Esztergom és Vidéke, 1893

1893-07-20 / 58.szám

gátjuk. A szem kétféleképen alkalmaz­kodik a szerint, a mini a" világítás mennyisége, vagy a szemlélt tárgy tá­volsága kívánja. Amott a szivárvány­hártya, emitt a szaruhárlya és a lencse a szabályozó. Bó* világitásnál szűkül a szembogár, gyérnél tágul. Távol fekvő tárgy szemléiéiekor más a szaruhártya és lencse domborulata, mint közel fekvő tárgy szemléletekor, tehát mindkettő alakot ós helyet változlat; a miből kö­ve tfeeaik, hogy minél korábban fogjuk munkába a gyermek szemét, minél gyakrabban van működésben a fény­törő készülék, minél apróbb tárgyakat és mentől közelebbről keli szemlélni, annál jobban erőlködik és annál ha­marább romlik, kopik. Mindenki tudja tapasztalásból, bogy apró tárgyat közel emelünk szemünk­höz, nagy tárgyat távol tartunk tőle, mert ellenkező esetben nem ve­tődik a szemfenékre a tárgy képe. Ez megfelel az optikai törvényeknek. Nagy és távol fekvő tárgyak szemléletével nem romlik meg a gyermek szeme, azért legalkalmasabbak a szemléleti oktatásra a háztáj környékén fekvő tárgyak, a kert, a mező növényei, a csillagos ég stb. Az apró nyomás, a finom hajszálnyi irott betűk, a helyte­len ülés, a korai befogás mindmegannyi tényezői a közelrelátás kifejlődésének. Ilyeu okból járul hozzá az iskola a szemszerkezet megrontásához. vége köv. Az anyák jóltevóje. Az emberiség valódi hőseinek sorá­ban foglal el méltó helyet az az ide­genbe származott nagy magyar tudós, a kinek emléke megörökítésén buzgól­kodik, a Semmelweis-bizottság. A Semmelweis-emlók létesítésén ket­tős bizottság fáradozik, egy magyar ós egy nemzetközi. Mindenkinek, különösen minden csa­ládnak, minden anyának megszivleló­sébe ajánljuk a bizottság következő felhívását: Szemmelweis-emlék. Semmelweis J. Fülöpöt manapság az orvosok már az egész világon a gyer­mekágyi láz kóroktana és gyógyítása lángszerü megalapítójának ismerik. Is­merik és uagyrabecsülik tudományos munkásságát és tanításának messze kihatását az emberiség javára. Semmel­weis az emberiség jóltevője lett, mert az ő tanítása életeket ment meg. Ő a fiatal anyák védőangyala. A mióta az ő tanítását követjük a vajúdás nehéz óráiban, a gyermekágyi lázban való megbetegedés és elhalálozás elenyészően csekély azokhoz a hekatombákhoz ké­pest, a miket még ő elhullani látott, korszakot alkotó fölfedezése színhelyén, a bécsi közkórházban ; a halál pusztí­tása ily természetes aktusnál az ő lel­két annyira elszomorította, hogy nyug­tot nem talált, a míg fáradhatatlan kutatásában e szörnyű baj igazi oká­nak — a fertőzésnek — a nyomára nem jött. A lángész sorsa azonban rajta is be­teljesedett. Semmelweisnak az életben nagy föl­fedezéseért vajmi kevés elismerés ju­tott ; de jutott annál több küzdelem, [mert tanításáért sokat kellett harcolnia, bevés támadásokkal, bántó kritikákkal kellett szembeszálInia, a minek izgal­mai időelőtt megtörték lelki erejét és korai sírba döntötték. Egy negyed századig idegenben pori otta k hamvai. Két éve kerültek a hazai földbe, szülő­helyére, székes fővárosunk temetőjébe, a hol a főváros tanácsa az ő emléké­nek megörökítésére alakult bizottság kérésére már is díszes sírhelyet jelölt ki és engedélyezett porainak utolsó nyugvó-helyül. Semmelweis emlékének méltó megörökítésén működő e végre­hajtó bízoltság a budapesti tud. egye­tem orvosi karának kiküldött képvise­lőiből és a budapesti kir. orvosegyesü­let kijelölt néhány fagjából alakult meg. E bizottság a megállapított prog­ram keresztülvitelén már régebb