Esztergom és Vidéke, 1892

1892-12-25 / 104.szám

— Patkány! . . . NyomorultI Azután eldobta a csákányt, nekidőlt a falnak és keresztbe fonta izmos, kemény karját. — Felesleges ma már a munka. Egy-két perc múlott el. Majd apró pukkanás hallalszott, egy-kettő egymásután, mint mikor a tűzijáték békáját elsütik. Utána rövid, nyomasztó szünet állott be, amelyet óriási durranás szakított meg, mintha ágyúból lőttek volna, Apró, sárga lángnyel vecskék nyaldosták végig mindenfelé a fekete falakat, itt-ott összetalálkoztak, egymásba folytak és néhány pillanat alatt izzó, vastag lángoszloppá erősödtek, Átható, kétségbeesett kiáltás verte fel a bánya csöndességét: — Robbanás ! Végünk van. A tűztenger egészen elzárta az utat az ó-tárna felé. A megrémült tömeg elvesztette minden lélekjelenlétét. Tehetetlenül, ordítva vesztegelt egy csoportban. Valamennyi tátongott, mint a részeg, egyik-másiknak orráu-száján eleredt a vér. Csak a felügyelő maradt nyugodt. A vészjelzőhöz ugrott, de nem vehette hasznát, az érchuzal elolvadt egészen. Visszafordult és harsány, erős hangon szólott embereihez : — Felfelé emberek, a Mária-tárnába! A csapat élére állott, nyomban utána Marosán. Nem bántotta a robbanás, csak a karját vérezték össze a szétrepült széuszilánkok. Lénkre szegezte borús, zavaros szemét, figyelemmel kisérte minden mozdulatát. Megkezdődött a kétségbeesett rémes menekülés a sarkukra tipró szörnyű halál üldözése elől. A falak mel'ett tapogatózva, bűzös, fekete iszapban gázolva, hason csúszva, négykézláb guggolva törtettek előre az elhanyagolt, rég nem járt átjáró utou. Itt is elmaradt egy, amott is. Senki sem hallgatott kidőlt társa kétségbeesett rimánkodására. Egymáson gázoltak át, önző állattá változóit a legpuhább szivü ember. Egyre gyakrabban hangzott az elhaló, gyenge búcsúszó : «Isteu veletek*, de mindanynyiszor tulzúgta a kölcsönös biztatás : <<EIőre, aki. bír!» Lassan azután elmaradt az is. Csak ketten jutottak el a Máriatárnába. A tárna völgyi óriás és a kis, szívós természetű Lenk. De mire odaértek, ennek a lábai is roskadoztak már. Megállott, gyorsan szakgatottan fellélokzett, kábultan dörzsölte végig reszkető kezével verejtékes homlokát. Marosán a vészjelzőhöz lépett és rátette a kezét. Lenk most vette észre, hogy csak ketten tartották ki idáig. Hirtelen félénken csapott le fürkésző pillantása a néma előmunkásra, aki mozdulatlanul, komoran állott a csengetyü mellett, mintegy szobor. Habozva szólította meg : — Megmenekültünk, Marosán ! Adja meg gyorsan a jelet. A munkás megrázta gyapjas, hatalmas fejét. Valami rejtett fenyegetés nyilatkozott meg kemény feleletében. — Még nem, felügyelő ur ! Lenk tágra meresztette apró, szürke szemét s. ideges, kapkodó mozdulatot tett kezével. A jelzőhöz akart furakodni. Marosáu könuyedón, csendesen eltolta. — Nem olyan sürgős a dolog. Itt nincs mitől félnie. Mondani akarok valamit. Csak azért jöttem idáig. Az elképedt felügyelő türelmetlenül reá támadt. — Elment az esze, Marosán ? Ez a hely nem igen alkalmas a beszélgetésre. Húzza meg azonnal a csengetyüt ! Minden perc drága — és megint