Esztergom és Vidéke, 1892

1892-12-25 / 104.szám

Az „Esztergom és Vidéke* karácsonyi melléklete. Esztergom, 1892. deczember 25. KARÁCSONY. Miért, hogy éppen a fenyőág Van feldíszítve- fényesen ? Mért, hogy reája száll az áldás, A fény, e béke-ünnepen ? A messiásnak jászolánál Nem zöldéit illatos fényű . . . A pásztoroknak áldozatja Oly áldott, olyan egyszerű. A vén királyok hódolása Oly fényes — ámde egybe' sincs Nyoma az Örökzöld gályáknak. Mióta száll rá annyi kincs ? Mióta körzi fejedelmi Fény ? — (Vagy a gyermek mosolya Nem fényesebb a koronáknál ?) Dicsőbb annál nem volt soha. . . . Mondja az Ur ő angyalának : «Fácskát keress én Gáborom, Mely ifja légven, illatteljes És zöldelő mindenkoron. Törjön az égre mint sugárszál, Ága kitárt karú legyen S a mi fö: szenvedéseimre Tanítson enyhén, szelíden . . . Elméne Gábor s megtalálta Bérceknek szirtes homlokán, Sziklába nőve, égre törve S karját kitárva azután. Minden levél — egy zöld töviske A mely szúr, ámde nem sebez, Illata gyógyit, — a megváltó Életének élőképe ez ! Oh, áldjátok meg azt a galyat, A bús, az örökzöld fenyüt. Ég adja, hogy a mit jelképez : A béke mindenik szivéhez Elérjen s áldjon mindenütt! VÁRADI ANTAL. Ezer esztendő. Ezer esztendeje a magyar nemzet európai életének, ezer esztendeje a magyar nemzet állandó tartózkodásának a haza szentelt hantján, ezer esztendeje a kulturális ós politikai fejlődésnek : valóban oly históriai időlerjedelem ez, mely méltó arra, hogy a legnagyobb fénnyel megünnepeltessék, a nemzet emlékezetében, szivében örökidőkre megőriztessék. És hogy ennek a nemzeti ünnepnek, melyet a néplélek a nemzet géniuszának felajánl, a milleniumi kiállításban kell tetőpontját elérnie, az épp oly természetes, mint modern eszme. Mi adhatja vissza jobban, szemléltetőbben, kifejezés teljesebben az ezeréves népélet tartalmát, eredményét a magyar haza földjén, mint egy kiállítás, feliéve, hogy az a kultúra, a termelő ós szép alkotás minden terén a lehető leggazdagabb, legterjedelmesebb, legtökéletesebb lesz? Még a boldog emlékű «vas» Baross is ingadozó lett a milleniumi kiállítás szükségességót illető nézetében, főleg mivel a legközelebbről érdekelt ipari körökben bizonyos bátortalanság, a kiállítás rendezésének hasznos volta felől pessimista felfogás kezdett érvényesülni. De Baross akkori főmunkatársa, Lukács államtitkár semmiféle közbejött eset által nem engedte magát meggyőződésétől ellántorittatni ós a bizalmat, mely a kiállítás szükségességét és hasznos voltára vonatkozólag őt magát eltöltötte, a miniszterben is fel tudta gerjeszteni. Most hogy ő maga lett kereskedelmi miniszter a saját kezébe vette az ügyet, ós többé nincs kétség, hogy az egész országban minden szakmakör teljes erejével, neki készül, hogy a talentumok versenyén összes teremtőkész tehetségének felhasználásával részt vegyen ós lehetőleg gazdagon hozzájáruljon, hogy a nemzeti manifestatió Magyarország tekintélyének az egész művelt világ előtt becsületére váljék. Es a milleniumi kiállításban a vidéki városoknak is részt kell venniök. Igaz, a főváros az ország szive, melyben a magyar állam testnek minden életére kell bogy összefusson ; de ez sem kötelességük alól fel nem menti, sem joguktól meg nem fosztja a nagyobb vidéki városokat, hogy mindenikük szemléltetőleg beleillessze a nemzeti termelés és ipar koszorújába a maga különleges tehetségét. Csak egy bájjal többet fog adui a