Esztergom és Vidéke, 1892

1892-01-14 / 5.szám

B8ZTKKG0M. XIV. ÉVFO LYAM. . ' . 5. SZ ÁM. ' CSÜTÖRTÖK, 1892. JANUÁR ,14^ w ESZTERGOM és iIMKjí T~ ~~" ~7~ • Városi és megyei érdekeink kozlönve.*" ^ nr ~éc7" 'MKGJBNíNlh* JUOTENKINT KETSZKII: n ' 7 _ " HIRDETÉSEK : VAQÁRNAP P<t P Q II Tfi R T íí K íí N í SZERKESZTŐSÉG: HIVATALOS H1RDKTKSKK I s/.ótól JOO s/.óig 75 Irr, 100­VAdA ™ MrW _ U UHUII. | PFAIiZ-HAZ, FÖLDSZINT. «*' *»4* 1 * 50 kr, 20n-tó! 8^|» kr. | ELŐFIZETÉSI Ált' hová a lap szellemi résxét illető közlemények kiWdtíu<l<'*ír. Bflye^dij jiO kr. I. EüéNy. évr« ........ 6 frt — kr u i * n (S u I U & T A I • MAGÁN 1IIRDJ2TÉSBK' memWlapoiiita wwriat 1 egju lányosak­Pril évre 3 Irt - kr M M ü U • n I V ft l « L . bttU kö/.öliet.i W k. Hegj..H*r. IfrtSOkr 8ZBOHBNYJ-TKB:S8I, *WM«r2& *n-* b'gy szám ára 7 kr. ' ,ova A ^ a f ) Wratakx és i»agái»hirtl«l.ósei, a ur illírbe szánt küxle- | JNIJLIIMÍ soia *ÍU Kr. • Q , Q menyek, elíHizetéBi pcii/.ek és reklamálások iutéisendíik. © -— — •# Harczias idők. Esztergom, jan. 13. Horánszky Nándor tizenegy esztendei képviselősége után visszalépett Eszter­gomból s maga után bugyi a jó emlékét s nagyon sok szép megvalósítandó eszméjét örökségül. Esztergom tíz esztendő óla egyebet se csinált, mint ellenzékeskedést. És a kormány egyébbel sem viszonozta elő­zékenységünket, mint kitűnő orrokkal. A hány város van Magyarországon, AZ intelligens magyarság legjava része nem tartja olyan szerencsétlennek az országot a mostani kormány miatt, mint Esztergom egy része. Emberekből teremtik a minisztereket is s igy az emberi gyarlóság nem egészen ismeretlen a miniszterek alko­tásaiban is. De annyi bizonyos, hogy mióta alkotmányos világot élünk, soha külömb minisztereink egy csomóban nem .voltak, mint ez idő szerint. A müveit külföld irigyli tőlünk azo­kat, a kiket mi — különösen most a legkönnyelmübb kritikával — hazaáru­lóknak tartunk. Barosst még Amerika is bámulja ragyogó tehetségeiért és sikereiért. Olyat alkotott ő a vasút történeiében, a mi korszakteremtő s a mi Magyarországról rövid idő múlva az egész világra el fog terjedni jótékonyan. Wekerle a világ egyik legc^odálato­tosabb bűvésze, a ki el tudta tüntet ni a magyar deficzitet az egész ámuló Európa szemei elől. Szilágyi Dezső a legélesebb eszű ma­gyar jogász hivatva van az egész müveit világnak imponálni alkotásaival. Más minisztériumban egy ilyen óriás is alig birt volna sokáig egyenesen megállani, olyan alacsonyra volt. szabva a rendes uővősüek számára emelt épület. És mi ilyen óriásokat kicsinyítünk most és nagyítjuk azokat, a kik eddig csak szemkápráztató rakétákat ereget­tek föl, de maradandó vezércsillagokat nem gyújtottak a nemzetnek. Azelőtt szidtuk Tiszát, mert kála­mist.a volt. Szapáry most, katholikns. Rámutattunk az óriási defkzitekre. És nem Iáljuk most a pluszt. Keressük a hibákat, de* nem akarjuk megtalálni az erényeket. Hanem azért szenvedélyesen híirsogÚtjuk ós követeljük, bogy éljen az igazság ! Jelöltjeink. I. Frey Ferencz. 6 tette le először a garast, azért kell róla első helyen megemlékeznünk. Frey Ferencz csak bárom-négy esz­tendő óia Ferencz. Egész nddig min­denki Ferkózta. Egyszerre azután.Kés­márki Frey Ferencz lett belőle. Ritka nemesi név, mert nemcsak szép predi­kátumot adott, de egyúttal márki-t csinált, belőle. Frey Ferenczuek nincsenek ellensé­gei. Oit született, a hol a szeretetre­méltóság. Bölcsőjét a jóság ringatta. 0 sem ellensége senkinek. Népszerűsé­gét rendkívül szerencsés modorának köszönheti. Meg van benne a--bürger minden előnye, de a bürger fogalom minden árnyéka nélkül. Nem laieiner, de sima kereskedő. Szerencsés csil­lagzat alatt született, mert nemcsak jó nevet, ós régi firmát kapott apai örökségül. Rendkívül munkabíró ember, a kit még senkise ballott panaszkodni nagy elfoglaltsága miatt. Igen szerencsés keze van, inert a vasat aranynyá tudja változtatni. Dolinay vezetése'alatt beutazta Fran­czia- és Angolországot és Turinban áldást kapott Kossuthtól. Az éleiét mindig a maga vidám oldaláról fogta föl s aranyosabb fiatalság aligha voli valamikor Esztergomban, mint mikor Frey Ferke legénykedett. Mert csak­ugyan helyre egy legény volt a csár­dában. A polgárság Horánszky megválasz­tásáért ezüst, kupát ajándékozott neki. Frey Ferencz egyszer ivott ebből a serlegből s azóta megszállta az ihlet és képviselőjelölt akart, lenni. Ambi­cziöja, tökéletesen jogosult. Arravaló ember; de Horánszky meteorhullásként olyan fényt vetett, hogy még mindig homályosan lát a Mernünk. Frey Ferencz a csupa okos ember pártjának jelöltje s igy nagyon nehéz lesz neki a csupa miuiszterjelöll, közt meggyökesednie. Mert a nemzeti párt­nak éppen huszonkét kereskedelmi mi­niszl eljelöl tje van. De Frey Ferencz szerényebb igé­nyekkel dolgozik. Nem akar, örökös miniszterjelölt lenni, liánom csak or­szággyűlési képviselő. Képviselni akarja szülővárosát. Elkésett ugyan egy ki­csit, akárcsak a kormánypárt, hanem azért még azok sem fognak rá hara­gudni, a kik nem szavaznak reá. Va­lamint, hogy 6 sem fog neheztelni azokra, a kik kibuktatják. Ez a sze­relet remél tó emberek sorsa az egész világon. Nagyon sokat kell felejteniük. II. Timon Ákos. Timon athéni skeptikns volt, először Kr. e. ugy kétszáz negyven esztendő­vel. Nem lépett föl ugyan követnek, hanem azért nagyon el volt keseredve az egész világ ellen. Újjászületett azután Magyarországon. Mini hogy haragudtak rá az istenek, professzort csináltak belőle. Győrött az akadémián már kiemelkedett a hét­köznapi tudósok közül s olyan jeles szakmunkákat irt, hogy egyetemi tanár lett belőle Budapesten. Tanította József Ágost főherczeget jogi tudományra. Irt a kougruáról s a városok kegynraságáról, valamint egyéb egyházpolitikai kérdésről. Vaszary Kolos herczegprimás áldása galambképében szállt Timon fejére s Esztergom felé ez a szózat hallatszott. YÉHTANUK. — Atyám! És összekulcsolta a kezeit. Redőkbe vonta homlokát haragosan az a szép fehér hajú öreg ember. Nem is tekin­tett az esődezö szegény asszonyra. A szoba szögletébe cézett sötéten. Nem szánta. Az pedig odarohant hozzá, átkulcsolta a j térdeit s a kétségbeesett fajdalom kitöré­sével sikoltott fel: — Nem érted ? Hiszen meghal! S midőn látta, hogy nincs szó, nincs könyörgés, mely meglágyítsa az öreget, egyszrrre, mint a kővé változott Niobe, hidegen kelt fel onnan. — Jó.'Hadd Haljon meg..Az unokád Megmenthetnéd néhány rongyos forinttal, a mi orvosságra kellene. .Nem, akarsz adni. <Ne is . . . Oh, mert ha felnőne az a gye­rek, de gonosz dolgokra is tanítaná az anyja, hogy miért legyen háládatos a nagyatyjához! Fellobbanó haraggal szökött fel erre öl­téből .Balázsfalvy Tivadar s megragadta a balyány,, szenvedő asszony karját. — Tel '. . . " ' — Oh ! nem tartoztatom már vissza ma­gamat — monda '— 's'•fékevesztett dühé­ivel tépte ki karját... az 'agg astyán kezéből Mastwha íoj toltam^ *$$g friiDdeöJt. Mert & kis gyermekem miatt reszkettem elveszí­teni t azt a te nehezen kikoldult irgalmadat. Tűrtem annyit, mint tán senki más. És kitől ? — Hacsak tőled tűrtem volna, atyám-tói és ha csak tőled tűrt volna az a gyer­mek, nagyapjától, — de kitol kellett el­viselnünk mindent? Nem törődött az öreg fenyeget ő harag­jával, mely szemeiből felé lövelt. .. —, Mért nem tudtál bennünket soha sze­retni ? Mért ölelt át engem az én szegény boldogult édes anyám annyiszor, hogy én vagyok egyedüli vigasza ? Mert inasnak nem panaszkodott, csak nekem. — Nem akarta, hogy megtudják, hogy te vagy a megolője. Az voltál — Én mondom ezt a szemedbe, a tulajdon leányod. Vétett ellened valamit csak egy szóval is? A ha­lálos ágyra, a sírba fektetted. S azután ? Az erek kidagadtak az ősz ember hom­lokán az elfojtott dühtől e vádbeszéd alatt, pedig leánya folytatta azt : — Azelőtt se vetted sokba az ő inté­seit, árnyék volt előtted az egész asszony, a mire rátaposhattál. Mikor ez az árnyék is eltűnt — óh mert emlékét is elfeledted teljesen, vak, őrölt dühvel rohantál a vesz­tedbe. Birtokaid egyre-másra kerültek kótya-vetyére. Kellett a dorbézolásra a pénze, sok kellett. — Miket latiam a saját atyám házánál én, a serdülő leány ! Ha oly nngyon nem szerettem volna édes anyámat, ha imádsá­gomban annyit nem beszéltek veié, mivé j lettem volna akkor ? Mivé neveitél volna te engem és azok a, czédák, a kiket ma­gadnál tartottál, houy szégyentanya lett hazadból. Hogy is vehettek engem férjhez? Egy szegény ember el birta hinni azt, hogy egy leány ilyen környezetben ártatlan, tiszta lehet. Áldja meg az Isten azt a sze­gé ny embert a háló porában. Mert csak­hamar elszóllitotta Isten. És én megtört, beteges voltam, férjem hosszú betegsége földönfutóvá, rongyos koldussá , tett, a kinek átkára változott az Isten áldása: kis gyermekem. A te küszöböd előtt borul­tam le. Beeresztettél. Ali! én vagyok a Itá'átian ugy-e, hogy neked most mégis szemrehányásokat teszek ? Az indulat, az elkeseredés fényes könny­cseppjei ragyogtak a szameiben, mikor az előtte álló aggastyánra nézett. — Azt igérietto, hogy utolsó szolgálód leszek. É-s téged szolgáltalak volna ezer örömmel, háládatos szeretéttel. De te azt akartad, hogy a lába kapczája legyek annak a becstelen,' rosszleikü személynek, a kit házadba fogadtál ós tejben, vajnan fürösztöl, csakhogy el ne hagyjon! —' És tudod, hogy megtettem a^fe is, A szivem majd belészakadt, de megtettem; Meg azért a nyomorult ; vac/akért, a mit hajlékódban nuk-enl és gyermekemnek adtál,­meg azért a falat kenyérért, a mi nekem asztalodról jutott. Mert hisz a kicsinyem beteges ós ha nálad meghúzódhattam, a keserves karesméuyemból gyógyittáihattam őt. Ezért, laktam én abban a házban, a hol az én szegény édes anyám emlékét a sárba taposta az apám, a ki ugy gyászolja őt, hogy egy szemérmetlen, aljas terem­tést tart maga mellett s azt követeli, hogy leánya Jegyen a s/.olgálója a gyalá­zatos — -*- — Nem birta kimondani azt a szót. iZokogva elvetette magát az asztalra. — Etel! Felemelte a fejét a siró asszonynak a vén ember. — Azt mondod, hogy apád gárba ti­porja az* emlékét édes anyádnak, a ki el­lene nem vétett egy szóval sem soha ? S heves léptekkel kezdett a szobában járkálni fel és alá. — Nem akartam neked elmondani. Pe­dig el kellett volna már régen. Nem vá­doltál volna engem, de vádoltad volna őt. — őt? ! Miért? S reszketve, el-elálló lélekzettel figyelt rá a halvány asszony ... — Igaz szeretettel vezettem az oltár elé. A legszebben éltünk együtt. És én azt hittem, Örökké háládatos lesz; örökké hű­ségééi lesz hozzám az a no, a kit én a Nyo­morúság' fenekéről emeltem magamhoz, a kinek az e^ósz családját váltotta meg az a karikagyűrű, a mit én a leánynak adtam. Elfeledte ezt. Esküdhetett nekem, hogy ár­tatlan. Két jó barátom is bizonyitotta. Ki kellett volna kergetnem veled, három éves porontyával együtt, hogy semmi sem em­iékeztessen többé rá, a hitszegő, bűnös asz­szouyra! Sapad.v/,? Nem, ón megtörtem őt házamnál, de neki megbocsátani nim vol­tam lopes • többé.-- Lehettem hozzá azután jó? Nem, kegyetlen voltaai. Oh, do kellett

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents