Esztergom és Vidéke, 1893

1893-05-14 / 39.szám

^^^^ ^^S^^r^l^S Ü

^L^^ff ^^^^^^^^^^j^

^

E^ÜE * MTCG.TMT.BNIK 1IETENTÍTNT KÉTSZER: "

# ^fOSi és Megyei érdekeink kMÖDye. ' HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG: HIVATALOS HIRDETÉSEK I szótói IOO szói* 75 kr, íoo—— . SZÉCHENYI-TÉR 332. tó1 1 frt Bél^to^'^ * " *

B ^ ELŐFIZETÉSI ÁR: hova a lap szellemi részét, illetfí közlemények küldendők. , — Egész évre 6 frt — kr. -————- MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjatányosabFél évre - - - - 3 frt — kr. K I A D 0 - H I V A T A L : bau közölteinek. Negyed évg ----- 1 frt öO kr. SZÉüfíPlNYI-TÉli.332. "j Egy SZám ára 7 kr. hová lap h'naialoB ÓB ffiagáii hirdetései, a iiyilttérhe szánt közle- NYILTTER sora 20 kr. 9— '• $ menyek, előfizetési pénzek es reklamálások imé/emlíik £ —* © . „Az ósdiak." Ha elfogulatlanul minden érdek nélkül, a pártok felett állva, figyelemmel íbisérjük városi polgáraink jellemét, gondolkodás módját városunk emelkedésére ós haladására vonatkozólag, önkénytelenül szemünkbe fog ötleni első főjéllemző tulajdonsága a maradiság, az -ósdiság, továbbá a kezdeményezés és Önbizalom hiánya, — lépten nyomon fogunk e tulajdonságokkal találkozni — városunk ügyei, érdekei, csak ugy mennek előre, ha azok előremenetelő már kikerülhetlen vagy pedig az események által mintegy önkénytelenül előre tolatnak. Hogy ezeket bebizonyíthassuk, sorba kell vennünk azon fontos kérdéseket, melyek már évtizedeken át napi renden vannak. Ezek légion tosabbja a városrészek egyesítésének kérdése — és mit tapasztalunk ebben ? Folyton hangoztatják annak szükségességót, de hogy komolyan kezdeményezzék, arról szó sincs,,sőt sokan vannak kik megakadályoznák, ha ezen munka nem zökkentené ki őket örökös téli álmukból. Dacára ennek bár lassan, Játhatlanul mégis a városrészek egyesülése napról napra akaratunk ellenére lépésenként előre halad, mert folyton szaporodnak a közös érdekek, melyek az egyesülést elkerülhetlenné teszik; ily közös ügyek a fogyasztási adó, mely már évek óta egyesítve van, a közös iskolák, a vágóhíd, a legújabb kormányi intézkedés folytán az ipartestület a külvárosokra is kiterjesztetett. A kaszárnya ügye örökké kérdés maradt volna, ha városunk ólén nem állana egy modern polgármester. A füzitői vasút a mi kezdeményezésünk folytán szintén még kérdőjel volna; városunk jelesei évek során át írtak buzdítottak mellelte de hasztalanul, mig végre a fővárosi Sílberstein Ötvös Adolf leleményessége és ügyességének sikerült a vasutat nekünk megépíteni; — igy lesz ez a budai vasúttal is. Felesleges volna azt bizonyítani, hogy ezen vasutak városunk emelkedéséhez hozzá fognak járulni. «Nune veuio ad fortissimum» az állandó liid kérdése. A t. olvasó hosszabb megokadalolás nélkül is könnyen el fogja hinni, hogy ezen mű sohasem épül a mi kezdeményezésünkre, hanem a kormány és a primás jóakarata azon tényezők, melyek a kérdést megérlelték és a gyümölcs éretten fog ölünkbe hullani. Azon csekély befolyásban, mely ezen fontos ügy megoldásakor városunknak véleményezés céljából jutott, oly szánalmas szerepet játszunk, bogy jobb volna róla hallgatni, de igy, hogy a jövő nemzedék előtt titok ne maradjon és rajta okuljon, el nem hallgat hatjuk, hogy városunk lakossága a hídfeljárók kérdésében - melyben a döntő szerep úgyis a minísternek jut — oly 8/inbeu tüntette fel magát, mely által méltán megérdemli az «ósdiak» nevet, sőt találkoztak olyan atyaiasan gondolkodó vízivárosi ós szttnmási polgárok, kik a megye utján fordultak a miniszterhez, bogy c s a k Vízivárosnak legyen feljárója a kir. városnak nem, mert a kir. város a nélkül is el van adósodva és nagy pótadója vau. Ez valóban igen nemes gondolkodás. Folytassuk