és egy internacionális, a világ^előkelő orvosai­ból alakított komité segítségével a kül­földön a gyűjtést Semmelweisnak Buda­pesten felállítandó emlékszobrára már megindította. Most itthon kívánja ugyan­azt tenni és első sorban az orvosokhoz Semmelweis kartársaihoz fordul azzal a kórelemmel, hogy karolják fel lelkesen ezt az ügyet, az ő saját ügyöket — mert Semmelweisban a tudós orvost fogja dicsérni az emlékére állított szo­bor, a sírjára emelt kő és a szülőhá­zára alkalmazott emléktábla, a miknek létrehozatalán fáradozik a bizottság — és nemcsak az ő filléreikkel járuljanak Semmelweis alakjának megelevenít eső­hez, de működésük körének minden családjában, is legyenek szívesek a mellékelt gyiijtő-ivet köröztetni, bogy az anyák hálájuk egy csekélyke részét leróhassak ama férfiú emlékének, a ki­nek köszönhetik, hogy nyugodtan néz­hettek és nézhetnek a szülés nehéz órája elé. Ámde az orvosokon kivül egyenesen a nagy közönséghez is for­dul a végrehajtó bizottság, mert jól tudja, bogy ölömmel fog adózni fillérei­ből ama legnagyobb magyar orvosok­nak, a kit messze földön mindenütt — a magyar nemzet dicsőségére — az egész emberiség jóltevőjének ismernek el. A gyűjtött összegeket a vógreh.-ijtó bizottság pénztárosához : Elischer G-ynla dr. úrhoz, Petőfi-tér 1. sz. a. méltóz­tassék juttatni. A gyűjtés eredményéről a végrehajtó bizottság a lapokban részletes kimuta­tást fog adni 3 egész működéséről az 1894-dik évben Budapesten tartandó VIII. nemzetközi közegószségi ós demog­ráfiai kongresszus alkalmával remél leszámolhatni, a mikor Semmelweis nagy jelentőségót is internacionális részvétel mellett óhajtja megünnepelni. zőleg, kiüt benne a zeneiszony. Iszonyú betegség ez '. Ha fülét zenei hang üti ineg. azt hiszi, hogy ördögi lények a saját ide­geit pengetik, mintha hurok volnának. Egyedüli vágya, hogy máglyára hurcol­hatná az összes hangszereket s kerékbe törethetné a világ összes zenészeit. És van­nak, kik azt állítják, hogy a zene szelídíti az erkölcsöket. Az irodalmi pretenziókkal bíró városnak többnyire van egy Mme Adamja — vidéki kiadásban, körülvéve oly gárdától, mely hivatásszerűen vagy kedvtelésből foglalkozik tudománynyal, irodalommal. Vagyoni vagy hivatalos állásuknál fogva nagyrészt irány­adó tényezők a társadalomban, hol ennél­fogva csak az irodalmi hitben lehet üdvö­zölni. Mivel ráérnek és némelyiküknek más dolga sincs: sokat olvasnak és tanulmá­nyoznak. Idegen nyelvek tanulásától sem riadnak vissza, hogy a külföld remekmüveit eredetiben élvezhessék. Nagyra is vannak ismereteikkel, de a pedantériától megóvja őket a franciák jó szelleme. A párisi szel­lemi élet minden mozzanatának megvan itt a maga sajátságos visszhangja s a francia 31ekkába évenkint többször zarándokolnak rövidebb-hosszabb tartózkodásra az ottani irodalmi és tudományos körökkel való összeköttetés fenntartása végett. A premie­rekre, uj müvekre nézve fentartják maguk­nak a felülbírálási jogot és gyakran igaz­ságosabb birák is, mint a párisi sajtó, hol a pajtáskodásnak, clique-rendszernek szabad tere van. A komikum után fürkésző vigjáték­iró mindenesetre találna e körökben hálás alakokat, ez azonban általában véve mit sem von le e társadalom amaz érdeméből, hogy a nemesebb lelki gyönyörökért lel­kesedik. A mely városkában nagy uraság lakik, amennyiben nem zárkózik el a társadalomtól, sokban tőle függ, milyen szellemben tár­sulnak az emberek. Sok jónak magvát hint­hetik tehát el környezetükbe s többnyire teszik is ezt. Elvül föl lehet állítani, hogy