kiállításnak az, ha benne az országnak nem csupán kollektív képessége lesz képviselve, hanem a hegyrajzi tekintetben oly változatos és a sok nyelvűség tekintetben is oly igen érdekes Szent Istváu-birodalomnak egyes tájai is. Politikai, nemzetpolitikai tekintetben egy nemzet vagyunk, kell is, hogy az legyünk. És összművelődósüukben is ki kell domborodnia a magyar összjellemnek. De ki tagadhatja, hogy a felföld és alföld egész más alakot mutatnak, a Duna és Tiszavidók, vagy Erdély közt sok tekintetben hatalmas sziuezetkülönbség létezik. Az egyes vidékek oly gazdag ós felette érdekes különlegességeinek egészen képviselve kell lenniük a mihéniuini kiállításon, és nagyon emelni fogja a kiállítás fényét, ha annyi meg annyi, mennél több, annál jobb, táj kiállításai egy nagy kiállítássá rendeztetnek. Ilagy&r mntkisok. Most, midőn a magyar szentírás legújabb kiadása S a m a s s a egri érsek fejedelmi bőkezűségéből megjelent s a sz. István-társulat, mint kiadótulajdonosnál megszerezhető, alkalomszerűnek véljük a magyar szentirások történetéről, illetve az eddigi kiadásokról egy rövid visszapillantásban megemlékezni. A biblia magyar fordításának legelső és legrégibb nyomaira, a vallási irányú irodalom egyik legtermékenyebb korszakában a XIV. században akadunk, mely fordítás irodalomtörtónet-irók kutatása szerint Tamás és Bálint nevű magyar ferenciek által eszközöltetvén, ferenciek bibliája néven fordul elő az irodalomtörténetben. E hű, de rövidedes fordítás csupán egyes részét tartalmazza a bibliának, s egykorú kéziratai a bécsi és müncheni fejedelmi könyvtárakban őriztetnek. A XV. század végén Bátori László hires budai pálos szerzetesnek tulajdonítják az egész biblia magyarítását. Reánk azonban az előbbinél tökéletesebb nyelvezetű, s a Vulgalára, vagyis sz. Jeromos által 385—405. készített hiteles fordításra támaszkodó magyar bibiiából csak egy töredék maradt, mely becses nyelvemlék ma, az esztergomi főegyházmegyei könyvtárnak képezi egyik igen értékes codexét. 3R# C HEINE DALAIBÓL. I. Mit akar e magányos könnycsepp ? Mit akar én velem ? Ugy rémlik: a múltból maradt itt — Zavarni a szemem. Sok fénylő társa volt, amellyek Lefolytak arcomon: Az éj, a vihar tovamosta Örömem s bánatom. Ködként oszoltak semmiségbe Ama kék csillagok, Melyek szivembe nevetgélték Az üdvöt, bánatot; És álomköd gyanánt oszolt el Maga szerelmem is : Te régi, bús, magányos könnycsepp, Oszolj el hát te is! II. Csöndes az éj, nyugodt az utca, Hol lánykám többé nem lakik ; Rége8rég elhagyá a várost, Hanem a ház, az itt van, itt. Egy ember néz tel a magasba, Úgy rémlik : szenved, küzd nagyon. Megborzadok, ha rátekintek, Alakja — saját alakom. Te halvány ember! Ellenképem I Mit majmolod a régi gyászt ? S mely egykor engem pusztított itt — A régi szömyü hervadást . . . ENDRŐDI SÁNDOR. (Elbeszélés.) — Ne yigasztalj barátom. Az én sebemre ninCs balzsam. Azt nem gyógyítja beazidő, sőt mindig jobban sajog, jobban vérzik. — Én, ha neked volnék, megmondanám a feleségemnek. A te angyali jóságú nőd bizonnyal meg bocsátaná vélt nagy bűnödet, s minden jóra fordulhatna. — Megmondani a feleségemnek ? Megőrültél ? Vagy igaz, olyan magad fajta nőtelen emberek nem értik egy feleséges ember helyzetét. Gondolkozzál csak egy kicsit. Feleséges lennél. Szeretnéd a feleségedet, ugy mint én, a ki épen azért féltem titkomat, mert attól tartok, hogy ha megtudja az, a kit az imádásig