Esztergom és Vidéke, 1894

1894-12-13 / 99.szám

gedetlenség és a követelés terjeszti elé programmját. Mert kifogyott a türelemből és a megadás helyett meg­torlásra, jogainak kierőszakolására tör az éhező. Polgári jogokról álmo­dik és kenyere mellé húst követel. Óvni akarja az asszonyt és a gyer­meket, a mely vele egy sorban állja a műhelyt és a kinek fogékony szive ott kérgesedik érzéketlen hústömeggé a gyár fojtó levegőjében. Hálát az Úrnak! . . követelt hajdan a szív a szent vasárnapon. Jogot a jogtalannak ! követel ma az ész a pihenés ünnepén. Vaj 1 lesz-e út, a mely Összevezeti | e két közt és megadja az úrnak, a mi az Úré ... a vasárnapnak, a mi a vasárnapé, a jogot a követe­lőknek, a v mi őket megilleti ?! Mert megható az ünnep szentelt pihenése, de épp oly lesújtó egy tömeg jajjá jogokért. Ám megkap­ható, a hol e kettő találkozik és az ép nyugalma kezet fog a felháboro­dott érzelmek lecsendesülésével. A templomok felé hömpölygő nép­áradat malasztos érzelmektől sugárzó arca, nagy tanulságokban mutatja az eszmék hatalmát. De a népgyű­lésekre, az általános szavazati jog, a felvilágosodottság terjesztése érde­kében együvé csődített tömeg jelen­tős jeligéivel ajakán még erősebben tanúskodik a mellett, hogy az esz­méknek hatalma van, erős hatalma, a mely megdönti a várak falait azo­kon a keskeny réseken, amelyeken beszivárog. És az uj társadalomnak, a mely ki fogja vívni a maga jogait tollal, szóval, betűvel, ha lehet, — erővel, munkában megizmosodott karjainak erejével, ha kell, majd csendeseb­bek lesznek a vasárnapjai, mint a mienk. Mert csak annak van nyu­galma, a kinek vágyait nem verte békóba a teljesülés lehetetlensége. A ki hiszi, hogy jogos kívánalmai teljesednek, annak idegzetét nem bántja a harc izgalma, az vágyódik pihenésre és Öntudatosan emeli sze­mét ama megmérhetlen nagyság, kifürkészhetetlen igazság felé, a mely­tudják, hogy az ön egész élete léhaság volt . . . Behunytam szemeimet, hogy ne lássam a mit látnom kelletett. Másik énemnek az üres szemgödrein keresztül jött ki a csigaretta füstje. Nem volt rajta sem izom, sem bőr, csak csont, csupa zörgő csont. A saját visszatetsző alakom vigyor­gott rám. A halál állott föl és közeledett felém. Eh! ostoba fickó! kiáltottam és föl­ugrottam helyemről. A visió el is tünt. Hanem az édes leányarc, az Ellus szőke fejecskéje, bogár szemei s piros ajkai egyre színesebben, egyre életteljesebben, egyre forróságot keltőbben domborodtak ki és egész valómat áthatólag éreztem a lel­kem elhatározását, mely parancsként iz­mosodott: meg kell házasodnom ! Holnap megkérem Ellus kezét. -:.' -\" • * r-- ,,• '* •' Gábor úr e gyötrő visió, e kemény el­határozás után elment egy legény barát­jához névestére. Sok erős pezsgőt ivott s nagy kártyaadósságot csinált. Másnap váltó giránsok után kelletett szaladnia. E pénzhajszában kénytelen volt megfeled­kezni Ellusról, akinek gyöngy-szivén és remek szemein kívül — semmije sincs . . . Kópé. ben forrását találja a megváltásnak és az igaznak. De a kit a jogtalan­ság érzete izgat, a ki a maga em­beri mivoltának tudatában azt