a milyen az uraság, olyan ott a társadalom. Fokozott mérvben érvényesül e tétel ott, hol nagy gyáros forrása minden kegynek és javaknak. Van Franciaországban egy tucat kis város, melyek humánus gyáruraik jó­voltából beillenék Utópia országába. A töke és munka közti ellentét ki van egyenlítve ; lakás és életmód mintaszerű, atársasélet kelle­mes és a testvériség alapján van szervezve. A «párisdi»-t játszó városkákban a nagy forradalomra esküdöző polgártársak játszták a vezérszerepet. Mindannyian tragikus meg­győződéssel küzdenek a szent emberi jo­gok ellen ármánykodó fajzattal és ha a városban szeizetesek és apáczák vannak ezeket mindenféle ürügyek alatt megrend­szabályozzák. Radikális elveikkel mindun­talan nagy parádét csapnak. A szabadság­nak vértanúit és hőseit szeretik «megév­fordulóztatnb, hogy bankettet rendezve el­szónokolhassák a véresszájú lapokból ma­gukba szítt frázisokat. Féltékenyen őrköd­nek, hogy a zsönge ifjúságba az igazi elvek beoltassanak és szeretnék, barnára dajkák is a csecsemőket a «Marseillaise» eldado­gására tudnák tanítani. Egyébként jó és áldozatkész hazafiak s mind azt, amit a párisi várostanácsban ütő elvtársak létesíte­nek a haza és az emberszeretet érdekében, a mennyire csak lehetséges szeretik utánozui. Igy kis sita. Olykor-olykor a nyári forróság ugy rám szakad bágyasztó hevével, hogy szinte epedve nézek körül valami ár­nyas, lombos hely után, a hol egy-két órára elbújhassak a nap forró sugarai elől. Nem vagyok nagyou válogatós, hamar beérem a szigettel; közel van s már régen nem láttam, pedig talán minden helyéhez, fájához hozzá fűződ­nek diák-korom kedves reminiszcenciái. Ott van mindjárt például — még át sem megyek a cifra hidon, már is szemembe ötlik — egy takaros kis házikó, a málnásasszonyé, a ki potom három pénzért vesztegeti boldognak boldogtalannak a jóféle citrom meg málnaszörpöt. Emlékszem, volt is ám keletje portékájának gyakorta, kivált­képpen pedig szép, verőfényes ünnepi délntánokon, a mikor a sok szerelmes csizmadia legénynek mind erre vitt az utja, hogy a pezsgő nektárral meg­itassa szive választottját. Nemkülönben a kaszárnyák népe, a kikent, ki­fent bakagyerekek is ide járultak a «rasztágos» vergóniáért, a mi vasárnap délutánra természetesen kidukál. Hát a sok dadát, pesztonkát említsem-e? Mert régen megállapított igazság, hogy a hol baka sétál, ott az emiitett höl­gyeknek sem szabad hiányozniok. Sőt Közös vonásokkal is birnak az ily mó­don megkülönböztetett vidéki városkák: az emberek mindenütt egyformán szeretnek törődni mások dolgaival kedvelik a pletykát, sokat tartanak magukról, takarékosak, szük látkörüknél fogva elfogultak,, ragaszokdnak a megszokotthoz; de a családi élet itt bensőbb mint a nagy városokban a becsü­letesség általánosabb, mert könnyen ellen­őrizhetik egymást. A legfélreesőbb városkákban is fölleljük a francia urbanistát az érintkezésben ; a kiskereskedő, sőt a mesterember is a tár­salgásban nagyon könnyen eltalálja a pá­risi szalonokra emlékeztető finomabb han­got és modort a nélkül, hogy megszűnnék természetesnek lenni. Ruházatukban a tisz­taságot vagy a «bonne tenue» rovására nyilvánuló hanyagságot nem lelünk sehol, mert korrekt külsejükre nagyon sokat tarta­nak mind a két nembeliek. — A meleg és a katonák. Bécs­ben a katonai térparancsnokság elren­delte, hogy a katonai őrszemek a nagy melegek idején, tekintettel aira, hogy napszúrás veszélyének vannak kitéve, óránként felváltassanak. Ez a humánus eljárás örvendetes jelenség, a