Esztergom és Vidéke, 1894

1894-05-31 / 43.szám

No de elmúlt esőnek nem kell köpönyeg­. Hiába sopánkodunk azon, a mit létesíteni nem bírunk, ennél többet ér, ha annak megvalósításában fáradunk, a mi módunkban áll. Városunknak oly gyönyörű fek­vése, oly kitűnő levegője van, hogy némi igyekezettel kivihető, hogy azok, a kik fáradságos munkájuk után a főváros zajából menekülve üdülést keresnek, városunkban találják azt fel, hogy azok, kik egy munkás élet­tel szerzett fáradozásuk gyümölcseit, vagy hosszú hivataloskodás után a jói megérdemlett nyugalmat csend­ben, békességben akarják élvezni, azt városunkban kíséreljék meg és el is érhessék. Ennek egyik feltétele az, hogy az élelmezés biztos és aránylag olcsó legyen. A biztosságra némi kilátást nyújt az állandó hid, a mely lehetővé teszi, hogy a túloldal termelői min­denkor áthozhassák terményeiket és azokat itt értékesíthessék. Ez nemcsak biztossá, de némi­leg olcsóbbá, vagy legalább is arány­lagosabbá teszi az élelmezést, mert nem fordulhatnak elő oly esetek, hogy a túlsó fél termelői át nem jö­hetvén, az itteniek kihasználják ezen körülményt és az élelmiszerek árát hallatlanul felszöktessék, mint a hogy ez a mult télen is történt. Hogy ál­lításunkat példával is támogassuk, fel­említjük, hogy egy egész héten ke­resztül összegyűjtött tej árát literen­ként ió krra szabták. De a mi az élelmiszerek ol­csóbbá tételét: illeti, erre nagy befo­lyást gyakorolhatna különösen rend­őrségünk, ha nagyobb, vagy egyál­talán figyelmet fordítana arra, hogy azon intézkedés, mely szerint egy bizonyos meghatározott időpontig csakis a fogyasztók vásárolhatnak sa­ját szükségletükre élelmiszereket, ba­romfit, ismetelárusitók pedig csak a meghatározott időponton tul. Tudjuk hogy ilyen intézkedés fennáll, de tudjuk azt is, hogy be nem tartják és hogy a fogyasztó már másod­vagy harmadkézből kapja a szüksé­geseket. Nem kétkedünk benne, hogy so­kan nevetségesnek fogják találni, ha ilyen és hasonló dolgokkal reméljük megváltoztathatni a viszonyokat, de ez nem tarthat bennünket vissza at­tól, hogy erre ne iparkodjunk te­relni a figyelmet, mert sok kicsi sokra megy s gyakran figyelemre nem méltatott csekélységek nagy horderejű dolgok tényezői lettek. Hogy ezen csekélységek számát szaporítsuk, ilyen az is, hogy nálunk senki sem tudja, hogy hol, mitől és mennyi helypénzt tartozik fizetni és mennyit s hol van jogosítva be­szedni a bérlő. Ennek minél széle­sebb körben és minél czélszerűbb pub­likálása is nagyban hozzájárulna a forgalom emeléséhez, az élelmezés biztossága és olcsóságához. Mert ha a termelőket mindenféle czimen vek­száknak tesszük ki, felesleges zaklatá­soktól meg is kell őket óvni. Igy hal­lottuk azt a panaszt is, hogy a hely­pénzszedő megleste a tejárust és az általa direkt házhoz szállított tej után is megkövetelte és beszedte a hely­pénzt. Hogy ehhez joga volna, azt nem igen akarjuk elhinni. S még sok-sok ilyen apró-cseprő dolog van, a mely lényegtelennek lát­szik, de nagyjában és egészében, a többi dolgokkal kapcsolatban fonto­sak és lényegesek. Ha egyébre nem, elég jók ezen csekélységek arra, hogy egy kis rend­hez, pontossághoz, a hatóságok in­tézkedései iránti figyelemhez szoktas­sák