mér­legeli, hogy nekem nem úgy mér­nek, mint neked és a te meggazda­godásod nyomán fogy az én erőm és nem tűnik el szegénységem, an­nak nincsen ideje a pihenésre, an­nak nincsen érzéke e nyugalom iránt, annak nem kell a vasárnap. C S A R N Oir Tévedt utakon. i. Miska bácsi híres ember volt, nem volt párja hét határban sem. Hírességére az által tett szert, hogy soha sem szerette a lányokat. Még feleségét se szerelemből vette el. Kasznárja meghalt, egy árva garast sem hagyott hátra, csak egy kövér, vörös leányt, Miska bácsi eltemettette szépen az elhunytat és a sírdogáló lányt magához vette. Az nem volt több akkor, mint tíz éves. Nevelőatya nem kisasszonyt akart belőle nevelni, hanem jó háziasszonyt. A kis Mari jól viselte magát, egész nap a ház­tartás körül forgolódott, sütött főzött, ha pedig azt nem kellett tenni, akkor varrott vagy kötött, már a hogyan a rend meg­kívánta. Büszke is volt rá Miska bácsi. Csak egyet nem vett észre a jó öreg. A kis kövér piros lányból, nagy szép tüzes szemű lány lett, a kin nem egy vendég úrfinak akadt meg a szeme; per­sze hiába, mert a pajkos leány mindet csak megtréfálta. A mikor a csalóka délibáb Miska bácsi földjei felett is űzte gyönyörű játékát, egy kedves vendég jött meg, Gyula, az öreg nővérének a fia; jogászgyerek, még pedig a javából, a kinek nem egy tré­fájáról beszélhetnének a főváros jogász­látogatta helyei. Az öreg úr kitörő Örömmel fogadta. — Szervusz Öcsém, ez már derék dolog. Csakhogy már egyszer anyád is elküldött hozzám valakit, ha ő maga már nem jön. — Dehogy is küldött, édes urambátyám, én bizony csak úgy szöktem magához. — Eh, úgy is jól van, nálam mindig itthon vagy ; itt maradsz, a míg megjön az eszed. — Dejszen, urambátyám, épp azért szöktem el, mert nagyon is megjött. — Hogy, hogy öcsém ? — kérdé az Öreg legnagyobb meglepetéssel, mert nem értette fel eszével, hogy hogyan szökhetik akkor meg valaki, ha az esze jött meg. — Csaknem féltél ?! — De bizony, féltem. Édesanyám erő­vel meg akart házasítani. Hiába mondtam, hogy fiatal vagyok ahhoz, most végeztem csak a jogot, még élni és élvezni akarok, ő nem akart engedni. Ha még szép lány lett volna az, a kit nekem szántak, olyan, a ki nekem is tetszik, vagy legalább derék háziasszony, akkor nem bántam volna. De gondolja csak el urambátyám ! Gabriellá­nak hívták, igaz, hogy arcza fehér volt, tudja, olyan érdekes fehér ; szeme fekete volt, de nem olyan, mint édes anyámé, hanem mélázó, ábrándozó. Pedig egy ba­rátom azt mondta, hogy az ilyenek na­gyon is rossz asszonyok, inkább elábrán­dozzák az egész napot, mintsem csak egy kötőtűt is kezükbe vegyenek. Azután hogyan beszélt, mély hangon, igaz, hogy csengő volt hangja, szívhezszóló ; de én nem szeretem az olyan hangot. És min­dig németül; valahol Bécs mellett volt nyolcz évig nevelőben. Nekem nem kellett, de nem tudtam, hogy hogyan rázzam le nyakamról. Kitűzték az eljegyzés napját. Ekkor aztán segített rajtam az én jogász eszem. Ugy tettem, mintha két levelet akartam volna írni; az egyiket neki, a másikat egy ismeretlennek, Mariskának. Az ismeretlent megkértem, hogy