melyből a készülő nagy gyakorlatra bevonulók, a kiknek tavaly annyi szenvedésük volt, a katonai hatóságok bizonynyal a nagy gyakorlatok alatt is tekintettel lesz­nek — a melegre. hogy többet ne mondjak, egy kis sziv­erösitő okáért még a csősz és hajó­szolgák is itt szeretik tartani stá­ciójukat. Azonképen itt vannak mindjárt jobbra­balra az árnyas gesztenyefasorok, annyi diákcsinynak, tiltott élvezetnek néma szemtanúi. Mert a málnásasszony, ha kell, szolgál cigarettával, még pedig olyannal is, a melyikből egy pénzért kettő jár. Hát van-e diák, a ki meg­tagadná magától ezt az olcsó és mégis uri élvezetet ? Ah, mennyi titkon el­szitt cigarettáról ós rejtelmes betegség­ről tuduáuak a bokrok mesélni, ha ugy véletlenül egyszer megszólalnának. Azt meg ne higyje senki, hogy a diófák azért nyújtogatják gyümölcsü­ket ki az útra, hogy a diák észre ne vegye, meg hogy azért van pitykő az uton, hogy azt fel se lehessen dobni. Határozottan mondhatom, hogy épen ellenkezőleg történik, mert a nebuló észreveszi a diót, sőt a pitykövet is ; csak az a baj, hogy a csősz a dión, pitykövön kivül még a nebulót is ész­reveszi. De minthogy minden rosszban van valami jó, hát itt sem a csősz az, a kinek gyorsabb a lába. Szóval tenger mesélni valóm volna, ha a múltról akarnám fellebbentem a fátyolt, csakhogy engem most a sziget mostani képe érdekel. Nem tudom én változtam-e meg, vagy a sziget lett másmilyen, de nem ismerek a régire többé. Ugy tűnik fel nekem, mintha azt a csendes melancho­liát, nemtörődöm reziguálást, mely mos­tani képére borul, azelőtt nem vettem volna észre. Mintha több lett volna az élet rajta, takarosabb, csinosabb lett volna. Végig járom az utait, megkerülöm egészen s alig találok embert rajta. Egypár vakációzó diák, tanító, néhány komoly őreg ur s elvétve egy-egy dada, mindössze, a kikkel találkozom. A kertekben aluszékony cselédek végzik dolgukat, várni sem lehet tőlük, hogy rágyújtsanak valami jó magyar nótára ; még a beszédhez sincs kedvük. A bencések kertjében is mély csend honol ; ugy látszik, csak az igazgató ur szórakozik ott most egymagában. Jó, hogy a tornaegyesület még adózik a kuglizás mulattató sportjának; onnan csakugyan hallatszik ki valami élet. Ügy hallom, hogy a katonazenekar is csak nagy néha tart térzenét. Azt mondják, ebben sincs köszönet, mert a közönség nem látogatta. Nemrég még a hétórai hajó gyakorolt rá némi vonzerőt, most, hogy a hajót nem lát­hatja, hát a zenéről is elmarad. Hát a sétányokról mit mondjak? A nagy-Duna melletti fasoron mind­iukább tért hódit a fű és dudva. Ott valamikor huzalok is határolták az utat, most már csak a kék-fehérre má­zolt karók rejtőzködnek a fűben. A huzalokat elnyütte az idő meg a hely­beli sanskulotte-ok pajkossága. Nem érdemes ujakkal pótolni. A kivénült fák unottan hullatják gyér lombjaikat, mig a fiatal csemeték merészen terjesz­kednek ki az útra. Különösen a kis-Dnna menti cserjék lázongnak a rend és csin ellen. Hej, mintha ne tartanának a kéztől, mely kordába szorítaná őket. Volt idő, mi­kor nemcsak a közepéu, hanem a ke­rítés mellett is el lehetett menni, de már manapság nem mer a bozóttal ki­kezdeni, a kinek kedves a ruhája ós az ábrázata. Hanem most mégis felfedezek vala­mit, a mi az én szigetemből maradt: a cifra hídtól az uszodáig eső alléét. Ez még mindig olyan érdekes, barát­ságos, idyllikus, mint a minőre éu emlékszem. Sőt mintha árnyasabb, sej­itelmesebb, kedvesebb lett volna, a, 'mióta nem láttam. A terebélyes gesz-

Next

/
Thumbnails
Contents