szeretek, elvesztem annak szerelmét s akkor még nyomorultabb, még boldogtalanabb leszek, mint most. Annak mondjam azt, hogy azért vagyok szomorú, azért nem tudok felvidulni ölelő karjaiban, mert gyermekem van, s e gyermeket ide szeretném hozni a házhoz, látni szeretném szőkefürtös kis fejét, hallani szeretném csacsogását . . . —- Igen, én ezt mondanám s a mint nődet s irántad való nagy szerelmét ismerem, erősen hiszem, hogy ezt felelné : — Hol van az a gyermek, hadd hozzam karjaidba, hogy boldognak lássalak s együtt szeressük. — Mondom, bogy őrült vagy. Azt hiszed, hogy van olyan nö a világon, a ki igy tudna cselekedni ? A legnemesebb női sziv is fellázadna arra a gondolatra, hogy a férjének gyermeke van, a melynek nem ő az édes anyja. Ilyen vétkét a férjnek nem bocsájtja meg a nő soha. — Igen, ha a férj az együttlét ideje alatt vétkezett, mikor már férj és feleség voltak; de a múltra egy nemeslelkü nő nem lehet féltékeny. — Nem tudsz meggyőzni, barátom. Pedig mit adnék érte, ha oszthatnám véleményedet . . .Mily boldog, kimondhatatlan boldog ember lennék, ha a múltban elkövetetteket nem kellene titkolnom; ha azt a kedves ártatlan gyermeket nyíltan, az egész világ előtt magaménak ismerhetném el. Óh, barátom, ha látnád, mikor lopva, néha-néha felkeresem, mint fonja kicsi karját nyakam köré. Mily kedves csacsogással kérdez ezer félét tőlem, hogy mért nem vagyok mindig vele ? Mért nem viszem magammal sétálni, ugy mint más apa viszi kis fiát ? Mért nem láthatja soha az édes anyját? Mért nem játszom vele ? . . . Most még könnyű rá felelni. A tudatlan kis fiút meg lehet csalni, el lehet ámítani, de mit fogok később mondani, ha értelmesebb lesz ? S majd ha az emberek megmondják neki, hogy te csak olyan fia vagy annak az embernek, a kit nem szoktak az apjuk nevén szólítani ... Óh mint fogják szegény fiamnak az életét megmérgezni s én nem tehetek érte semmit . . . — Dehát ilyen nemes érzéssel szivedben, hogyan tudtad elhagyni az anyját ? Hogyan tehetted ki a fiadat ilyen jövőnek ?... — Hát nem ismered életem e szomorú szakát ? — Csak annyit tudok, hogy egy szép árva leánynak udvaroltál, a kivel igen szoros viszonyod volt. Később megnősültél, még pedig szerelemből, ennyi amit tudok. — Igen, szerelemből nősültem. Mert feleségem első s egyetlen szerelmem. Szegény Idát sajnáltam, mert nagyon szeretett. Mint ügyvéd igen sokat érintkeztem vele, rokonai ellen folytatott perében. Én vittem ügyeit, de szegény elvesztette a perét, de nemcsak azt, hanem mindazt, amit egy nő elveszthet. Én becsületesen gondolkodtam, bár szerettem és elvettem volna feleségül, hogy jóvá tegyem az ellene elkövetett hibámat, de a halál megkönyörült rajtam, meggátolta, hogy egy szeretet nélküli életet éljek. Akkor halt meg, mikor élet adott fiamnak. Csak annyit mondhatott, hogy ne hagyjam el gyermekünket... Én hűen megtartottam igéretemet. Fiamat egy tisztességes asztalos családhoz adtam, a József utcában, a hol máig is a leggondosabb bánásmódban részesül. Rendesen fizetem érte a tartási dijat s mint mondám, fel is keresem néha-néha . . .Egy évre, Ida halála után megösmerkedtem Vilmámmal, az első rajongó szerelemmel szerettem meg és a mint meggyőződtem, hogy szerelmem viszonoztatok, megkértem kezét. A legboldogabbnak kellene lennem, a legjobb nö oldalán s az is lennék, ha nem volna a mult vége köztünk, ha nem kellene titkolódznom előtte, ha fiamért nem vérezne szivem.