ne hara­gudjék, hogy ekkor és ekkor nem mehe­tek el hozzá, mert eljegyzésem lesz, de azért csak őt fogom szeretni. Azután a Gabriellának szánt borítékba tettem ezt a levelet. Hogy mily arccal fogadták, azt nem tudom, én megszöktem előle ide, urambátyámhoz. — Ej, ej Öcsém, nem jól tettél, de azért az Isten hozott. Maradj itt, míg kedved tartja. Avval újra átölelte az öcs­csét Miska bácsi és örvendve bevezette a házba. II. A szép Mariskának egész nap jó kedve volt, dalolt, táncolt, tréfálódzott. Hiszen kedves vendég érkezett meg. Azonkívül szép fiú is az a Gyula, no meg azután milyen barátságos. A mint beve­zette őt Miska bácsi, Gyula mindjárt át­ölelte és egy édes csókot nyomott a szá­jára. De miért éppen a szájára! Arcát ma­gától odanyújtotta volna neki, hadd le­gyen az még pirosabb ; de a szájára, az még sem járja. Még most is érzi, hogy hogyan csiklandozza ajkát az a csinos kis bajusz. Ezért haragudni fog rá. De most már késő, mert azután a csók után már mondta neki: — Isten hozta nálunk, Gyula bátyám! Szinte egészen belepirult a szép Ma­riska. Odanyomta tehát fejét az ablak­üveghez, de még pirosabb lett, mert Gyu­lát látta meg és pedig feléje sietni. El szeretett volna futni. De az ajtóban megfogta őt Gyula, gyengéden megölelve: — Hova, szép Marcsa húgom ? — Eresszen, Gyula bátyám, sürgős dolgom van. Ha nem ereszt, nem lesz kész az ebéd, pedig tudom, hogy éhes. — Dehogy vagyok éhes, szép aranyom, inkább szomjas. Szomjas, a te csókodra. — Ugy-e, hogy megint a szájamat akarja megcsókolni ? — Nem bánom én akár a szép piros orcádat is. -— No, azt nem bánom, ha olyan na­gyon szomjas, de azután ereszszen ám el. Gyula nem kérette magát, adott öröm­mel és a kis leány a csók után elfutott. Erezte, hogy ha ott marad, akkor nem­csak a száját engedi megcsókolni, hanem ő maga is megszomjazik a csókra. III. Ebéd után levetette Gyula magát a pamlagra. Fáradt volt a hosszú utazástól és lelkiismerete is bántotta, hogy úgy megtréfálta azt, a kit neki szántak. Pedig nem is csúnya az a Gabriella, sőt a hogy visszaidézi emlékébe vonásait, nagyon is szép; azután jó családból való. Atyja főispán, anyja grófleány, nagyapja kancellár is volt; ha elvenné, biztos a pályája, megválasztanák képviselőnek, on­nan azután maga is tud felfelé emelkedni. De hát miért is nem akarta elvenni ? Volt egy ifjúkori ideálja, csinos, barna leány, Ellának hívták. Szerették egymást nagyon, megígérték, hogy egymásé lesz­nek. Ella nem tartotta meg igéretét, a legelső kérőnek, egy csinos huszárhad­nagynak odaígérte kezét. O nem tudott belenyugodni; kihívta a huszárhadnagyot, attól kapott egy vágást. Ezért őt min­denhol kinevették és azok mégis egy­máséi lettek. Ezóta ő nem hisz egy nőnek sem ; Gab­riellának sem tudna hinni, pedig milyen szép szemei vannak. Úgy nézett rá, mintha mondaná: — Látod, én szeretlek, ne vess meg, imádni foglak... O akkor mást olvasott ki belőlök. — No hát el mersz venni, szavad el­lenére engem, a kit nem szeretsz ?!.. . Csakugyan azt hitte, hogy nem szereti j most érzi, hogy szereti, nagyon szereti, azok a fekete szemek mégis hasonlítanak anyja szemeihez, ép olyan édesen, szere­tetteljesen tudnak nézni. És ő mégis meg­bántotta ; most már nagyon sajnálja, de késő, késő. Békés ábrándozásaiból a szép Mariska zavarta fel. Egy nagy könyvet hozott be, a mely tele volt számokkal írva. Letette azt szépen Gyula elé. — Édes Gyula bátyám, szíveskedjék utána számolni, valahol elhibáztam és nem tudok a hibára rájönni. — Szívesen, Marcsa húgom, ha minden elhibázott számért egy csókot kapok. — Az nagyon sok lesz, de minden tíz­ért egyet, hiszen úgyis forintoknál van a hiba. — No hát foglalóul egy forint árát kérek előre. Mariska húzódva megadta. Gyula papirt akart elővenni, hogy utána számoljon. Tárcájában keresgélt. A hogy keresgélget, egy ismerős levélpapír akad a kezébe. Kinyitja, megnézi, — biz' az a Gabriella levélborítékába szánt levél volt. Most jutott csak eszébe, hogy üre­sen küldte el a borítékot, nagy zavará­ban tárcájába rejtette a levelet. Felugrott Örömében, hiszen így még mindent jóvá tehet; azt fogja mondani, hogy elfelejtette betenni a levelet, a mely­ben bocsánatot kérve, okát adja gyors elutazásának. Mariska csak nézte, nézte Gyulát, nem mert hozzá szólni, hogy megkérdezze, mi baja. Gyula menni készült, de ekkor már megfogta kezét: — Hát nem számítja ki a hibát, Gyula bátyám ? — Igaz, igaz, szép kis húgom, — meg­simogatta a szép leány arcát,. s leülve melléje, számolgatott azon a nevezetes levélen. Mariska örömmel adta meg a hiba árát. Hogy mennyi volt, azt nem tudjuk, de hogy egy pár forintnyi mindenesetre, azt onnan sejthetjük, hogy be sem vár­hatta Mariska a végét, hanem a közepe táján — elfutott. IV. A délutáni vonattal visszautazott Gyula a fővárosba. Mariska kisírt szemekkel várta a jó Miska bácsit, a ki Gyulát az állomásig kisérte. — Ugye elment haza, hogy eljegyezze magának azt, a kit nem szeret ? — Honnan tudod ezt te lányom, hogy nem szereti azt ? — Hiszen ő engem szeret; engem csó­kolt meg és én tőlem kért csókot; aztán ebbe a levélbe is azt irta, hogy nem szereti menyasszonyát csak engem, a melyet az én asztalomon feledett — erő­vel. Miska bácsi megölelte a szép lányt és felvilágosította, hogy Gyula csak tréfált vele, a levél is csak tréfa volt; Gyula nagyon szereti a menyasszonyát. Mariska újra elkezdett sirni. Hát vele csak gúnyt űznek mindég. O nem tudna avval tréfálni, a kit igazán szeret. Ugye, hogy Miska bácsiból sem űzött gúnyt, mert ugy-e igazán szereti ? Miska bácsi meg volt hatva a leány egy­szerű forró szeretetétől.. Elgondolta, hogy ő már agglegény, nemsokára bent lesz az ötvenben. Nagy gazdasága van, s nem tudja, kire hagyja. Ez a lány szereti őt, mint bácsiját, mindenesetre fogja szeretni, mint urát is ! Gyengéden megölelte a síró Mariskát. — Hát te is szereted őt, Mariskám ? — Nem, nem szeretem. Én csak Miska bácsit tudom szeretni. — Tudnál akkor te az én kedves kis feleségem lenni? . . . Mariska felveté égő szemeit a még mindig hódítani képes Miska bácsijára: — Mily boldog volnék én akkor! Miska bácsi Ölelve szorította magához a szép síró-nevető Mariskát. Zwillinger Ferenc.

Next

/
Thumbnails
Contents