piszkálgatni kezdett a jelző húzója körül. Marosán újra eltolta, most már kimóletlenebbül. — Maradjon csendesen, felügyelő ur. Mit akar én velem ? Hiszen tudja, hogy könnyen elbánhatok magával. Ne akarjon megismerkedni az ökleimmel. Vagy elszakítom a vezetéket. Akkor mi is itt pusztulunk mind a ketten. Okosabb lesz, ha meghallgat szépen. Kevés a mondani valóm úgyis. A meglepett emberke minden arcizma vonaglott. Halálos félelem látszott meglepni, fáradt térdei összeverődlek. Tehetetleu gyűlölséggel sziszegte : — Gazember ! Marosán sötét, szomorú mosolygással biccenteit rá a fejével. — Igaza van; gazember vagyok. De maga tett azzá. Jó, becsületes, tisztáiéikü ember voltam, ma is annak tart még mindenki. Csak ma lettem gyilkossá, gazemberré. Láttam, mikor a részeg Joun eldobta az égő kanócot. Ha rátiprok a lábammal, nem lesz semmi baj. A jobbik lelkem parancsolta is, de a gonoszabbik visszatartott. Nem tettem. El akartam pusztulni magával együtt. Mit tudtam én, hogy épeu mi maradunk életben ! Lenk borzasztóan elhalványult s tapogatózva fogódzott a falba* Nem szólott azonnal. De egyszerre megrázta magát ós kiegyenesedett. — Ne fecsegjen ostobaságokat. Nem vagyok kíváncsi a maga beszédjére* Amit tett, azért majd bűnhődik kegyetlenül. Csöngessen, parancsolom ! Az óriás ránézett ós csendesen, gúnyosan mosolygott. — Nem ugy, Lenk ur! Itt senki sem parancsol. Itt nincsen ur. És ha van, az én vagyok. Az erősebb. Lenk újra összeesett és nekidőlt a falnak. Kimerülve, tompa megadással kérdezte: — Nos, hát mit akar? Mi beszélni valója van velem ? — Micsoda ? Tudja maga jól. Az asszony . . . — Miféle asszony ? — Az én asszonyom. Lenk felvonta a vállát, belebabrált kezével rőt, tüskés hajába. Nem lepte meg a dolog, bizonyosan várta. Közömbösséget próbált tettetni. — Hát mi közöm nekem a maga asszonyához ? A szobor megmozdult. Fenyegető, merev tartással hajolt a kínosan szorongó emberke fölé, sötét tekintete villogva tapadt sápadt arcára. — Ugy, mi köze ? . . . Hát mért jár ulánna fél esztendő óla, mórt kísérti folytonosan ? Hát mért küldött mindig a legmesszebb, leggonoszabb helyekre, hogy esténkint haza ne járhassak ? Mért hízelkedett folytonosan, mint az alattomos macska? Mért tett meg élőmunkáénak ? Pedig voltak különb emberek is nálam. Krajcárt nyomott a markomba, hogy ellophassa az aranyomat. Gazember vagyok ón is, de hitványabb gazember az ur. A megtámadott ember szólni akait valamit, de Marosán nem engedte. — Ma én beszélek ; utolszor beszélek magával. Kissé elhallgatott; érdes, szigorú hangja egészen ellágyult. — Hát miért kellett épen az ón asszonyom ? Hiszen találhatott volna eleget, szépet, jót, szabadot. A másé kellett; az enyém. Ez a tiszta, szelíd lélek. Ha vétkezni akart, miért kellett egy angyalt elbuktatnia? Neki támaszkodott a hideg falnak, lehunyta szemét. Nehéz sóhajtás szakadt fel hatalmas melléből. — Nem tudom, mit csinálhatott vele, hogyan ejthette bűnbe ezt az édes, szelíd gyermeket, aki elpirult miudeu piszkos szóra. Nem tudom, hogyan szerelheti meg az angyal a sátánt. És mégis megszerette* Tudom, mindent tudok. De a bűn nem tette szegénykét boldoggá. Sírt, szenvedett sokat. Megismerte a könyezést. Nem bántottaiu soha egy rosz szóval, egy ujjal sem nyúltam hozzá. Váriam, hogy mi lesz a vége. Tudtam, hogy elkövetkezik. Itt van ! A veritek csurgott Lenk homlokáról.. Szeme megüvegesedett, mint a haldoklóé, Kinos erőfeszítéssel sajtolta ki a szavakat összetapadó ajkain : — Mit tesz hát velem ? Marosán sajnálkozva uózett végigaz összetörött embereu. — Ne féljen, nem bántom. Minek bántanám ? Egy bűnnel több nyomná a lelkemet és amit elvesztettem, ugy sem nyerném vissza. Mást akarok. Egy lépést tett feléje* — Szereti igazán azt az asszonyt ? Lenk még lejebb csüggesztette fejét, fojtott hangon súgta í — Szeretem. Még közelebb húzódott hozzá, az arcuk szinte érintkezett. — És elveszi feleségül, ha majd én nem leszek? Gépiesen bólintott a fejével: — El. Marosán felemelte érces hangját: — Esküdjék meg az Isteure ! Térdre nyomta, felrántotta jobb kezét ós merev, ünnepélyes hangou mondott elő valami borzalmas, kegyetlen esküformát, amilyen csak egy halálra keseredett ember agyában fogamozhatik meg. A'/.agyonkinzott Lenk dadogva, akadozó nyelvvel nyögte utána az istenkáromló szavakat. Mikor az amen elhangzott, Marosán megfordult és megnyomta a csengetyüt. Többé nem szólt egyikük sem. Hosszú kinos némaságban teltek a végtelen percek. A távolból néha idehangzott egy-egy borzalmas halálorditás, az öblös boltozatokon visszaverődtek sokszorosan. A gyilkos gázok már itt is megfertőztették a levegőt. Lenkét fuldokló köhögés fogta el. Végre megszólalt a csengetyü. Lenk krétafehér arcán félénk örömsugár villant meg, de kialudt rögtön, amint Marosán szúró tekintetével, találkozott. Magasau a fejük felett a fekete falú bányatorokban megcsillant az alábocsátkozó kosár kis lámpása. Marosáu odaszólott a kuporgó Lenkhez : — Készüljön beszállani. Ez némán, kérdőleg nézett reá. Az óriás fagyos,.komor nyugalommal világosította fel : — Én maradok. Nekem nincs már keresni valóm odafenn. És lassú, biztos lépésekben, vissza sem tekintve, megindul a halál torkába visszavezető utón. A magára maradt emberke görcsös, reszkető kézzel kapta meg a kosár köteleit s eltorzult, nem emberi arccal bámult tovatüuő birája setét, magas alakja utáu. Azután lezárta szemeit, hogy ne lásson semmit. MUNKÁCSY KÁLMÁN. ÉÉMÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉMÉÉÉfe A sSkiSi a nSkaek, A szerelem semmibe se kerül, az utánzatai méregdrágák. * Milyen nevetségesek a mások szokásai. * Csak a hitelezők hűsége őszinte. A szórakozás a hazugság iskolája. * Könyebb meggyőzni a tömeget, mint egy embert. * Az alázatosság emberi magasztosság. A barát ütét»e kétszeresen fáj. — A tekintetes ur az irodában van, feleié a cseléd. D. né szobájába vezette a kis fiút s ott meghagyta neki, hogy addig legyen csendesen, még ő érte nem jön. Aztán férjéhez sietett. * * D. ügyvéd íróasztalára volt hajolva, de nem dolgozott. Az ő gondolatai távol voltak most. Azt a szegény kis fiút keresték fel gondolatai, a ki most elhagyatva, idegenek közt, minden öröm nélkül tölti el ezt az egyetlen, minden gyermeknek legszebb, legörömteljesebb estét. Vádolta önmagát, hogy nem gondolt előbb fiára, nem küldött neki játékot. Vagy mért is nem kereste fel ma? Oh, mit adott volna érte, ha most megcsókolhatta volna fiát. De most már nem mehet el hozzá. Mit mondana felesége, ha most e szent estén el menne hazulról ? D.