Esztergom és Vidéke, 1894

1894-05-06 / 36.szám

megtelelő egyenruhát már rég követelem a csendőrség számára. Most télen-nyáron egy ruhában járnak. Ha jól tudom, csendőreink az idén már kapnak nyári köpenyeget, télen pedig a nyak és fej védelmére, egy a köpenyre csatolható meleg hajtókát. Ez mind igen jó. De a nyári köpeny nem elég könnyítés. Kell még nyári nadrág is. Tudom, hogy tanulmányozták ezt a kérdést a főparancsnokságnál s oda lyukadtak ki, hogy nem lehet nyári nadrágot adni a csendőrségünknek. Miért? Miért ne lehetne fehérített vászonnadrágot adni nekik, mint van a franczia, a német, de még a bosnyák csendőrségnek is! Mert a mosatás többe kerül. Annál jobb, legalább tisztábbak lesznek az emberek. Meg kell adni a nyári nadrágot és a nyári lábbelit is — ezzel szemben pedig fel kell emelni a ruházati tömeget tiz forinttal. Ez alól a költség alól nem lehet raisonábilisan kibújni. Az országos csendőrség kerül ma az államnak kerekszámban évi három-négy milliójába; ha teljesen megfelelő állapotba helyezzük, költeni fogunk rá hat milliót. Ez a k é t millió többköltség azonban igazán hasznos befektetés lenne, mert garantálni fogja a vagyon- és személybiztosságunkat. Az elősorolt kibővítések és újítások nélkül csendőrségi intézményünk továbbra is csak senyvedni fogna. Erőt és életet kell lehellni ebbe a szunnyadó organizmusba. Hisz ne felejtsük, hogy csendőrségünk egyik hatalmas eszköze a nemzet és hazafias érzelmek terjedésének. Ez gátolja meg a nép között való tényleges izgatásokat, ez ad prestiget a magyar állameszmének. A Kárpát magaslatain, Erdély mm «E«5t Az ifjú ember halovány arczát elöntötte a pír s hangja gyermekesen reszketett, mikor megszólalt. — Nem akarok elveszni, tábornok ur, hanem kiérdemelni egy csókot a menyasszonyomtól I . . . . Bem elmosolyodott, megszorította az ifjú ember odanyújtott jobbját s a fölállított csapatnak a szokásos tisztelgés után rohamot vezényelt. Valami őrült, halálos hajszát. S mikor a kis csapat trikolórja fellobogott a hídon, abban a pillanatban megdördültek a hadsereg ágyúi is, rengetve a földet, elnémítva a sebesültek, haldoklók kínos jajgatásai. A daliás ifjú, kinek arcza a vihar fényében lángolt, ott volt mindenütt legelői, nem hunyta be szemét a lecsapódó kaid előtt, hanem harczolt és vezényelt. A megriadt paripák beleiramodtak a süppedékes érbe s a magyar tábor szeme elől eltűnt a kis csapat .... Elnyelte a föld, vagy magával vitte a Cserna árja, mely folyammá dagadott e napon. Csillagos estére csendes lett a csatatér. Csak imitt-amott lobogtak a tábori őrtüzek, beszélve az elmúlt nap véres dicsőségéről, hirdetve ezrek gyászát, bánatát. A dévai Kendeffy-kastély is mély gyászba borult. Ravatal állott a terem közepén, melyen ifjú, halovány arczu honvéd-hadnagy feküdt, homlokon egy tátongó mély sebbel. Ifjú lányok, gyászruhás asszonyok állták körül a ravatalt, melyre zokogva borul rá az özvegy-menyasszony, Kendeffy Ilona s jegyesének homlokára leheli a csókot, — melyet csata előtt igért. elhagyatott völgyeiben a csendőrben központosul a magyar királyság. Hazánk czimere a kalapján, magyar sziv az egyenruhája alatt, edzett kéz a fegyverén: a magyar csendőr egyik pótolhatatlan eszköze állami és faji szupremáciánknak. Azért becsüljük meg őket jobban I Pázmándy Dénes. C

SARNO K Esztergom könyvnyomdászatának története. Könyvészeti alapon irta: SENNOVIT2 ADOLF. VI. közlemény és vége. Horák nyomdászi tevékenységének idejébe Esztergomban esik az időszaki sajtónak városunkban történt meghonosodása is, s méltán elmondhatjuk Horákról, hogy neki városunk e szellemi haladásában úgyis mint nyomdásznak, úgyis mint lapkiadónak mindnyájunk elismerését megérdemlő része van. — De mert Esztergom időszaki sajtója történetéhez már e lapok tavali évfolyama 79-ik (mintegy jubiláris) számában közöltünk elég bő adalékokat, nehogy szükség nélkül ismétlődésekbe essünk, elég, ha t. olvasóinkat e terjedelmesebb tárczaczikkünkre utaljuk. Horákról, mint helybeli könyvkereskedőről adatok hiján csak keveset mondhatunk. Beiméi után ö is folytatta, különösen mint kiadó ezen üzletágat, folytatván a mellett még néhány évfolyamon at a Beiméi által 1824-ben megindított Graner Kalendert is. De hogy könyvkereskedése csak a mindennapi szűkebb körű szükségletek kielégítésére volt berendezve s a külföldi kereskedelemmel nem állt közvetlen öcszeköttetésben, ez onnan tűnik ki, mert czégét se a bécsi, se a lipcsei az időbeli szaknévtárak nem emiitik. — Horák nyomdászi pályáján sokat küzködött, sokat fáradozott s vasszorgalmának köszönhette, hogy midőn nyomdáját az 1876-ik év végén Buzárovits Gusztáv fiatal könyvkereskedőnek adta el s pályájától végkép megvált, egy kis vagyonkával vonulhatott vissza a magánéletbe. Nem szól és nem panaszkodik semmit, hiszen mit is mondhatna ? I . . . . A legszebb koszorút a piskii hídnál fonták a magyar trikolórra . . . . Bibó Lajos. Vakáczió kihirdetése. A tollat Savó Ábrahám vezette. Ezt a helyzetet azonban csak átvitt értelemben méltóztassék venni, mert a mi Savónk legkevésbé sem látta jónak a tollat vezetni. Ellenkezőleg! A tollszár túlsó végét a szájában eveztette öntudatlanul, a mely műtétei, a mint azt az elemi iskolában szerzett gyakorlatunkból tudjuk: nehéz helyzetet jelent. A helyzet valóban nehéz is volt. Az öreg Gombos József állott fel, hogy a „feltisztelt oskolai szék"-hez szokott merész filippikáját megtartsa. Az ülve maradt nyolcz iskolai tag összenézett. Apitykésmándlijukat összébb vonták a vállukon. Vihar lesz. Az öreg Csiriz, a csizmadia csak a szutyakos pipát lódította a másik szájszögletbe. Tőle elég volt ennyi testi emóczió is. A kollega, a tollvivő azonban eleven tragikummá vált. Idegei bizseregtek, fülében menydörgés morajlott sürün. A térdei ugy vaczogtak össze, mintha az újmódi csárdást cselekedték volna, az egyházi elnök hájas térdkalácsát sürün lódították meg, amire természetesen az egyházi elnök meg nem állhatta, hogy szemrehányóan ne szóljon a tanitó ur felé: „Ejnye, ejnye , . .

u Gombos József pedig hosszabb szónoklatához immár felfegyverkezett. Égy perkál vitorlát hámozott ki a mándlizsebböl s azt billegette, mint valami kortes zászlót. Hangja oly hatalmasan zönA nyomda uj tulajdonosa, Buzárovits Gusztáv, mint rendkívül vállalkozó s magasabb ambitióktól vezéreltetett könyvkereskedő, mindjárt nyomdászi működeiének kezdetén (1877 január hó i-je óta) ;gész erejével a kiadóságra vetette magát. 877-ben hét, 1878-ban nyolcz kisebblagyobb magyar kiadványnyal ajándékozta meg a katholikus theológiai írodalnat. A következő két évben sem lankadt ciadói buzgalma. 1879-ben létesítette igyik legszaporább s legkelendőbb kiadmányát, a Győrffy Iván helybeli jóhirü ötanitó szerkesztette „népiskolai képes ;ankönyv"-cyk!usát, mely a magyar nyeljen kivül német és tót kiadásokban is negjelent s ma is — számos kiadásokat ;tve — a Buzárovits-czég egyik legkeendőbb s már egy milliónál több péliányban közkézen forgó kiadványát képezi, buzárovits G. vállalkozó szelleméről tanúskodik egy másik kiadói vállalata is, az 1880-ban megindított „mulattató zsebkönyvtár," melyet az ismert Reclam-féle „Universal-Bibliothek" mintájára olcsó pennykönyvtárkép létesített, mely vállalatából azonban 1882-ben bekövetkezett korai haláláig csak husz szám jelenhetett meg. Utóda e vállalatot máig immár az 52-ik számig szaporította. Amint ezt e lapok tavali évfolyama 79-ik számában közölt ily czimü tárczaczikkünkben „Adalékok Esztergom időszaki sajtója történetéhez" már megírtuk, Buzárovits G. e téren is kiváló szolgálatokat tön városunk szellemi élete előmozdításának s neve szorosan fűződik az esztergomi sajtó történetéhez, Buzárovits Gusztávval az esztergomi nyomdászat és könyvkereskedelem egy ép oly geniális mint rendkívül tevékeny tagját vesztette el. Özvegye — mint tudjuk — mindkét üzletágat tovább folytatja s a nem kevésbé derék és szakavatott urnö vezetése alatt folyton szép virágzásnak örvend. Speczialitása a katholikus irodalom mivelése s terjesztése és e téren az ország lelkes fő- és alpapságának megérdemelt hathatós támogatása s pártfogása mellett országos jó hírnévre tett szert. E lapok alapítása 1879-ben megteremte Esztergom számára egy uj nyomdát, az elsőt, mely a fennálló régi intézet mellett beállott a sajtó szolgálatába. Ez id. Mellinger Rezső kisebb szabású nyomdája volt. Első tulajdonosától 1881-ben Berényi Zsigmond és társára száll át; egy évre rá özvegy Berényi Zsigmondné és társa tulajdonába megy át, mig végre 1884-ben a mostani tulajdonos, Tábor Adolf kezére kerül. — 1881-ben Laiszky János, lapunk jelenlegi nyomdásza alapit városunkban nyomdát; 1893-ban pedig a Gerenday József által felállított „Hunnia könyvnyomdáival négyre szaporodik nyomdáink száma. Minthogy azonban ez ujabb nyomdaintézeteink mint még csak aránylag rövid életűek, még nem tartozhatnak a szaktörténelem keretébe, ezekről majd csak az utókor irója lesz hivatva bővebben megemlékezni. Négy nyomda egy ily kis vidéki városban, mint Esztergom, valóban nem mindennapias tünemény! De minél ritkább, annál örvendetesebb, mert ékesen szól a mellett, hogy Esztergom szellemi életében szükséget, söt magasztos missiót végez, a miért szivünkből kívánjuk, hogy négy nyomdánk a békés és szolid verseny szilárd alapjain még sokáig fonnál Íjon, gyarapodjon és viruljon. S z i n b á z. Szerdán, május 2-án, Dobóék a „Nebántsvirág"-ot, Hervéenek fülbemászó zenéjű operettejét adták meglehetősen közepes ház előtt. Az est hőse Hegyi Janka volt, aki kedvesen adta a Nebántsvirág-kisasszonyt. A társulat mostani primadonnája, Réthy Lina utódja, csinos hanganyag felett rendelkezik és temperamentumosán játszik. Hegyi tetszett a közönségnek, úgy hogy több részletet, igy a Granadéros-dalt, a JaniJuczi kupiét többször meg kellett ismételnie. Méltó partnere volt Hegyinek Dobó Celesztin szerepében, aki minden túlzástól menten, diskrét humorral adta a sunyi karmestert. A nőszereplök közül kitűnt még C s ó k á n é, ez az intelligens és ügyes színésznő, aki az apácza fejedelemnöt a nála megszokott preczizitással alakította. Ügyeskedett még L e ö v e y Loriot szerepében. Lomniczy az Öreg Don Jüant, Chatau Gibus grófot nem adta úgy, mint egyéb szerepeit. Kár ezen már savanyítani is kezdték, a két Szegő gyerek mindennap eljött az iskolába. (Ilyet írjanak meg a tanügyi nonografiák I) A tanítót az iskolaszéki határozat kötötte. Ott perorált a Szegő gyerekeknek. Káptalan lesz azokból. Gyöngyöket termett ez a nagy buzgalom. A kánikula igaz gyöngyeit. — Tán holnap otthon is maradnátok kicsikék? A szelíd nyomás nem használt. A Szegő gyerekek iskolás kedvét meglankasztani nem lehetett. Másnap reggel már fél nyolcz órakor párosan jött iskolába a növendéksereg. Behúzódtak az első padba. Jó gyerekek voltak, csöndesen várták a tanítót. Egyszerre csak reszketni kezdett mindkettő, mint a miskolczi kocsonya. A rémtől. A tábla mögül bujt elő fehér lepedőben. Világított a szeme. Csudálatos szörny volt az. A mint egy lépést tett feléjök, a két gyerek se vette tréfára, sikoltva futott ki az ajtón és a kis falu csendes utczáját felverte, hogy k i s é r t e t van az iskolában. Az öreg Szegőnek libákat kellett venni legközelebb, mert a két gyereket nem tudta többé eltuszkolni az iskolába. Igy hirdették ki a vakácziót Gölöncséren, És mondjátok el még ezek után is Könyves Kálmán sarkigazságát, hogy kísértetetek nincsenek l Savóné asszonyság pedig nagyon haragos volt a férjemuramra, mert állítólag nagyon pókhálós és poros lett egy lepedője. Olyanformát pontyögött: hogy ponyva is megtette volna. Verner László. gött a kis iskolaházban, hogy a szemléltető képekről furtunfurt pilánkolt le a por. Eresztette le a port ez a jámbor kép, mintha nem is kép lett volna, hanem — garat. A hosszú szónoklat pedig dióhéjban a következő : — Megcsúfolása az igazságnak, hogy mig az egész falu a szorgos dologidő alatt a verejtéket izzadja, a tanitó hűti a levest. Semmi dolga. Nem tanit. ő részerői kimondani kívánja, hogy a tanító mindaddig tanítson, a mig gyerek jár, ha csak egy is. A tanitó az oráczió végén fellélegzett. Mintha titokban a bokáját is összeütötte volna. — Csak ennyi ? Ezt már szívesen beleveszem a protokollumba és állom. A csizmadia visszalóditotta a szutyakos pipát. — Ez már oszt beszéd. A tanitó pedig a foga között e szavakat mormogta: — Körösi szentelt viz. Kötéllel se fogtok most gyereket. A vihar igy szétoszlott. Az elsőfokú iskolai hatóság a hivatás kellemesebb végéhez fogott, ballagott a „Nagyliterbe." * A tanitó pedig ama „feltisztelt oskolai szék"-en szörnyen elvetette a sulykot. Mivel hogy a két Szegő gyerek mindennap hűségesen beállított 'az iskolába. A Rozika, meg a Pistika. Az apjuk : özvegy ember volt. Nem tartott libát. Hát senkinek se kellett őrizni. (Igy már csak elhiszik uraim, hogy még ez is le- 1 hetséges ?) Már zsendülni kezdett a cseresnye, sőt meg is érett; kötött az ugorka, söt