy-egy luxus-bútordarab, egy müipari czikk, minden müveit család szalonjában elkel s kiállítás nélkül is kereslet tárgyát képezi; — annál inkább hisszük hát most, mikor a legnemesebb ügy támogatásáról van szó, hogy a magyar középosztály sietni fog megrendeléseivel a jeles, de kevésbbé tehetős iparosság segítségére s megmenti őt attól, hogy ambicziójának tárgyát, munkája javát esetleg figyelmen kivül hagyja a kiállításokat csak futólag áttekintő közönség. Főurainkat, főpapságunkat, nagybirtokosainkat bár ne kellene külön felhívnunk ez alkalomra. Nekik adatott meg elsősorban, hogy Meczénásai legyenek a magyar iparnak s az ő bőkezű pártfogásuk tehetné lehetővé, hogy iparunkat bemutathassuk Kérdeztem, hogy miért nem hiszi, hogy az élet ís boldogíthat, ön azt felelte rá, hogy az élete eléggé meggyőzte arról. Akkor tudtam meg, hogy nem szereti a férjét, azt az áldott, jó férjet, akinek ön mindene; de vájjon miért mondta akkor gondos édes anyjának, hogy vagy ez, vagy a halál. Nem tudtam, hogy büszkeségből tette l Emlékszik asszonyom? Ön azt mondta, hogy még nem szeretett soha, hogy nem tudja, mi a szerelem. Én éreztem, tudtam, hogy mi az. Hiszen az, ami legelőször önhöz közelíteni serkentett, az a szerelem volt, a legtisztább, a legeszményibb szerelem, amellyel az ifjú oly férjes nőhöz közeledhetik, kiről jól tudja, hogy férjét igazán, hűen, odaadóan szereti, hogy szive örökké bezárult más számára. Hát lehet-e rossz néven venni, hogy akkor, a midőn megtudtam, hogy ön boldogtalan, hogy még nem szeretett soha, fel mertem ajánlani azt a sokat szenvedett szivet, hogy viszonozza annak szereimét — talán akkor boldog is lehet .. Lehet-e azért haragudni, hogy egy lángoló ifjú, aki szeretni igazán tud, felajánlja egy boldogtalan hölgynek szivét, nem gondolva azzal, hogy azt még boldogtalanabbá teszi, hogy férjét, családját, mindenét elveszi tőle, egy gyengéd bár, de gyenge szivet ajánlván fel cserébe 1 Az Esztergom és Vidéke tárczája.