Esztergom és Vidéke, 1892

1892-12-25 / 104.szám

~ Rajz. A jól megfésült rendező elkurjantotta, hogy kontrrra 1 mire a párok ismételték a pastourelle-t. Daláry Jákó, a gondosan megfésült és nyakig essbouquet-zett gentleman, a szegvári «elite» mulatságoknak közelismert «lelke* volt. Előtáneos, rendező, hangadó egy személyben. Mint emiitettem, túlságos sok easbouqüet-t használt és pepita nadrágot viselt. Malicsek Arnulf pedig cs. és kir. hadnagy volt a Szegváron állomásozó sorezrednél. Malicsek Arnulf is kifogástalan gentleman hírében állt Szegváron, ahol a párbajok száma kvalifikálja az embert perfekt gentlemanné. Malicsek hadnagy úr eddig három párbajban szerepelt s tekintve, hogy Szegváron csak két hónapja fekszik, ez igen előnyös színben tünteti fel karakterét. Amellett, hogy minden izében korrekt ember volt, haját negyvenöt és fél fok szög alatt választotta el, négy mopszlit és két kutyamosót tartott. Tehette, mert a papája igen nagy sörgyárnak örvendett Morvaországban. Daláry Jákó a colonne-t rendezte. Malicsek hadnagy úr pedig a cigányok tribünjéhez támaszkodott, onnan fikszirozta Daláry úr táncosnőjét és cigarettezett. Récsei Mici, á gondosan fésült rendező táncosnője, igen kényelmetlenül érezte magát és súghatott is erről valamit a rendező úrnak. Ezért tehát mindenki bámult mikor Daláry úr az «urak etóe» után elbömbölte rekedtes hangján : — Chassain, croissain compliment! Aztán Micit helyére vezette mamájához, Récsei Márk erdomesternó őnagyságához. Innen egyenesen hadnagy úr Malicsek felé tartott, aki még mindig cigarettezett és a jobb lábát a bal lába előtt keresztbe téve támaszkodott. — Hadnagy úr, ón Daláry Jákó karnagy vagyok. — Nevem Malicsek Arnulf von Bodenbach. Szolgálhatok valamivel ? —- Egy kérdésem volna hadnagy úrhoz. — Parancsol ? — Táncosnőm emiitette, hogy ön fikBzirozta . . . "— Ki tiltja ezt meg nekem ? — Majd később megmagyarázom. A rendező urat félrehívták, Récsei erdőmester hivatta. Ott volt az egész família: őnagysága meg Micike is. — Köszönöm kedves Daláry űr, szólt Bécséi és a kezeit szorongatta a parfümös Minnelovagnak. — Kedves Daláry, minek ekszponálja magát értünk? fordult feléje ő nagysága kétségbeesve. — Kérem Nagysádtok, ez kötelességem, mint gentlemannek és lovagias embernek. A diszkussziónak végett vetett a zene, mely valami tour darabot játszott, Daláry úr sietett felkérni Micikét és megkezdte a táncot. Malicsek hadnagy úr még mindig oda támaszkodva állt és amint arrafelé rohantak, megvetően, gúnyos niosolylyal mérte végig a tovalejtő párt. Aztán a hadnagy ur egy társával eredt beszélgetésbe, a ki éppen akkor érkezett. Amint Daláry és Miéi körültáncolták a termet és ismét a két tiszthez értek, a hadnagy félig hangosan szólt társához: — Ilyenek azok mindannyian. Csak parfümözni tudják magukat, gyáva bagage .. . A kellemes illatú rendező csak az utolsó szavakat hallotta és azt látta, hogy Malicsek feléjük néz. Tehát nyilván öt értette. A mint közvetlen melléje ért, a hadnagyot meglökte és boszusan szólt oda : — Hogy lehet olyan ügyetlen, éppen az útba all! A két hadfi rögtön visszavonult tanácskozásra, minek eredménye az lett, hogy főhadnagy ur Schober Cbristian bement a tánczterembe. Ott megpillantotta Daláry urat Récseiék társaságában. Feléjük ment, három és fél lépés távolságban megállt tőlük, aztán harmincfoku szög alatt meghajtotta magát és a kardját megcsörrentette. Ezek után ünnepélyes hangon félrehívta Daláry urat, a rendezőt. — Jesszusom, mi lesz ebből! siránkozott Récseinó ós néhány nötagja a szegvári intelligenciának. A teremben Récseiék köré csoportosult mindenki. Az illatos rendező mosolygó arccal tért vissza. Természetesen tout Szegvár, az egész créine, kíváncsian leste nyilatkozatát. Daláry ur meg-megigazitotta chickel a nyakkendő fodrát és kivette battiszt zsebkendőjét, a mivel frizuráját megsimogatta. Aztán kicsinylő kézmozdulattal felelt a kérdezőknek. — Jelentéktelen affaire 1 És harsány hangon kiáltotta utána: — Harmadik négyes! Felállani I Mikor karján Micivel a vis-a-vis-jét keresve végig ment a termen, ugy nézett le mindenkire, mint egy herceg. Feltétlenül ő volt a nap hőse. A párbaj másnap megtörtént. Daláry karján kapott jelentéktelen sebet, a miért is a karját két nétig fekete selyemkendőbe!] felkötve hordta, hogy érdekes legyen. A mit mondanom is felesleges, hogy igen sikerült. Hadnagy ur Malicsek homlokán sebesült meg és egy heti szobafogságot kapott. Mindkét gentleman karakterének ázsiója rohamosan felszökent és a «Szegvári Híradó* vezércikkben bizonyította be, hogy a polgárság és katonaság közt levő barátságos viszony nem rendült meg. HORVÁTH ADORJÁN. A Matká mm lova. Hiába kiabált, lármázott, káromkodott Matkó uram, bizony csak az lett annak a vége, hogy ki kellett fogni a fakót a deres mellől. — Már Matkó uram, e biz igy esett, nem tehetünk róla. A törvény csak törvény, — vigasztalta a végrehajtó a megszomorodott szivü polgártársat. Bebizonyosodott, hogy a lopott ló fakó, Timári Mihály az igazi gazdája a Kunságból. Vissza kellene neki küldeni, de hát az sok költséggel jár; így aztán dobra kerül. Az árát majd elküldjük Timári Mihálynak. — No már uram megkövetem, de ez mégis egy furcsa törvény, ha ugyan törvény ! Hetvenöt ezüst forintot adtam a lóért, olyan igaz, miut élek. Meg van róla az írás is, a kit a uemzetes vásárbiró ur adott a mult vásárkor. Igazi jószágom, nem loptam, nem találtam, sokszor megizzadtam az áráért! És most itt van ni : most azt mondják, hogy nem az enyém, hogy lopott jószág, minek vettem meg? Hiszen uram nem volt ráirva, hogy lopták ! Olyan becsületes levéllel adták azt el, miut a legigazabb jószágot. — Az rám nem tartozik ; nekem a végzés szerint kell eljárui. Fölszólítom azért kegyelmedet, hogy ne akadályozzon kiküldetésemben, mert uem szeretem a hiábavaló beszédet. Különben pedig — tette hozzá a végrehajtó, — ha annyira szerelmes a fakóba, hát rajta áll maga is megveheti. A hajdú elkezdett dobolni, mire nagy csődület verődött össze a végrehajtó asztala körül. Egy párszor körülvezették a fakót a ven ni való szándékkal levők előtt, mely mintha tudná milyen kitüntetés érte most: olyan vígan trappolt körül, hogy Matkó uramnak majd megszakadt a szive, mikor eszébe jutott, hogy milyen istentelen módon akarják megfosztani ettől a gyönyörű állattól. — Husz forint! — kiáltotta a végrehajtó — ki ad többet érte? Matkó uram csak nézte, hogy verik fel lassanként negyven, ötven forintra az ő igaz jószágát. Kövér ujjaival mérgesen pödörgette a bajuszát s mikor az ötven forintnál majdnem leverték a báromszort: dühösen közbe kiáltott. — Micsoda!? — ötvenöt forint! de iszen nem viszik el innen azt a lovat! Egy lengyel zsidó, ki az ötvenet ígérte, még egyszer műórtőleg végigvizsgálta a lovat. Megnézte a fogától a patájáig s aztáu odakiáltott a dobosnak. — Hatvan forint! — Hatvanöt! válaszolt rá Matkó uram dacosan. A másik vállat vont s aztán elfordult az asztaltól. —- Hatvanöt? . . ^ hatvanöi? . -. . senki többet? . . . háromszor, hagyta rá á végrehajó, mire a dob megpördült s a lovat Maikó uram elé vezették. No Matkó uram, most már csakugyan kegyelmedé a fakó. — Meg mondtam ón azt uram, hogy igaz jós/.ág nem vész el. Az igazság is rávitte . . . Hanem ugyancsak megijesztett te kin te te tes uram. Tyhü, de bele melegedtem. Ezzel kötőféken fogván a lovat, a szekérhez vezette, hogy mellé fogja a deresnek. Az öreg civis befogta a lovat, elővette az ostort s fel akart ülni a szekérre, hogy haza hajtson. — No hát isten áldja meg, tekintetes uram ! Jó egészséget kívánok. — Megálljon csak kegyelmed, válaszolt a végrehajló, — valamit le ne felejtsünk, mert még majd engem vesznek érte elő. — No csak mondja tekintetes uram, mert síel ős a dolgom, várnak a munkás emberek. — Még egy kis leszámolni valónk volna. — Micsoda leszámolni valónk? kérdezte Matkó uram nagy szemeket vágva. Hát csak a hatvanöt forint. — Miféle hatvanöt forint ? — A mennyiért a lovat megvette. Matkó uram még nagyobb szemeket meresztett s körül nézett jobbra, balra, bogy neki szól-e ez a beszéd. — Már hogy én fizetnék hatvanöt forintot ? Én ! ? — Bizony, hogy nem is én ! — Csak nem ettem bolondgombát ! Hát nem látta az úr paksusomból, hogy még a múltkor megfizettem az árát! szólt Matkó uram egyre neki mérgesedve. — Jaj Matkó uram, az megint más dülő, az én rám nem tartozik! Itt kegyelmed megvett egy lovat, annak az árát ki kell szurkolni. Ha pedig uem tud fizetni, mégegyszer megüttetjük a dobot a maga kárára és veszélyére. Azt mondja a törvény, — Jó, jó, hiszen majd beszélek én a törvónynyel ! Ezzel megfordult, hogy a szekérre üljön. — De hallja kegyelmed, nem tréfa dolog ám az.Szól t a végrehajtó elébe áll va. — Micsoda ! ? — kiáltott Matkó u»am felpattanva, — csak nem kívánják azt az isten ellen való dolgot, hogy mégegyszer megfizessem a saját lovain árát!? Még a volna a furcsa! No bizony ! A végrehajtó kezdte elveszteni a türelmét, bármilyen mulatságosnak is látszott előtte a vén civis makacskodása. — Ej, itt nem teketóriázhatunk anynyit! Sándor, — kiáltott oda a dobosnak, — fogja ki csak kend azta lovat! Húsz forint az ára ... kiád többet érte ? Mielőtt Matkó uram a tulajdon jószága és saját személye ellen intézett eme hallatlan merénylet fölött magához tért volna óriási meglepetéséből s végire jutott annak a szemen szedett kacskaringós káromkodásnak és átkozódásnak, a mivel hüledezését kisérte, a fakót hamarosan kifogták, megütötték fölötte a dobot s eladták a negyvennyolc forintot ígérő lengyelzsidónak. — És most pedig Matkó uram felszólítom, — szólt hozzá a végrehajtó, — hogy a tizenhét forintot s az eljárási költséget fizesse ki, de hamar, mert nincs tréfálni való időm. Matkó uram az hitte, mindjárt megüti a guta dühében. — Tizenhét forintot! ? — ordított, — hát bolondnak tart engem az ur ! ? Hát micsoda szemét vagyok én, a kivel