Esztergom és Vidéke, 1892

1892-08-07 / 64.szám

ESZTERGOM, XIV. KVFOI.VAM. 64. SZÁM. VASÁRNAP, 1892. AUGUSZTUS 7. f ESZTERGOM és VIDÉKE • . • Városi és megyei érdekeink közlönye.* TTTTTTTTT^ # MEG J KLEN Mi HETENKINT KÉTSZER : D, '__ J HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG" HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 ásótól 100 s/óig 75 kr, 100­- , P , MI „ >*j„ WVr „n 7T( ,,,, ' tói 200-ig 1 frt 50 kr, 9,0046] 30o-ig 2 frt 95 kr. „ ; , IP AliZ-HAZ, PüLDSZINI, ° •Rái^acrUí w ELŐFIZETÉSI ÁR: hová a ],np Kellemi faiéi i'letn közlemények küldendők. y ______ E-'éfi/, évre - - - - 6 frt — í<r .. . . „ £—"TTT, V _ . , MAGÁN 1 HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutányosab­Pél évre 8 frt - t r KIADÓ -HIVATAL: , ban köz-hitnek. Negyed évre 1 frt öö kr HZÉi'B KNYl-TÉU H32, * Egy SZám ára 7 kr. hová a lap hivatalos és tfrigAn liir.l.»iéR«i, a íiyiUtórbe szitut közié- NYILTTER sora 20 kr. ^p_ :— — •—— —_____ 3$ tn.'tiyek, előfizetem] pénzek es reklamálások in feze intők gj- •• .—. 1) Gazdasági egyesületeink. Nagy feladat vár ma a gazdasági egyesületekre, hogy kiragadják a ma­gyar gazdaközönséget a gazdasági köz­érdek iránt tanúsított közönyéből. E feladat megoldásánál a gazdasági fel­ügyelöknek fog jutni a vezérszerep. A gazdasági egyesületek tehetik a legtöb­bet, ha komolyan veszik hivatásukat. Minden gazdasági reformkivánalom­nnk a gazdasági egyesületekből kellene kiindulni. Az első feladat ez egyesü­leteket minél actió képesebbé tenni. Most a legtöbb egyesület azért nem tesz semmit, mert sem szellemi erőkkel, sem anyagi eszközökkel nem rendelkezik a megkívánt mértékben. Mivel pedig a megkívánt munkaerőt az egyesületek is meg kell, hogy fizes­sék s legalább egy tiszteségessen díja­zott titkárt kell hogy tartson mindenik, a ki minden határozatot előkészít s - a meghozott határozatokat a gazdaközön­ség érdekében életbelépteti; ezért tehát a szellemi erők is a gazdasági egyesü­letek pénzeszközeitől függnek. Követ­kezéskép a gazdasági egyesületeknek a legsürgősebb feladatuk, hogy megfelelő pénzeszközökről gondoskodjanak. Igy van ez Németországon is; és ott egész kis irodalmi harez folyik most azon kérdés felett, hogy mikép lehes­sen és kelljen a gazdasági egyesületek pénzeszközeit szaporítani. Gyakran megtörténik, hogy a tár­sadalmi bajok orvoslásának módját egyik nemzet a másiktól tanulja. Társadalmi bajnak mondjuk a nagy közönyt,ame­lyet a gaz'd.isági egyesületek szép és kiterjedt hivatásukkal szemben ta­núsítanak. A németországi gazdasági egyesüle­tek abban mindenesetre túltesznek a magyar gazdasági egyesületeken, hogy náluk nincs meg ez a közöny olyan nagy mértekben. A német gazdasági egyesületek sokkal sűrűbben tartanak összejöveteleket s a tagok is aránylag sokkal nagyobb számmal vesznek részt az egyesületi összejövetelekben. Ennek lehet köszönni azt, hogy a gazdasági szövetkezeti ügy Németország­ban már olyan erőteljesen kifejlődött és olyan sikeresen működik, mig a ma­gyar gazdasági szövetkezetek meg sem alakultak. 1 A sikeres működés egyik fő előfel­tétele a megkívánt anyagi eszközök be­szerzése. Ebben a tekintetben a német gazdasági egyesületek is ép ugy hátra vannak, miut a mi gazdasági egyleteink. SŐt sokat vitatják most azt a kérdést, hogy mikép lehetne a gadzasági egye­sületek eszközeit szaporítani. A felhozott javaslatok főbbjei a következők : Vannak, a kik azt állítják, hogy a gazdasági egyesületek mai berendezése a fix tagdijakkal nem felel meg a gya­korlati életnek, mert az emberek fize­tési képessége igen különböző, némelyik könnyen fizethet tízszer annyit is mint más s az ilyen gazda rendszerint na­gyobb előnyt is húz abból, ha az illető gazdasági egyesület valamely közkivá­llalómnak érvényt szerez, indokolva is van hát szerintük, hogy ne legyen fix tagdíj, hanem valamely másfé e módon­vetl.essenek ki a tagdíjak vagy hagyas­sék azok meghatározása az egyes ta­gokra, hogy ki-ki tehetsége szerint já­rulván az egyesületi eszközök összeadá­sához a gazdag tag többet fizessen, mint a szegény. Rokon ezzel az eszmével az a másik kívánalom, hogy lépnek gazdasági ka­marák a szabad egyesületek helyére s a kamarák eszközei szereztessenek be adókivetéssel, az ipar- és kereskedelem kamarai adó módjára. Hanem meglepő, hogy a németek, kik rendszerint aunyira szeretik a bureauk­ratismust, nem nagyon rokonszenveznek ezzel az eszmével, sőt egy hannoverai lap egyenesen károsnak nyilvánítja a gaz­dasági egyesületek kamarákká változta­tását s egyebek között a következőket mondja : «Mi nem vagyunk képesek elkép­zelni azt, hogy az ilyen organisatio megtehesse mindazt, a mit a szabad egyesületek tettek. A gazdasági kam­rák igen hamar el fogják veszíteni az érintkezést a kis gazdákkal, főkép ha utóbbiak, minthogy kamarai adótól men­tek, a kamarák összetételére semmi be­folyást sem nyernek, nem lévén sza­vazatit épesek. Pedig a gazdasági társu­lásnak éppen az a főczélja, hogy a ki­sebb gazdák nagy tömegét is bevonják a társulási tevékenységbe. Az eszközöknek adókivetés utján való beszedése is nagy ellenszenvre talál Németországban s a Hannover'scher Courier erre vonatkozólag azt mondja, hogy adókivetés egyesületi czélokra azért indokolatlan, mivel a gazdasági egyesületek a beszedett pénzt rendsze­rint nem tagjaik érdekében és előnyére, hanem általános közczólokra költik el. Ide tartoznak mindazok a törekvések, melyek a kisgazdák oktatására irányul­nak és idetartozónak mondhatnók a socialdemokraták elleni küzdelmet is. A dolog természete azt kívánná, hogy a költségeket azok fedezzék, a kiknek érdekében az intézkedések történnek ; s nem volna helyes a nagy gazdaságok által azokat a költségeket viseltetni, melyek arra szükségesek, hogy a kisgazdák versenyképessége ve­lük szembeu növekedjék. Vau aztán még egy harmadik javas­lat is és erről Oveu Duderstadt röp­iratot is adott ki, mely azt czólozza, hogy azok az eszközök, melyek a gaz­dasági érdekek vagy haladás czéljára szükségesek, a gazdasági terményekre kivetett vámokkal vétessenek. Németországban tudvalevőleg hoztak már oly törvényt s ez a Lex Huena, a mely kimondja, hogy az agrár vámok részben az önkormányzati testületeknek legyenek kiszolgáltatva. Oven most azt sürgeti, hogy azokból a vámbevételek­ből, melyek az egyes kerületekre es­nek, szakittassék ki egy rósz és adas­sék a gazdasági egyesületeknek. Az ő számítása szerint mintegy 8 millió már­kára rúgna ez az összeg, a miből egy­egy kerületi egyesületre ós mellékegy­leteire 77,000 márka esnék. Nálunk nincs meg a lehetőség ilyen­féle módon eszközöket szerezni a gaz­dasági egyesületek számára. Az ugyan­Azp.Esztergom és Viiéke^iárc-ája. Sötét az éj, csak a villám világol ! . . . Szobámnak ablakából A messze távolt járja két szemem, S emlékezem ! . . . — Rég elfelejtett dallamoknak árja Szobám sötét zugát bejárja, S köröttem zeng el csöndesen . . . Keblemre hull alá fejem, S szivem remeg, miként a nyárfa, Midőn a szellő általjárja . . . Míg egy-két könnyű hirdeti, Hogy fájdalmam mily végtelen ! . . . Sötét rémek rebesgetik ; Az élet már reménytelen ! . . . «Hazudsz !» — sikolt a szél reá, -Hazudsz !» — kiáltok önmagam ! . . . Gyakorta felmosolyg a lét, Es bár vihar ha tépi szét: • Mégis virág nyíl untalan ! S kitárva kis szobámnak ablakát, A rét felé mutatnak karjaim . . . De oh ! posvány, s iszap sötétlik ott Csak, a mezők letört virágain ! . . . ... Ez hát az élet ? ! Azért küzdünk tehát csak itt, a földön : A szépet rut, a jót a rossz elnyomni tudja, S a boldogságnak kelyhe összetörjön ? ! — A hol virágot vélüuk feltalálni, Csak sár szennyezze kutató kezünk' ? ! Tehát még akkor is csalódunk, hogyha Arra, mi már elmúlt — emlékezünk ? ! — Ez hát az élet ? ! . . Erőtlenül, miként a Hamlet, Bolyongjunk szét a végtelenbe, — Mig majd egy óra jő, a mely tán Nagy kínjainkat