Esztergom és Vidéke, 1893

1893-11-12 / 97.szám

dekeinkre befolyással nem bir, ujitást magában nem hord, mivel a miniszter kimondotta, hogy ugy az országos, mint a heti vásárok Szt-.Tamás községében ugyanazon napon tartandók, mint amelyen azok a királyi városban tartatnak. Végeredményében tehát csak alaki tekintetben tartalmaz ujitást, amennyiben nevezett község vásárjai a hiteles vásártartási jegyzékbe felvétettek, mig érdemi tekintetben, csak megerősítése az, egy régi gyakorlatnak. Rendezve lévén Szt.-Tamásnak vásárviszonya, azt hisszük, de óhajtjuk is, hogy hatóságaink nem fognak késni kereskedőink régi bajának orvoslásával, a rőfös czikkeket mindennap kirakodóban árulók visszaéléseinek megszüntetésével, kiknek vásárszerü árulási joga törvényeink által a vásárokra van korlátozva. —p- — gyHogyan virágozhat fel a kisipar? (Vége.) Különösen a nemtörődés ellen nehéz harczolni; a legtöbben csak akkor szeretik ezt lerázni magukról, ha szorul a kapcza. Legtöbb iparosunkból hiányzik az önbizalom, a jókedv és az erélyes akarat, mellyel önmagán segithetne. Majdnem valamennyien kívülről várnak segedelmet, még pedig első sorban az államtól. Görcsös, kicsinyes aggodalommal kapaszkodnak bele az ipartörvény ama határozataiba, a melyek a szabad mozgást és a szabad versenyt akadályozzák ; féltékenyen őrködnek azon, hogy a képesítési utasítás szigorúan kezeltessék, s azt hiszik, hogy az apró eszközöcskékkel lényeges eredményt lehet elérni. És még is kénytelenek azt mondani, hogy a képesítési utasítás — melynek behozatalát annak idején oly viharosan követelték — édes keveset javított helyzetükön. A modern gazdasági élet vasléptekkel sával is azt akarja mutatni, hogy legény ö még a maga talpán. Hát uram fia I — mért jött ? Azért jött, hogy annak rendje és módja szerint megkérje a kezemet. Összeütötte a sarkantyús bokáit és azt mondta, hogy: „Lám Czenczikém — bizalmasan igy szólított régi leányka-nevemen, engem, a fehér hajú Crescentiát — a szentírásban is meg vagyon írva, hogy nem jó, hogy az ember egyedül legyen." Tiz év óta özvegy, fiai biztos állásban, lányai jól mentek férjhez — hát ne is teketóriázzunk sokat. Rég ismerjük egymást, tudjuk, ki fia-lánya vagyunk; neki egy kis penziócskája, nekem egy kis vagyonkám, tegyük szépen össze, csöndeskén eléldegélünk mi abból holtig — igy meg amúgy — itt a keze, vágjak bele, gyorsan, katonásan. Te jó Isten, aki özvegyi árvaságomban még megszerezted nekem ezt a vig perczet 1 Rég nem élvezett olyan jóizü nevetésre fakaktam, hogy szinte megfájdult bele a fejem. — No csak rázza ki magát Birike jól I monda hunyorgatva az én daliás kérőm, aztán adja meg a választ. Erre kijózanodtam s tartozó* köszönettel hajlítottam el magamtól az ajánlatot. Nem is hozakodtam elő az én nehéz bánatommal. Az az én egyetlen, drága örököm s féltem, hogy el ne vegye tőlem senki, semmi. Csak ezt a kései virágzást nem tartottam magamhoz 'illőnek. Durinczay kapitány nagyot nézett, aztán hátraszegte a fejét, egy harsányat köhintett, összeütötte sarkantyúját, meghajlott s távozott. „Ahogy tetszik!" — csak ennyit mondott. Szegény jó kapitányi Megvallom, halad előre saját utján s nem észszerű az iparosoktól, midőn azt kívánják, hogy a gazdasági élet hozzájok alkalmazkodjék, a helyett, hogy ők simulnának a viszonyokhoz. Mindeme nehézségek azonban jelentőségre nézve hátrább szorulnak egy másik nehézség mögött, mely abban áll, hogy az ipari társulatok virágzásának