igy lehet bánni! ? A végrehajtó igyekezett higgadtan megmagyarázni Matkó uramnak adolgot. — Az előbbi árverésen hatvanöt forintott ígért a lóért. Mivel ezt nem fizette ki, a kegyelmed rovására elárvereltük negyvennyolc forintért. A különbség tizenhét forint, a mit kegyelmednek kell fizetni, még pedig azonnal, mert különben kifogatjuk a derest is. Matkó uram elkezdett kncngni az utóbbi szavak fölölt. Mert hát, nem mulatni való história-e az, hogy az ember megvesz egy lovat véres verejtékkel szerzett pénzén, aztáu elakarják tőle venni; az igazság ráviszi, hogy az övé, akkor meg ismét az árát kérik ; s mivel nem marha az ember, bogy a saját jószágát még egyszer megfizesse, hát újra eladják 8 most tizenhét forintot követelnek tőle? No hát találjon ki ennél hamarjában valaki furcsább históriát ! De nevetett is rajta Matkó uram, hogy szinte csikorgott a foga dühében. A vógrehajió végét akarta szakítani a kellemetlen dolognak. — Egy-kettő Matkó uram, fizesse ki a tizenhét forintot, vagy elúszik a deres is. — Micsoda ! ? a deres ! ? — kiáltott az öreg civis vérbeborult szemekkel, — dejszeu hozzá ne nyuljou valaki, akinek kedves az élete! E/.zel a szekér alá hajolt, hogy elővegye a vasvillát. A csendbiztos éppen akkor ért oda, mikor a Matkó uram lármája a legmagasabb fokra hágott. — Felhívom önt csendbiztos ur, —szólt a végrehajtó elébe menve, — hogy a törvény nevóbou legyen segítségemre a Matkó Bálint elleni végreb aj t ás ke reszt ül vitel óbe n. Ezzel elbeszélte a tényállást. — Mihály, István, --r kiáltott harsány hangon a csendbiztos legényeihez, — engedelmeskedjetek a tekintetes véghaj tó ur parancsainak. A kót pandúr hirtelen leugrott a lóról s mielőtt Matkó uram szóhoz jöhetett volna, már is kifogták a derest. — Tizenhét forint! kiáltott a végrehajtó. Matkó uram a szekérbe dobta a vasviilát, a mit különben is ijesztésül vett elő s halálra vált arccal az asztalhoz futott. — Megálljanak! ... Ne bántsák ! . . . Fizetek ! kiáltotta ijedt hangon, mikor látta, hogy már csakugyan komolyan megy a dolog 8 nyomban ellicitálják a derest is. — No hát nem kell tréfálni ! Matkó uram elbúsult szívvel bontotta ki a zsíros bugyellárist s kiszámlálta belőle a tizenhét forintot meg a többi költséget. Minden egyes forintnál egyegy iszonyú átkozodás hagyta el a száját s csak mikor igy jól kikáromkodta magát, akkor érezte magát valamivel megkönnyebbülten. '— Itt van ni, tegye el az ur, a mit kipréselt belőlem. Hanem egyet mondok : megemlegeti még az ur Matkó Bálint nevét! Ezt nem hagyom ennyibeu ; megissza ennek valaki a levét. Ezzel felült a szekérre s dühösen végig vágott a deresen. Mikor a szekér megindult, még egyszer visszafordult. — Jó, jó, jó ! nem haragszom már ! Csak nevessenek az urak! Gyü te ! Hanem megmondtam, a mit mondtam. Nagy baj lesz ebből, országos nagy baj l Majd megmutatom én mi jussa van egy debreceni cívisnek! Elvágtatott a szekérrel s a meddig el nem lünt a vásáros uép között, egyre visszafordult s fenyegetődzöttaz ostorral. — Csak vigyorogjatok, röhögjetek ! Arany jussa vau a debreceni pógárnak, jaj anuak, a ki igy megpiszkolja! Csak várjatok, majd megmutatom én, majd megmutatom ! . . . Pár perc múlva eltűnt a szem elől • jussába vetett boldog hitében taláu meg is vigasztalódott. CSÖREGH GYULA,