az embereket, a mi szintén nem megvetendő dolog és nem . csekély horderejű. Igy ha a hatóság figyelmet for­dítana arra, hogy piaczunkon nem épen a legtisztább vánkushajak­ban használt tollat ne árulja­nak, ha nem tűrné meg, hogy fo­gyasztási adót lerovó iparosok meg­károsításával bárki hatósági ellenőr­zés, illetve állatorvosi vizsgálat nél­kül leölt állatok húsát árulhassa, nem épen gusztusos kopott csizmaszárak társaságában, mindenféle kétes színe­zetű zsírokkal együtt, akkor járvány idejében sokkal könnyebben alkal­mazkodnának intézkedéseihez és ren­delkezései nemcsak a papiroson vol­nának m^g, hanem a valóságban is találkozhatnánk velük. A „principiis obsta" nemcsak arra szolgál figyelmeztetőül, hogy a bajt eiliarapódzni ne engedjük, ha­nem bátran annak kifejezőjéül is ve­hetjük, hogy semmi sem lehet oly csekély, a mi figyelmünket, gondos­kodásunkat meg nem érdemelné. G. F. Egészségügyi intézkedések. Azt tartjuk és bizonyára velünk együtt még mások is azt tartják, hogy a népek műveltségére abból lehet legjellem­zőbben következtetni, hogy az egészségi viszonyok miiyen lábon állanak. Sajnos, hogy ezen tapasztalati igazság a mi arany kalászokban bővelkedő hazánkra nem egészen áll, mert bár a műveltségnek — saját Ítéletünk szerint — rnegfelelő fo­kára jutottunk volna, mégis a közegész­ség tekintetében igen kezdetlegesen va­gyunk. Természetesen itt is, mint mindenütt, a városok járnak elől a példával. A fal­vak egész lelkesedésüket, pénzüket, va­gyonukat a városokba hordják, beczéz­getik, dédelgetik azokat és csak egyet visznek onnan haza magukkal: a b e t e g­s é g e k e t, Be van bizonyítva, hogy a városok a tulajdonképeni telepei és melegágyai minden veszedelmes betegségnek. A por, a bűz állandó a városokban. A tisztása got csak hirböl ismerik s áldásairól csak könyvekből olvasnak. Törmelékekből építkeznek s igy nem csodálhatni, ha a lakásokban nem az ember, hanem a poloska meg a svábbogár uralkodik. Kütömben is a lakások rendszerint zsú­folva vannak és vasidegzettel, csoda­gyomorral kellene birniok az embereknek, hogy az ilyen helyeken egészségesek maradjanak. Azonban ezen tények daczára a hatóságok tehetetlenek. Ha a legcseké­lyebb óvintézkedéseket foganatosítják, szeretnék, hogy a sajtó lármázzon, mintha megmentették volna a világot az elsülye­déstöl, pedig csak kötelességöket teljesí­tették, n-iért elismerést sem várhatnának. Igazi közigazgatási komédia megy végbe az egészségügyi adminisztráczió terén s nem csoda, ha a gyermekek ezrei a lassú, de biztos elpusztulásnak vannak kitéve, mintegy bizonyítékául annak, hogy a hatóságok vagy nem akarják, vagy nem tudjak a közegészséget oly fokon tartani, a mint az kívánatos volna. Annyira sülyedtünk már, hogy a legrombolóbb ragadós betegségek állan­dókká lettek az ország némely vidékén és senkit sem hat meg a nemzet pusztu­lása, a magyarság állandó romlása. lettük és reméljük. Felépül az állandó hid és télen sem leszünk el­zárva a nagy világtól és nem az idő­járás fogja majd megszabni, hogy mikor mozdulhatunk ki lakhelyünkből, vagy mikor férhet hozzánk más. Sőt talán közvetlen összeköttetésünk is meglesz Budapesttel és nem leszünk messzebbre a fővárostól mint akár Nagy-Maros. De ha ki ezzel vágyaink, remé­nyeink teljesülését várja, azt nagy csalódás éri. Ámbár már egyszer fel­hívtuk a közönség figyelmét e helyütt erre a körülményre, nem mulaszthat­juk el városunk és közönségünk ér­dekében azt újból s újból ismételni, hogy ezzel csak eszközöket adtak kezünkbe, a melyeket ha használni s kihasználni tudunk, reményeink meg­valósulnak, ha nem, akkor olyanok leszünk, mint a levezető csatorna zsilipje. Az éltető hullámok tova siet­nek a főváros felé, a partok hosszá­ban uj életet teremtenek, nekünk nem marad egyéb, mint a sár. Lehet, s bárcsak igy volna, hogy nagyon pesszimisztikusan ítéljük meg a jövőt, de sokat reményleni nem merünk, mert nem látunk semmi elő­készületet, nem tapasztalunk semmi­féle oly mozgalmat és tevékenységet, a mely arra mutatna, hogy komolyan óhajtjuk, illetve akarjuk saját és vá­rosunk javát az adott eszközök segít­ségével elő mozdítani. Nem akarunk itt említést tenni világításról, csatornázásról, vízveze­tékről és egyéb oly dolgokról, a me­lyek tetemes pénzbe kerülnek. Tudjuk nagyon jól, hogy az annyi csapással sújtott lakosság máris annyira túl van terhelve, hogy minden további megterheltetés a túlnyomó rész existen­tiájának megtámadása, veszélyeztetése volna. Tudjuk nagyon jól, hogy a leg­szükségesebbre, kulturális czélokra sem fordíthatjuk a szükséges pénzt. Nem vagyunk képesek az iskolákban a tankerületi főigazgató által felsorolt hiányokat pótolni, nem mintha azokat nem ismertük, vagy azok fontosságát be nem láttuk volna, hanem azon egy­szerű okból, mert pénzünk nincs. Sajnos ugyan, hogy erre a felfede­zésre épen egy kultúrintézménynél jutóttunk és nem valamivel korábban, például a kaszárnya helyének meg­állapításánál. Szép asszony. Lábait, melyeken piczike, virágok­kal, mosolygós rózsákkal teleszött papu­csot tánczoltat, hanyagul nyugtatja a bársonyos zsollyén s nevetve tekint arra a halovány fiatal emberre, ki sóvárogva, epedve kiséri minden mozdulatát. A kis szoba csendes. Az ezüstös kalitba zárt énekes madár ugyan néha megrázza bóbitás fejecskéjét, rendezgeti tollait s csicsergő dalba kezd, de azután ö is elnémul, elhallgat. Kinek daloljon és miről ? Csak a virágok, a pompás délszaki növények suttognak halkan, rejtelmesen s terjesztik azt a nehéz, kellemes illatot, mely felkavarja a vért, az idegeket s édes gyönyört, lázas mámort okoz. A szép asszony megunja a némaságot, a csendet. — Nos, hát nincsen ma egy szava sem hozzám, Elemér ? — kérdi a fiatal embertől s int, hogy jöjjön közelebb, egészen mellé s üljön a pamlagra. A halovány ifjú szó nélkül engedel­meskedik. Ábrándos, mély tüzű szemeivel bele­tapad a szép asszony arczába, melynek rózsaszínű pirja alól mintha látszanék a forró vér lüktetése. Nézi hosszasan, mereven a szép asszony kavargó fürtéit, a mint oda simulnak a hófehér nyakhoz, ölelve és csókolva a szép asszony vállait s azután borús, bánatos hangon meg­szólal : — Maga kegyetlen hozzám asszo­nyom ! — Én? . . — Nem hallgatja meg vallomásom, hidegen, részvétlenül nézi szivem vergő­dését s még reményt sem nyújt . . . Buhó fiu, szegény Elemér I — neve­tett fel hangosan a kívánatos asszony s melléről letépve az oda tűzött rózsát, hullámos, fekete hajába szúrta. — Hát igazán szeret maga engem, Elemér! — Asszonyom . . . — Ne kulcsolja össze a kezeit s ne be­széljen frázisokat nekem. Ha szerelmi vallomást akarok olvasni, felütök egy re­gényt, meg van az ott irva jobban, szebben. — Nekem a lelkem, a szivem, a vé­rem háborog, asszonyom s a mit én ér­zek, az már nem szerelem, hanem őrület, valóságos pokol. A szép asszony ajakán egy lassú mosoly, homlokán egy árny borongott keresztül. — Őrület, a melyből minden férfi kigyógyul egynehány hét alatt. A halovány ifjú magasra egyenese­dett és nemes vonásai haragos pirba borultak., — Önnek nincs joga ezt nekem sze­memre hányni, asszonyom. Ön csalódott egy férfiben s ezért büntet ily keserűen engem 1 — Én 1 . . büntetem ? Látja, barátom, minket semmi kötelék nem fűz egymáshoz s Ön mégis lázong, neheztel reám, mert életem egy szomorú tapasz­talatát elmondottam. — Szeretem, asszonyom, haldokló szivem utolsó, erős szenvedélyével s fáj hallanom, hogy ebben kételkedik. — S ha én bánatot okoznék cse­rében vallomásommai, ha azt mondanám, hogy nekem pihenésre, nyugalomra van szükségem az átélt szenvedések után, hogy nem lehetek soha, sohasem az öné 1 . . . A halovány ifjú összeremegett. — Soha? . . Jól van asszonyom, le­gyen ugy. Még emlékezetemet is törölje ki lelkéből s feledje el örült, meggon­dolatlan beszédemet. Lehet, hogy önnek igaza van, hogy ez az érzelem, mely megfojtassál fenyeget, nem egyébb láz­nál, a forró és nyughatatlan vér mámo­ros vágyánál s hogy az álomból föléb­redve . A kis szoba rejtelmes csendjét halk zokogás verte fel s a szép asszony ar­czán csillogó könnyek gördültek végig. Valami lágy, kellemes zsongás is szűrődött be a nyitvahagyott ablakon s a napsugarak imbolygó fénye körülra­gyogta a zokogó asszonyt. — Látja, Elemér, ön is igazat ad ne­kem s válni készül. — Örökre, asszonyom 1 — És nem tér vissza többé soha barátnőjéhez, az elfeledett, szenvedő asz­szonyhoz ? Az ifjú szomorú, fájó tekintetével sokai vizsgálta a szép asszony könnyes vonásait s remegő hangon szólt: — Magammal viszem egy év törté­netét, azoknak a perczeknek emlékét, melyeket önnek közelében töltöttem s igyekezni fogok azokkal vigasztalódni I — És én ? — kérdezte a szép asz­szony, felállva a pamlag puha ván­kosáról. Az ifjú hallgatott. Érezte ugyan, hogy szivében az ér­zelmek háborognak, hogy volna még sok mondanivalója, de csaludásában nem tu­dott és nem akart annyira szívtelen lenni, hogy megátkozza azt, kinek oltárt emelt szerető lelkében. — Elválunk harag és gyűlölet nél­kül, asszonyom, mint idegenek, a kik so­hasem látták egymást. — S ha én nem engedném önt el­menni, ha halovány fejét ide szorítanám a keblemre s megkisérleném a vigasz­talást ? . . . — Asszonyom .... Ha azt mondanám, hogy szere­tem már régtől, évek óta s a titkolt ér­zelem súlya alatt a kínok kinját szenved­tem végig : akkor is elmenne ? A halovány ifjú görcsös reszketéssel szorította magához a beszélő asszonyt s ajkát lezárta egy szenvedélyes csókkal. S azalatt, mig a nap áldozó sugarai az ölelkező pár feje fölött vibráltak, a kis madár is megszólalt a kalitban s vig csicsergéssel danolta a szerelem örök­szép dalát. ) Bibó Lajos.

Next

/
Thumbnails
Contents