Esztergom és Vidéke, 1893
1893-08-13 / 65.szám
W ESZTERGOM és VIDÉKE t — v ' f VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. ° ~ • MEGJKLKNIK HETENKINT KÉTSZER: —- ; HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZ VÁROSHÁZ KŐZ 323 E G : HIVATALOS HIRDETÉSEK I *MM ÍOO szóig 75 kr, 100hova a lap szellemi reszel" illett közlemények küldendők. tó1 mU % 1 frt 5 ° .'f JOO-tól 300-ig 2 frt 95 kr. ELŐFIZETÉST ÁR: — . Bely egdíj 3 0 kr. Rgéra évre - 6 frt - kr. K 1 J D °" H J J * T * L : MAGÁN NIRDETIÍSEK megállapodás szerint legjutányosabPélévre 3frt-kr. BZESUHKNYI-TEll S82, ban közölielnek. Nejjved évre 1 f't 50 ' {r " ova ' a P lmata'os cs magán lnnlelesei, a nyilllérbe szánt közleEOV SZám ára 7 kr menyek, el őlize tési pénzek és reklamálások intézendök. NYJLT'J'ÉR sora 20 kr # . -Jl —— 9 8C 27. Telefonszám. 9 . [ 0 Egyesítsük a városrészeket. Esztergom, 1893. aug. 12. Vájjon miért nem egyesítik még mindig a négy város-részt? Lapunk mult számában idéztük a «Magyar Közigazgatás* cimü hetilap vezércikkéből azt a részt, mely városunkra tonatkozik. Ebben az egypár sorban kemény igazságok vannak elmondva ; kemény igazságok, melyek közt az is előfordul, hogy a hercegprímás széklielye nem Esztergom, hanem Viziváros, melyben azt a kényes kérdést is felvetik, milyen lehet az ilyen helyen ü rendőri igazgatás ?! És mi sopánkodunk azért, hogy a primás nem jöií Esztergomba és mi ostromoljuk a rendőrséget, hogy igy, hogy ugy nem teljesiti kötelességét. De hát szemünkbe vágják, hogy hiszen a primás székhelye nem Esztergom, hanem Vizi-város; szemünkbe vágják, hogy a négy városrésznek külön-külön rendőrsége van ; hogy a szab. kir. város rendőrének nincs hatalma Vízivároson, vagy Szent-Tamáson és megfordítva. Pedig hát híjába mindeu sopánkodás ! Híjába jajgatunk, híjába szórjuk átkainkat, híjába kezdünk minden reform munkálathoz mindaddig, mig a négy város-rész nem leszen egyesítve. Régen megmondták már azt, hogy egység nélkül semmire sem lehet menni, hogy a széthúzás nem vezet jóra, hogy a visszavonás megszüli mérges gyümölcseit. De mindeddig semmi sem törtónt. Ha jól emlékszünk, ez ügy már löbbször forgott szőnyegen, néhány lelkes férfiú már többszer rámutatott azokra a bajokra, melyek ebből a kicsinyeskedésből származhatnak ; do ez a jobb sorsra érdemes ügy ismét elszenderedett, alszik és ki tudja fel fogja-e valaki kelteni? Lesz-e omber, aki ezekkel a kicsiuyeskedésekkel szembe szálljon, aki ezt a *rövid-látás»-t, mellyel «Esztergom szab. kir. városának lelkes vezérfórfiai sem képesek megküzdeni*, ezt a rövid látást ki. tudja irtani ? Vájjon remélhetünk-e ? Vájjon remél hetjük-e, hogy ezt a dolgot újra felébresztik mély álmaiból? Vájjon remélhetjük-e, hogy ébren tudják tartani, ha már egyszer felébresztették ? Igen ! reméljük ! Legyen szabad remélylenünk, hogy ezt az ügyet nem fogják figyelmen kivül hagyni ós már egyszer komolyan hozzá látnak e régesrégen vajúdó lerv megvalósításához ; már csak azért is, hogy az egész ország ne mutogathasson ránk gúnyolódva, csipkedve, mint ezt a «Magyar Közigazgatás* vezércikke megtette. Egyesítsük a négy városrészt! Egyesítsük, mert azt már régen megmondták, hogy egység nélkül semmire sem lehet menni; hogy a széthúzás nem vezet jóra ; hogy a visszavonás megszüli keserű