a tagok részéről oly erkölcsi tulajdonságok és jellembeli képességek a feltételei, a milyeneket manap bizony csak ritkán találhatni a magyar iparosok kozt.Az igazgatóságra derekas, gyakorlott üzlet- ember kell, a ki tapintatosan meg tudja tarueji a kellő tekintélyt. Szer- fölött demokratikus szervezés tehát hiba volna. Azt, hogy minden nehézség daczára is virágozhatnak nálunk a termelési szövetkezetek, bizonyítja Erdély példája, hol több városban a kor követeléseinek hatása alatt számos termelési szövetkezet keletkezett, melyek nemcsak fenmaradtak, de sőt — a mennyire a viszonyok engedik — éppenséggel virágzanak, Beszterczén 1885. május elseje óta, tehát nyolcz év óta nincs többé szíjgyártó mester, hanem csak egy szíjgyártó szövetkezet; ugyanazon évi augusztus elseje óta nincs ott többé kalapos mester, hanem csak egy kalapcsináló szövetkezet. Ez év nyarán a kereskedelemügyi miniszter meglátogatta Besztercze városát s ez alkalommal megtekintette az ottani termelési szövetkezeteket s a mit látott, az annyira megnyerte tetszését, hogy a beszterczei bőriparosok szövetkezetének alapszabályait azonnal megküldette az összes kereskedelmi- és iparkamaráknak azon felszólítással, hogy igyekezzenek minden lehető módon efajta ipari termelő szövetkezetek alakítására közrehatni s kilátásba helyezte a miniszter, hogy ily szövetkezetek alakítását az állam részéről erkölcsi és anyagi támogatásban fogja részesittetni. Szép dolog ugyan az állam részéről, hogy a termelési szövetkezetek alakulását államsegéllyel akarja előmozdítani; legjobb azonban, ha az alakult termelési szövetkezetek azt nem veszik igénybe, mert csak addig az ideig birja magában az ily szövetkezet a fenmaradás, a virágzás biztositékát, mig megmarad az önsegély alkotásának. Németországban, Francziaországban és másutt szomorú tapasztalatokat tettek az államsegéllyel. Oikonomós hogy amidőn már elhangzott a lépcsőházban vitézi kardjának csörtetése, megint a székre dőltem s nevettem a könyezésig. S hogy már benne voltam a könyezésben, az én drága kis halottamra gondoltam s oly zokogással, mely majd szétvetette mellemet, ráborultam az asztalra és sírtam, sirtam, sírtam, mintha nem is reméltem volna, hogy még találkozom velők az égben. Pedig ott meglátom őket, ugy-e bár, én könyörülő istenemi Megvallom, oda-oda lopóztam a függöny mögé, ha megláthatnám a szemközti ismeretlen kis családot. Ne vegyék észre, hogy figyelem őket. Rosszul esnék nekem, ha tudnák. Három egész hete nem volt a piczike a fülkében. Csak nem beteg? Ahl . . . most hozzák éppen. Boldogságos szüzl . . . mekkorát gyarapodott e rövid idő óta t Meg is nyúlt, meg is kövéredett. Ott ült a szép mamája karján, s mert gyönge még a nyaka, ide-oda ejti kerek nagy fejét. S milyen ragyogó tiszta! Mekkora boldogság is az, ápolni egy kis gyermeket! Már ugrálhat az anyja karján. Csakhogy el nem röpül róla! A fiatal nő nem győzi lefogni. Egyszerre a baba az ő párnás kacsóját rátapasztja az ablakra és pofozza kedvére. A feje utána esik és tömpike orrát oda lapítja az üveghez, hogy a helyén csak egy fehér pötty látszik — két rózsa között gyöngyvirágszem. * * * Rossz dolog, amit cselekedtem? Ma messzelátót vettem, amolyan A hirlapirás veszélyei. (Fiumei levél.) Fiume, 1893, november 8. Jó magyar hírlapíró, ki még nem járt szép hazánk „corpus separatum"jában s igy nem ismeri annak viszonyait, okvetlenül elmosolyodik mindjárt a czimnél. Hogy az ördögbe lenne veszélyes a hirlapirás, hiszen sajtószabadságunk van ? A sajtóbiróságnál bebizonyítjuk a valót és nem lehet bántódásunk. Ezt mondja az anyaországbeli hírlapíró, de milyen másképen beszélünk mi, hírlapírók, Magyarország gyöngyében, Fiúméban. Sajtószabadságunk nekünk nincsen — de nem is kell. Mi marakodunk eleget szóval; minek még írásban is tennünk? Volna csak sajtószabadságunk, majd megindulna egy sereg horvát újság bebizonyítani, hogy Fiume bizony csak Horvátországnak lehet jogos tulajdona, telepedjünk is le jó horvát-barátaink jogos birtokunkban, Fiumében. Majd alapitanának itt olasz irredendista újságokat is, hiszen anyanyelvünk úgyis olasz, a magyarok hiába költenek ránk, mi fennen hirdetjük: „Olaszok vagyunk!" A sajtószabadság hiánya tehát nem veszélyes hirlapirásunkra. Veszélyes egyedül az, hogy egy igaz és őszinte közlemény szerzőjének a testi épsége nehezen marad meg régi állapotában. Elverik és pedig — a mi még szerencse a szerencsétlenségben — csak a fejét ütik, hogy meg ne sántuljon. Ez nem mese, tisztelt olvasó, ez factum l Mindjárt tényeket is elmondok. Volt itt Fiumében egy igen tisztességes jóravaló magyar állami tisztviselő {a nevet elhallgatom), kinek felesége gyakran gyönyörködtette a főváros és vidék közönségét szellemes közleményeivel ; tárgyat leggyakrabban a fiumei életből merített. Egy ízben a fenkölt lelkű hölgy városunk hölgyvilágáról irt, egy kedves mulattató tárczácskát. Nem volt abban semmi sértő, sem kompromittáló; csak eredetiségekről irt, humoros alakban, melyek az anyaországban ismeretlenek a „teremtés gyöngyeiről." Felbőszködött erre a sok lovagias (?) „vero fiuman", kik ugy sem szeretik hosszú szárút, mint amilyet az urak használnak futtatáskor a gyepen. Nappali szolgálatra ezt ajánlotta a kereskedő, mert mondtam neki, hogy színházi lorgnonra nincs szükségem. Kémlelni fogok. Egy idegen ház életébe akarom ártani magam, sszememmeLkikaparni annak édes apró titkait. De Isten látja lelkemet, csak téged akarlak többször látni, te édes kis Annuskám, Bandikám, ismeretlen drága kis angyalom, vagy minek nevezzelek ? Hiszen azt sem tudom: fiu vagy-e vagy lány? Nekem elég, hogy gyermek vagy. Midőn ma korán reggel a csövön átnéztem hozzátok, ott feküdtél a bölcsődben, arczocskád kigyúlva az égésséges álom melegétől. S hogy a nap beosont szobátokba s megcsillant a függő lámpás, a gyertyatartók s a kályha tévőjének érczén: olyan volt, mintha csillagok tündököltek volna fölötted és alattad és körülötted, s az én messzelátóm mintha elhordott volna a menyországnak kellő közepébe s látnám az én Annuskámat egy hónapos korában. Mert — igy olvastam ezt a régi legendában — aki öregebb volt is életében, gyermek-angyallá változik át az örök üdvösség országában. A fiatal családapa, ugy látszik, valami kisebb hivatalnok. S szorgalmas ember. Iratokkal jő és távozik. Éjjel soká van ébren s dolgozik a szomszéd szobában. Az asszonyka csak egy kis pesztrát tart, legyen, aki fogja néha a kicsikét. A többi: dajka, szakácsné s szobalány egy személyben maga a hivatalnok felesége. Ej mit! . . . fiatal, erős és egésséges. Dolgozzék ö is. Áldja istenét, hogy van kiért. Nem tudom, hogy hívják őket. Nem a város viszonyainak idegen helyen való szellőztetését. A lovagiasság fogalma azonban már Fiúméban is ismeretes anynyira, hogy fehércselédet csak a legritkább esetekben bántanak s igy nem maradt más hátra, a lovagiasság pezsegvén a specziális fiumei műveltségű aranyifjúság ereiben, mint alaposan elagyabugyálni a férjet. A jó férj éppen felesége kérésére a kormányzóhoz szándékozott, hogy majd megsürgeti áthelyeztetését a fővárosba. A kormányzó iránt való tiszteletből előbb a fodrászhoz tért be, — vagyis jobban mondva betért volna, ha a frakkja engedte volna. A frakkja pedig nem engedhette, mert azt sem engedték a „rövid uton való párviadal" lelkes hívei. Kihúzták a jó férjet s ugy elkinozták, hogy három hónapig . , . hiába hevert az áthelyezési értesítés íróasztalán. Ez volt a legjobb megsürgetési módszer. De hogy párja is legyen e történetnek, elmondom a magam esetét. Városunk legélénkebb részén, a kereskedői negyedben székel a nagy kapuczinus templom, aránytalanul nagy harangjával, mely negyedóránkint tizenöt, óránkint pedig hatvan perczig kellemesiti (?) a kereskedők nehéz és fáradságos munkáját. — Nekünk azonban különös természetű kereskedőink vannak, őket zavarja a folytonos harangszó s ennek alapján panaszt emeltek a városi hatóságnál — a harang ellen. A kapuczinusoknál is jámborabb hatóság gyorsan és röviden válaszolt a kereskedőknek: „Vagy megszoknak, vagy megszöknek." A kereskedők az előbbit találták alkalmasabbnak a követésre. De itt még nincs vége a esetét. Szent karácsony reggelén elaludtam az időt. Nem költött fel hűséges wekkerem .... a kapuczinus harang. Kilencz óra volt, midőn Tóni kollégám éppen legkellemesebb álmomban megzavart. — Oh te riporterek ügyetlen példánya, hát te alszol ? — Először tiltakozom az ellen, hogy ügyetlen riporter-példány vagyok, másodszor meg az ellen, hogy alszom, — felelém. Kelj fel és öltözz sebtiben, gyere a haranghoz, kitűnő, pompás heccz, — monda alig érthetően a nevetéstől. Miután figyelmeztettem az áprilisjáratás kellemetlen eshetőségeire, elindultam a haranghoz. Uram isten, mily csoda I A harang lógott szomorúan, nem muzsikált ... ellopták róla a ránczigáló kötelet. A kereskedők nagy számban képviseltették magukat, személyesen megtudni is bánt érte a kíváncsiság. Nem a virág neve az illatos, nem a gyümölcs neve az édes. Késő éjjel dörrenő kocsi állapodott meg éppen a házunk előtt. Aztán léptek kopogása, halk hangon folytatott beszéd. Nem bírtam többé elaludni. Valami sajátszerű nyugtalanság fogott el. Vagy rossz álom volt csupán ? . . . Figyelek. A zsongás elhalt. Lovak patkós lába kongatja meg az utcza kőburkolatát. Semmi nesz. Csak egy éles fütty hasítja át az éjjeli csendet.. . . s hasítja át az én szivemet. Miért ? Mi ütött hozam ? . . . Felhúzom az ablakom függő vásznát s lenézek az utczára. A szemközti kapu előtt áll egy hintó. A fázó kocsis leszállt a bakról s látom, amint csapkodja hóna alá fagyos karjait s váltogatja a lábát. A kapuban magas férfi-alak. Amint egyet-egyet mozdul, az oldalán és a mellén felvillan a fény: 'az ö kardja és számtáblája. Rendőr volt. Szemben sötétség. Még az én szorgalmas szomszédom lámpása is kialudt már. Egyszerre a nagyobbik szoba ablakai mögött gyúl ki a világosság. A vásznai le vannak eresztve. Nem láthatok. Csak az el-elsuhanó, hol növekedő árnyak mutatják, hogy oda át valami történik. De mi az ? A mindenható istenre 1. . . csak nem bántják a kicsike apját ? Egy iszonyú sikoltás hat ki az utczára s belenyilal a szivembe. Aztán zavaros hangok .... küzködés zaja .... a kapu nyílik. Két rendőr-legény, egy tiszt vezetése alatt, emel a hintóba egy ifju embert. A nyitott kapun át a lépcsőház ból egy rettentő női kiáltás vijjog felém.