szemlénket. A filokszeravész földműveseink nagy részét koldusbotra juttatja, mi ezt összetett, kezekkel nézzük — pedig a szomszéd kis falu Nagymarostól példát vehetnénk, ezek a bajt már kiheverték — a nagymarosiak élelmességük által a fővárosiaknak drága pénzen nyaralóhelyet adnak — mennyivel gazdagabb városunk természeti szépségekben, kényelemben stb. és jutott-e már eszébe esztergomi polgároknak komolyabb tevékenységet kifejteni arra nézve, hogy a főváros nyaralóit ide édesgessék ? Városunk világítása valóságos egyptomi setétsóg, az országban számos kisebb városban is mint pl. Karánsebes, behozták már a villamos világítást; ennek felállítása nálunk semmiféle anyagi áldozatba nem kerülne, de azért nyugodtan alhatunk m i, polgáraink ezen században nem fognak alkalmat nyújtani a késő éjjel haza menő tivornya-zókuak szépen kivilágított utcákon sétálni, a józan polgár korán fekszik le, annak nincs szüksége világításra. Legérdekesebb tanulmányt nyújtanak patríciusaink a telephon felállítása alkalmával. Frey Ferenc országgyűlési képviselőnk, ha saját kizárólagos érdeme volna a városok sikerült egyesítése, vagy ha a polgári házasságot megszavazta volna, akkor sem veszíthetett volna annyit népszerűségéből, mint a mennyit vesztett azon háztulajdonosoknál, kik oly szerencsétlenek voltak, hogy a telefon-hálózat felállítása által háztetőjük romlást szenvedett. Pedig nem is Frey Ferenezé, hanem Niedermann Jánosé az érdem. Ezen. nagy* ban károsodott háztulajdonosok beszélnek mily «szerencsótlen idea volt ez, melynek semmiféle cxélja sincsen és a kormányt haszontalan költségekbe verte. Egyszóval a telefon valóságos káros intézmény* az idő nálunk nem pénz, annyi vau belőle, hogy azt sem tudjuk, mit kezdjünk vele. Mielőtt, a már anélkül is hosszura nyúlt elmélkedésünket befejezuők, fejlődő ós a jövőben fejlendő gyári iparunkról akarunk még néhány szót szólni. — Az utolsó 3 év alatt tőszomszédságunkban két ujabb kószónbáuya társulat keletkezett — kilátásbau van sör, üveggyár és még több más, azonbau az esztergomi tőkepénzesek ilyen vállalattól távol állnak, inkább a takarékpénztárba helyezik el pénzöket, — egyszóval, mindig és mindenben azt várjuk, hogy más kaparja ki helyettünk a forró gesztenyét, de azért nem szűnünk meg panaszkodni, kereskedelmünk pang, ipar ós földmivelós tönkre megy, az adók elviselhetlenek. Betegsegitö pénztár. Boldogult Baross miniszter által létesített 1891. évi XIV. törvénycikk egyenesen oda céloz, hogy az eddigi egyesületi alapon álló betegsegélyző egyesületek betegsegitö pénztárakká alakuljanak át, melyeknél a főelv az, hogy a munkások anyagi érdeke nyerjen benne támogatást, s egyszersmind a HANGULAT, Sóhajtozom, a mult jutott eszembe Mikor betette kis kezét kezembe, Szent fogadását nem hányom szemére, Nem átkozom meg. sohasem őt érte. Panaszom, vádam nincs, csak sóhajom van. Feléje száll el mindegyik dalomban, Az ő nevét szövöm be hő imámba, Boldogságáért száll az ég hónába. ALAPI GYULA. (Elbeszélés.) Irta: Nógrádi Jenő. (Vége.) (8.) — Köszönöm, egy magam is haza megyek. Félek, hogy' nem volnék elég erős az ön kőzeilétében . . . Még egyszer kérdem, kiáll holnap? — Igen. —- Nes akkor, tudni fogom, hogy mit csinálok ... És elrohant. Tibor helye egy topolyfa mellé lett kijelölve. Mikor fölállt és pisztolyát kezébo kapta, gyorslábú mezei egér szaladt el lábai előtt, majd a fa mellett megállott és kíváncsian pislogott fénylő fekete szemeivel az idegen alakra. Tibor csekély mozdulatára a kis állat ijedten menekült odújába. Azt hitte, Öt fogják bántani. A szegény kis egér ! Werner husz lépésre állott tőle a tisztáson. Közönyösen társalgott Kelevézzel. Hatalmas szélroham süvitett a fákon keresztül és a halvány napot egyszerre