gyümölcseit. Magyarság. Széltében, hosszában terjesztik a magyar nyelvet. Egyesületek, társulatok, a sajtó, magán emberek iparkodnak oda hatni, hogy nyelvünk minél nagyobb tért foglaljon. Akárhányszor halljuk, hogy ez és ez az egyén, hogy oz és ez a társulat, egyesület kitűnt magyarosításával. Ez tény. Nyelvünk terjed, bár nem is olran arányokban, mint terjedhetne, de a fő, hogy mégis terjed, tért hódit, s talán egy század múlva, elmondhatják unokáink, hogy 20 millió, (nem 15 !) magyar honpolgár közül 16 millió beszéli a magvat nyelvet. Ezt hinni vannak okaink, mert ezzel nem mondtunk nagyot. Azonban tekintsünk csak beljebb, nézzük nyelvünket közelebbről; nézzük azt a magyar nyelvet, mely fölött oly sokáig és oly nyomasztólag uralkodott a latin és a németi Mély nyomokat hagyott hátra, oly mélyeket, hogy nehéz leszen kiheverni. Azt tapasztaljuk ugyairs, hogy a tiszta, valódi magyar nyelv össze-viszsza van keverve minden féle idegen elemmel. A társalgásban, tudósainknál, költőinknél oly kevert a nyelv, hogy a tőzsgyökeres magyar ember meg sem érti. A tudósok uak még csak megbocsátható, mert e nemben sok a korcs és a tudomány többé-kevésbbé nemzetközi. Hanem már a társalgási és költői nyelvet idegen kitételekkel cifrázni, elcsúfítani valóságos bűn. Ne mondja azt senki, hogy hiányos a nyelv. A költőnek pótolnia kell a kilányt: \örösmarty-nál kisebb emberek is voltak, akik nem használták az idegen szavakat, mégis költők és pedig magyar költők voltak. Nyomban megemlékezhetünk a hírlapokról is. Igen ! a hírlapokról, melyek zászlajukra irták a magyarosítást, a magyar nyelv ópontartását és éppen nem tartják épen a nyelvet. Soha. oly zűrzavart mint a hírlapoknál! Csak ugy hemzseg bennük a sok idegen (nem'szó'!)' kitétel, fordulat. Jól van ! Akadnak gyakrau esetek, mikor kénytelen az ember idegen szót használni, hanem az idegen, mondatszerkezetre sohasem kénytelen; sem pedig az idegen szavaknak mintegy tüntető használatára. Egy cseppet sem helyes ez, mert az olvasó közönségre is ragad oly mértékben, hogy senki ós semmi levakarni nem tudja. Sok ember azt hiszi, hogy okosabbuak tűnik fel akkor, ha beszédjébe belekever latin, francia, német ós más szavakat, kifejezéseket. Sokan azt hiszik, hogy ezzel müveltségot, tanultságot árulnak el; sőt vannak olyanok is, akik azt vélik, ü °gy igy szel >l> a nyelv. Pedig háfc nagyon lehet művelten beszélni magyarul is; a műveltséget mutogatás nélkül észrevehetni. Kérdem, vájjon a francia, a német műveltsége mutogatására fog-e magyar szavakat használni ; vagy ha éppen magyart nem, hát oroszt, vagy tagatait, vagy kimbundát ? Nem. Azt nem teszik sehol, hogy ott másét használják, ahol a magukéból is vau. Tessék elhinni, hogy a magyar nyelv elég szép, elég gazdag arra, hogy tisztán használhassa bárki. Csak egy kis gondolkodás kell és be fogja látni bárki, hogy nevetséges az a cifra beszéd. Legyen bennünk egy kissé több. nemzeti érzület; legyeu bennünk ix„E»tir{om ii7idika" tinaja. ARANY AZ ÉN IDEÁLOM. Őszi estén, mikor a nap Sugarai búcsút vesznek, Könyvvel járok a mezőkön. Szemeim elrévedeznek S ime, feltűnik előttem Arany képe, mint egy álom, Lenge zephir, űzi hajtja, — Arany az én ideálom! Az a komoly, fenséges arc, Azok a kedves vonások, A jóságtól sugározó Szemek, melyeknek nincs