-nó lassan közeledett s szeretettel ölelte meg férjét. — Mit gondolkozol, Kálmánom ? Miért vagy ma oly bús, mikor mindenki örül ?... — Nem vagyok én bús egyetlenem, csak el voltam gondolkozva. — Oh, hát azt hiszed, hogy engem megcsalhatsz ? Várj csak,* te gonosz ember, nem töröm tovább, hogy szomorú légy. Jöjj az ebédlőbe. A kis Jézus mindenkinek hozott valamit, a minek örülni fognak. Neked is hozott valamit, a minek te igen nagyon meg fogsz örülni. D. szomorúan mosolygott, miközben megcsókolta szép nejét s ezt gondolta : nekem nem hozhatott olyant, a minek megörülnék, Egymást átölelve léptek az ebédlőbe. A karácsonyfa nem lepte meg D.-t, mivel az a szokás volt a házuknál, hogy a karácsonyfán voltak elhelyezve az ajándékok. Közönyösen nézte a csillogó fát, még csak az sem tünt fel neki, hogy azon most gyermek-játékok és ruhácskák is vannak. Mikor a cselédek ajándékait kiosztotta D.né, egyedül maradtak. D. egy ékszertokot vett ki zsebébői s azt átadta feleségének. — A Jézuska küldte drágám, a legjobb, a legszeretőbb feleségnek. Egy forró csók volt a köszönet a Jézuska által küldött szép karkötőért s tréfásan monda férjének : — Majd meglátjuk, hogy csakugyan olyan jó, olyan szerető feleség vagyok-e ? Most az én ajándékomat hozom el. E szavak után a szobájába sietett. Pár perc múlva a kis Kálmánnal lépett a szobába, akit kézen fogva vezetett be. A mint a kis fiu atyját mégpillantotta, egy szökéssel mellette termett s örömtelten kiáltá : — Papa! Édes papám ! D. annyira meg volt lepve, hogy pár percig szólni sem tudott, csak némán ölelte magához gyermekét. Felesége könyezve nézte őket s szeretettel suttogá: — Ez az én ajándékom, Kálmán. Örülsz neki ugy-e? — Oh, Istenem, hogyan tudtad meg ezt a titkot, hogyan tudtál ilyen nagylelkű lenni? — Majd később megtudsz mindent. Most csak azt mondd meg, hogy teljesen boldog vagy-e ? Begyógyult-e az a mély, fájó seb ? . . . — Oh, igen, most már teljes a boldogságom s ne félj, egyetlen szerelmem, soha sem fog többé az a seb vérezni. A te áldott kezed begyógyította azt örökre . . . BÁRTFAY RÓZA. -—H- ®++~— Lányok albumába. I. Szeretni nagy bün, mert a büntetése, Nagyobb mint gályarabnak szenvedése. Mert van e fájóbb, mint csalódni abban, A kit szerettél a legigazabban ? De csak szeress, bár százszor megcsalatva, Szeress, mig szived megszakad miatta. S kívánj Ámortól inkább száz halált, Mint oly szivet, mit nyila nem talált! II. Ha szemedbe nézek, elfelejtem, lányka, A tegnapot s a mát, És az életpusztán, melyen bolygva járok, Föltűnik ismét a délibáb! III. Ha csókollak, nem kérdezem, Csókolt-e más én kívülem: A csók, mint a hó elolvad És a hűség csak káprázat. Te se kérdezd, szeretlek-e, Azt se kérdezd, hű leszek-e: Ma még te vagy a világon, Holnap aztán : Isten áldjon ! KEREKES JÓZSEF.