sürü felhő takarta el. Mindenki sápadtabb lett még egy árnyalattal. A báró igy szólt: — Kőkeszy uré mint kihivotté az első lövés. Célzás maximuma tiz másodperc, ezt hangosan olvasni fogom. Tízre lövünk. Kőkeszy ur, ha kívánja, megteheti az öt lépés avaneet egész a kitűzött ágig. Tibor gondolkozás nélkül öt lépést tett előre. Igy legalább közelebb lesz a gazemberhez ! Hátha nem talál ? Klárára gondolt és ez egyszerre erőt adott neki. De parancsolhat-e a kemény sziv a hitvány testnek ? Tibor segédei megrémülve vették észre, hogy felük keze reszket az izgatottságtól. — Tehát vigyázat uraim, mond hangosan a báró. És chronometerét kivéve számolni kezdett. — ... hét, nyolc, kilenc, tiz ! Tibor elsütötte pisztolyát. Mire a füst eloszlott, mindenki Wernert kereste. Ez sértetlenül állott helyén és — nevetett. Pokoli hahota, ördögök kacagása gyanánt hangzott ez az időszerűtlen kitörése jókedvének. — Kedves doktor — kiáltotta rekedt hangon — a párbajozás nem olyan könnyű dolog ám, miut ártatlan kis lányok elbolonditása! Ide nézzen, igy kell lőni. HaDem előbb közelebb megyek. ő is megtette az öt lépést. Tiz lépésnyire voltak ekkor egymástól. Olyan distance, a mennyiről Werner kártyaszemeket szokott kilövöldözni. Niki báró hidegen húzogatta a vállait. Nem adott volna e percben Kőkeszy életéért egy rossz lázsiást. — Vigyázz ! — szólt és tízig olvasott. Werner aláeresztett jobb karját Jassan emelni kezdte. Közben célzott. ' Mire a pisztoly vízszintes helyzetbe került : lőtt — és Tibor térdre bukott. A golyó jobb lábába hatolt. Első pillanatban csak zsibbadást érzett, aztán marcangoló fájdalmat. De emberfölötti erővel nyugalmat parancsolt magára. Ezt nem fogja az a másik elvinni szárazon ! Segédei s az orvos rögtön hozzá rohantak. — Nincs semmi bajom, a golyó csak jobb lábamat horzsolta. Folytassuk — szólt, hanem az arca sápadt volt, mint egy halotté. Még az orvos sem vette észre az izgatottságban azt a kis kerek lyukat, min a golyó Tibor testébe hatolt. A segédek rövid ideig tanácskoztak és a határozatot a báró a félek tudomására hozta: — Mivel a párbaj harcképtelenségig megy és Kőkeszy ur a folytatásban akadályozva nincsen, újra megtöltjük a pisztolyokat. — Átkozott pisztoly, — mormogott bo-, szusan Werner — lefelé hord. Most már tudom a módját. Nos tehát folytassuk. Tibort rávették segédei, hogy ne tegye meg öt lépését. Újra felállatlak. Mikor aztán Tibor karját lövésre emeli és Niki báró újra számolni kezd, a hőslelkű ifjú ájultan roskad össze. Pisztolya kiesett kezéből . . . E pillanatban a topolyfa mögötti erdőből fehérruhás alak vetette magát a holtnak vélt elé. — Tibor ! . . . Meghalt! . .. hangzott Klára sikoltása. Vele jött Judith is. A két höslelkü lány a sűrűből nézte az eddig történteket. És volt ereje Klárának, hogy midőn Tibort térdre bukni látta, nem rohant elő. De most ... Már ekkor Tibor kebléből vastagon patakzott a vér. Az orvos rögtön vetkőztetni kezdte. Ugy látszott, hogy Klárának igaza van. Az ifjú élettelenül, leesett állal feküdt a füvön. Klára őrjöngő fájdalommal szorongatta a sárga kezeket, csókolta a szederjes ajkakat, mintha leheletével akarna életet önteni belé. — Orvos — mentse meg — Tibor! oh imádott Tibor — ne halj meg! Nézz rám, én vagyok —megölték . . . Ki gyilkolta meg ? Az a gazember ott. — Kérem örvös ur, adja vissza nekem az én Tiboromat. Judith lecsüggesztett, fővel állt a csoport fölött. — Ah, női segély!— szólt dühtől reszketve a terrorista király. — Erre csakugyan nem számítottam. Uraim, — mond a segédeknek, — rángassák fel azt a gyáva pimaszt a földről. Csak tetteti magát. Hisz az imént mondta, hogy nincs megsebesítve. Lányok szoknyája mögé bújik, hogy pisztolyom csöve elől meneküljön l . . . : ^