mások! Megyek, űzöm, egyre nézem, Könny rezeg már szempillámon S mégis látom azt az arcot — Arany az én ideálom! Leülök, hogy majd olvasok, De pilláim könnytől áznak, És könyvemnek lapjaival Hamis tündérkezek játsznak. Pajkos szellő lebben arra, Csukva a könyv, elmélázom, Az a kép meg most is ott van — Arany az én ideálom! Súg a szellő, súg fülembe Ködös, homályos dalokat. Tört akkordok, félénk hangok, Mindegyike szívből fakadt. Súg a szellő, édes kinban Megrezzenek, szinte fázom S öntudatlan felsóhajtok : — Arany az én ideálom ! Leszállt a nap ; kétes homály Burkolja be a vidéket, Képzetem a távolban, hol A föld öleli a léget Annyi kedves alakot lát, Amely áttör a homályon És feltűnvén tova lebben — Arany az én ideálom! Ott Attila, ott van Buda, Tovarobognak a hunok, Ott jő Csaba csapatával, Ott Szent-László meg a kunok, Ott megy Lajos Nápoly ellen, Messze, ép a láthatáron, Ott van Toldi és Piroska — Arany az én ideálom ! Ott fekszik meghalva Bárcy, őrülten fut Kund Abigél, Ott az egri lány kebléből Le a hóra csepeg a vér; Ott a bátor Rozgonyiné, Félelem ül a királyon, Ágnes asszony a patakban — Arany az én ideálom ! Ott Szondinak két apródja Pengeti a lantot sirván, Ott az árva panaszkodik Sötét éjben apja sirján, Ott röhögnek, vihognak az Éjjeli hidávatáson ; Szertefoszlik az egész kép — Arany az én ideálom! Sötét éj van : millónyi Csillag ragyog fenn az égen. Haza megyek ; édes illat . Fekszik az egész vidéken. Másnap reggel azt sem tudom, Való volt ez mind, vagy álom ? Ha álom is, annyi igaz: Arany az én ideálom ! ERŐS ARNOLD. LEMONDÁS. — Az „Esztergom és Vidéke" eredeti tárcája.— Gondolataiba merülve egykedvűen ült a mindenkitől bálványozott díva. Lábai szép fekete kutyáján nyugodtak, ragyogó szemeivel mereven ibámult a kanduló tüzébe. — Vége, vége ennek is. • Szomorúan, könnyezve ejté ki e szavakat s lassan, mintha legdrágább kincse volna, vetette a tűzbe a rózsaszín szalaggal átkötött levélcsomagot. Sirt; pedig hiszen máskor is megtette ezt. Csodaltatta magát] egykét hétig, elfogadott csokrot, ékszert, levelet, de szive szabad maradt. Hamar ráunt mindenkire, félredobta a már kellemetlen, szagú csokrot, a" megunt ékszereket, az egyhangú, bőszavu leveleket. Azután keresett más imádót,más csokrokat,más leveleket. De ez más volt. Ezt szerette Ő is, ettől, nem fogadott el mást, mint csokrot és mégis ö hagyta el. . . . Kis jogász volt, midőn először beszélt vele. A szerkesztő őt küldte ki kritikusnak. A fiu felment a színpadra is, bemutatta magát a dívának, — másnap azután oly dicsérő kritika jelent meg róla, hogy a fiúnak azt monda a szerkesztő, hogy a ki szerelmes, az ne legyen kritikus. De a diva megadta az elégtételt, fényes elégtétel volt az. Meghívta magához theára, egyedül őt, kitüntette minden kegyével. Ez azután egészen elbolonditá az ifjút, aki ettől kezdve csak neki élt, egészen neki. És a diva is megszerette azt az aranyos szőke fejet, azt a ragyogó fekete szempárt, azt a csókoló édes szájat. Ő is bolondja lett a fiúnak. Tudta ezt mindenki, megtudta a fiu atyja is és ez- lett a diva bánatának kútfeje. Csendes este volt. A diva édes álmodozásba merülve, épen imádottjának levelét olvasta, midőn egy nevet jelentettek be neki, a melynek tulajdonosát ölelő karokkal várta, — de az ifjú helyett szigorú atyja