eltemesse ? ! Amíg igy lelkem lassan elmereng, A régi dal se hallik újra fel . . . Csüggedt keblemnek fájó sóhajára A zápor és a szél suhog, felel ! S mig két szemem az égen csüggedez, Hogy az szivemnek vigaszt küldene ! . . . — Vihar tanyáz köröttem mindenütt, S csattogva hul a felhők menyköve ! MARÓTHY. A CSONTVÁZ Híres orvos volt Skott Adorján ; az egész város közönsége ismerte s bámulta orvosi tudományát, melylyel nem ritkán oly cso­dás dolgokat művelt, hogy méltán megállt az ember esze természetfölötti erején, ha­talmán. A vakoknak visszaadta szemük világát, a balgákat megtanította beszólni s a fél­holtakat uj életre varázsolta. A nép csak «csoda-doktor» néven is­merte. S nem csupán orvosi működése által vált különlegessé, közfeltünés tárgyává, hanem személye, alakja, modora s szokása, mind oly figyelmet, érdeklődést keltő volt, hogy nagyon, de nagyon kivált a hétköz­napi alakok közül; egy szó, mint száz, nagyon különös ember volt. Növésre nézve inkább a középtermetüek­hez tartozott, mint a nagyokhoz. Fejét éjfélsötét, göndör hajzat takarta, melynek egyes fürtéi oly ziláltan csüngtek le hal­vány, ránczozott homlokára, mintha dula­kodás közben kuszálódtak volna össze. Te­kintete oly bágyadt, megtört volt, mintha lelkében valami súlyos bün, örök rejtély lappangott volna. Ajkai zárva voltak. Rit­kán szólt s ha szólt, szaván a fájdalom titokzatos hangja rezgett át. Rendesen korán kelt, későn feküdt. Az egész napot, nem ritkán az éjét is betegei­nél töltötte. Lakása két utczai és egy udvari szobá­ból állott. Az első szobában betegeit fo­gadta, a másikban orvosi műtéteit szokta végezni. A harmadik szoba berendezése teljesen elütött az előbbi két szobától. Fa­lai fekete posztóval voltak bevonva. Abla­kai sohasem nyilottak meg. A szoba köze­pén leterített kerek asztal állott, rajta éj­jel-nappal szakadatlanul lámpa égett, mely oly kísérteties fényt árasztott szét a szoba sötét tárgyaira. A háttérben ágy foglalt helyet, az ágy fejénél éjjeli szekrény. Az ajtóval szemben, a fal mellett fekete bör­pamlag pihent, mely fölött nehéz, fekete függöny vak ablakszerű falmélyedést takart el. E rejtélyes helyen üvegszekrényben egy praeparált csontváz állott. A köznép körében rémes mesék jártak szájról-szájra a csoda-doktorról s a csont­vázról. Sokan azt beszélték, hogy e csont­váz, mely ártatlanul kivégzett ember ma­radványa, a doktor bűverejü talizmánja, melytői emberfölötti hatalmát, bámulatos orvosi tudományát nyeri. A babonás vélelem a felsőbb körökbe is eljutott. Báró Kurd Dénes palotájában éppen nagy lakoma volt, midőn, hogy s hogy nem, elég az ahhoz, szóba került a csoda­doktor, a csontváz s a közszájon forgó mende-monda. Több doktor is volt jelen e díszes társaságban, ezek kuruzslónak, nép­ámitónak nevezték a csoda-doktort s a csontvázat oly hitvány eszköznek tartották,, mely a doktor szélhámoskodásának, a köny­nyen hivő, babonás nép előtt, varázserőt* szemkápráztató hatást kölcsönöz. — Istenemre ! — mond a báró, — én hiszek a nép szavának. — Nevetség ! — Bármily nagy összegben mernék fo­gadni, hogy a csontváz büverővel bir. — Lehetetlen ! — No jó. A csontvázat akárminő utou el fogom lopatni s meglássuk az eredményt. Másnap, mig Adorján betegeit látogatta, szolgája megvesztegetésével sikerült a bá­rónak a csontvázat észrevétlenül ellopatni. Skott hazatért. Szobájába lépve, íróasz­talához ült; fogadta a betegeket s meg­vizsgálva őket, irt nekik orvosi rendelvényt. Utolsónak egy sápadt, beesett arczu férhu maradt. Mintegy 28—30 éves lehetett. Sza­kadatlanul köhögött s a melléből sajátsá­gos hörgés hallatszott. Oly Bzáraz volt, mint a venyige ; az élet már csak hálni járt belé. Alig tette át lábát a szoba kü­szöbén, az orvos ezzel fogadta : «TJram, ön nagy beteg !» —• Sorvadok, Felelt a beteg. Skott üléssel kínálta meg, s aztán be­szédbe ereszkedtek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents