Esztergom és Vidéke, 1893

1893-12-31 / 118.szám

ESZTERGOM és ÍME , : '

t VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDESEINK KÖZLÖNYE, j ; p Megjelenik hetenként háromszor: \ | Hirdetések: | szerdán, pénteken és Vasárnap, j Szerkesztőség és kiadóhivatal, \ my%

^

%

^Ü

x

^^^^^^£^^ I f Előfizetési ár: I hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos | Béiyegdij 30 kr. | Egész évre 8 frt — kr. f és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és | Magánhirdetések négyzet cen^eTTTkr. Ezenkívül 3

o kr. béiyegdij. \ $ Fél évre . 4 „ — „ \ reklamálások küldendők : í Hirdetésminimura bélyegdijjal együtt i frt 20 kr. S—10-szeri hirdetésnél \ 'l Mfo-vpd iWrf> 9 % i io° | 0

, 11—20-szonnál i

5

° | 0

, egy negyedévi (39-szer) és egy félévnéli i | EgThóní- J! ;; 70 : ! Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). j (^.^.e^^^i,^, I Egyes szám ára — „ 8 „ \ I <H®>-. Nyüttér sora 20 kr. —©-> í p|r 32. telefonszám. *M W^4^-^^ T. előfizetőinket az előfizetési őszszegek mielőbb való szives megküldésére kérjük, hogy a lap expediálása minden megszakítás nélkül történhessék. Hasonlókép felkérjük azokat, kik előfizetési díjjal még hátralékban vannak, hogy az illető összegeket késedelem nélkül beküldeni szíveskedjenek, mivel máskép lapunknak a hátralékos előfizető czimére való küldését beszüntetni kénytelenek leszünk. Az Esztergom és Vidéke 1893. okt. — deczemberi egy negyedévi előfizetési ára volt 2 frt Mindazon előfizetőnket tehát, akik e negyedévre I frt 50 krral fizettek elö, a még hátralékban levő 50 krnak szives megküldésére kérjük. 1894- jan. l-től kezdve az előfizetési összeget leszálitottuk, amennyiben egész évre .... 6 frt. fél évre ...... 3 frt. negyed évre ... I frt 50 kr. az „Esztergom és Vidéke" előfizetési dija. Mindazon t. előfizetőinknek, kik az 1894-ik évre bármily nagyságú előfizetést már beküldtek, ez összeget természetesen az új előfizetési árhoz képest irtuk javukra. $Ksf Az esetleges czimváltozást legczélszerübb vidékről a postautalvány szelvényén, helyből pedig közvetlenül a kiadóhivatalnál bejelenteni. Mutatványszámokat egy levelezőlapon nyilvánított óhajra bárkinek ingyen és bérmentve küldünk. 1894. A homokóra felső kúpjából csak egy porszem hűlt alá az alsóba és milyen fontos ez az egy porszem, ami gyorsan élő, sietősen agonizáló időnkben! Ha fennvirrasztottuk a zsémbes, de gondfeledt mulatozással elölt Szylvesztert, mikor az óra tizenkettő felé mutatott, egy gondolatvillanással áttekintettük a bilanszot. Kétség és remény! Csak a vesék vizsgálója tudná, hogy a mindég éber ellenőrző, a lelkiismeret milyen hangulattal engedett a verejtékes, avagy mosolygó új esztendőbe. De hát helyesen mondja A r i st o t e I e s, hogy a remény az élő álma. S mivé is lenne az ember remény nélkül ? Elünk, tehát remélünk. Es e reménynek hangulata kerget |ma mindnyájunkat abba a konvencionális bókba, mely szinte untatni fog ma bennünket, mikor hol igaz szívből, hol zsebünkre appelláíva hangzik fel az újévi kívánat. Mosolyogva néz ma mindenki az ifjú felé, mert olyannyira igaz Jósika Miklós mondása, hogy a remény, legyen az a leghihetetlenebb s legcsodásabb, azon arányban növekszik, melyben a szenvedés súlya a kétségbeesést látszik megközelíteni. Nem is való ma az általános hangulat szerint a pesszimisztikus hang. Aki teheti, engedje át lelkét tartalék nélkül a reménynek. A polgári társadalomnak ma van az ő igaz normanapja, melyen a remény nagy lánggal lobog. Az ember humánus vágya szinte óhajtva áhítozik azért, hogy minél kevesebb legyen a remény és minél több a betelt vágy, polgári megelégedés. Szinte óhajtva lesi, hogy a mai sivár helyzet gyors átalakulással változzék át azzá, amit most sajnosán nélkülözünk belőle: legyen ideálissá újra ez a kor. Régi eszményeink ne jegeczesedjenek be és ne foglaljon közéletünkben mindég nagyobb és nagyobb hatalommal tért a legvadabb utilitarianismus. Hogy ne tanuljon a mai nemzedék bizonyítványért és csak kvalifikációért, hogy ne dolgozzék csak pénzért. Hogy a stréberség minősítessék jövőben megvetésre méltó bünos üzelemnek, ne pedig dicséretre méltó ügyességnek. — Hogy legyenek, az istenért, ideáljaink is, a közélet pedig ne legyen sivár életharcz, jót— tetteink ne legyenek nyilvános köszönetet és kürtölést igényre tartólag adva. A demokraczia ereje pedig tömörítse a most erőtlen kicsi társadalmat, mely egységesen dolgozzék hazafias és kulturális czélokért. Mennyi fölfákadt vágy és menynyi szép remény! Mi teljesedik bető le ; mihez visz közelebb biztatva a fölvirradt új esztendő ? — senkisem tudja; de remélünk, mert egy iró szerint az idealismus uralma viszszatér a külső világba. A belsőben úgy is háboritlan, örökkön-örök uralma. És mintha nem csak a fatalizmusra lennének fektetve reményeink. Magyarországban a közszellem emelkedőben van, ha kormányosaink a a kedvező időt fölhasználva, — mint az ügyes léghajós teszi — néhány alkalmatlan nehezéket kidobnak, nagyot fogunk emelkedni. Biztatva indul belső konszolidácziónk nagy munkája, — mert nem nyűgözik le pártbéklyók és nehezékek. A magunk lábam alatt tudtam a földet, aki igazsá gos és hűséges hozzánk. Hát levelet irtam Nitához: Nita, Én szeretem magát. Hiába, bármenynyire küzdök ellene, nem tudom elhazudni magam előtt, lehetetlen letagadnom ezt a komisz, polgári, de igaz érzésemet. Ha emlékszik mikor Szerényi úrtól leczkét vettünk a Polonaise-böl, eszébe juthat a vallomásom. (Tudja, mikor világpostát is rendezett a mester és maga volt a nyerő.) Az a vallomás, amire Kegyed igent mondott. Ha Ön azóta következetes és igaz maradt önmagához, amint nem változtam meg én, akkor levelem elvivöje kedvező választ hoz a vágyó és szerelmes Lenczinek. A hordárnak — becsületes, de éltes expressz vala — meghagytam, hogy okvetlenül választ hozzon. Igen megbízható fiú volt, mert félóra alatt visszakoczogott, kezében tartva az aranyszegélyű, illatos kartont: — Este fél kilenczkor fogadja. Nita. IV. Nyolcz órakor már arra róttam az aszfaltot a Viola villa tájékán. Egy negyed után pedig csengettem a vasrácsos, renaíssance ajtó villamos gombján, ahol bebocsátott a libériás inas. Az első emeleten volt a szalon, ott találtam. Csak arra emlékszem, hogy a garnitúra vörös peluche volt és észvesztőén sok heliotroptól illatozott a terem. Nita olvasott és czigarettezett. Mikor beléptem, letette Bourget-t és mint a XIV. Az Esztergom és Vidéke tárczája. Nita. — Történet. — Az «Esztergom és Vidéke* számára irta: SZABÓ AURÉL. I. Akkoriban nagyon sokat hazudtam magamnak és igen utáltam magamat. No már annyiban, mivel másoknak hazudni néha szükséges, de ha az ember önmagát áltatja és erre rájön, túlságos ocsmánynak találja poseurködését. Hát akkoriban ráértem a hazudozásokra, annyira ráértem, hogy naplót is irtam. Nem igazi napló volt, csak afféle cartouche, amibe az ember jegyzeteket ír, részint hogy magát ellenőrizze, részint hogy ismerőseit egészen el ne feledje. Nap nap után beszéltem magamnak: — Nem igaz. Te nem szereted Nitát: ahhoz te még nagyon szegény ördög vagy. Mit akarsz vele? Nála sorrendben következnek az udvarlók és mindnyáját megelőzi rangban Enyiczky gróf, kamarás, a dormándi főispán. Persze, hogy nem szeretheted barátom! A cartouche-omba meg ezek valának irva róla: — Kund Nita. Huszonkét éves, nagyon illatos, fekete asszony. Férjétől elvált egy évi házasság után. Gyerekkori ismeretség. Közönséges, divatos demimonde. Lakik az Andrássy úton a Viola villában. Szereti a heliotrop illatot, a gardéniát, a szép lovakat és a gazdag embereket. Gondolkodni szokott, ötletei vannak, de szive nincs. Hiába, mindez gálád hazugság volt, mert akkoriban csakugyan szerettem Nitát. Halálos, lobogó szerelemmel, öldöklő, perzselő vágyakozással kívántam, amit minden reggel rendesen letagadtam magam előtt. II. — Hahahal Kund Nita? Szegény ördög, hol vennéd hozzá a pénzt? Ha csak váltót nem hamisítasz 1 ? Valami obskúrus, utolsó éjjeli kávéházban ültünk, ahol zabot pörkölnek meg kávénak, aztán a piccolo tele van czikóriával. Mondhatom dühös voltam és szerelmes. Igen komisz konyakot ittunk: czukorrépából meg spirituszból csinálhatták. Es a társaság éppen Nitáról beszélt, aztán Steinitz Feri igen erőlködött, hogy Kund Nita csak a tőkének közelíthető meg: a pénz és születési arisztokracziának. A Kund Nita, akivel gyerekkoromban együtt tanultuk a menüettet és a Varchoviennet Szerényi Alfréd tánczmester és illemtanár úrtól. Feri, nyilván hogy okos embernek tartsam, szellemeskedett és akadozó hangon bizonyítgatta, hogy én csak a szellemi arisztokracziához tartozhatom. Megmegcsukló, öblös hangján nagyban adta a bankot; — Igen, igen. Hát persze, hogy igazam van. Nagy igazságom. Tudod Lenczi, jött egy kapitális ötletem. — Nálad ez ki van zárva. — Kapitális egy ötlet Lenczike: hamisíts váltót a Nita nevére — és csapd be a tulajdon pénzével. Ez igen regényes és modern. Tökéletesen reális és hozzá fin de siécle. — Hát Feri — mondtam neki — most nem pofozlak föl. De ha van merszed, akkor tiz üveg Mummot teszek akármennyi ellen, hogy egy hét alatt kapok Nitától pásztorórát. — Hahaha Simon 1 Ne izélj Lenczi I A Lenczi túloz. No jó. Mummot a fiakkerosom iszik, de húsz üveg Róedererig állok. — Yes. Es odavágtam a márványasztalhoz a konyakos poharamat. A pinczések szolgálatkészen ott termettek, mert a vendégek közül leginkább nagyra becsülik azokat, aki törnek. Maradván azon becsületes emberek után a legtöbb polgári haszon. Hát én is törtem. A kollégáim egy kicsit bámultak, meg túlságos részegnek tartottak. En pedig megittam még három pohár madeirát, egy punch-ot és fizettem. III. Otthon mámoros fővel az irtam a naplómba : — Kund Nita az enyém lesz. Nitát szeretem és birnom kell. Igen bírni akarom, akarom. Ostobaságokat álmodtam össze-vissza. Szigorlatot tettem álmomban és csúnyán bántak velem a czenzorok. Elbuktam kínos, hosszas vergődések után. A bukás igen lenyomott és mindétig a mellemen ült valami boszorkány és belém fojtotta a gondolatot. Szinte boldognak és erősnek éreztem rúagamat, amikor fölkelvén,