Esztergom és Vidéke, 1891
1891 / 79. szám
ESZTERGOM, XIII. ÉVFOLYAM. 79. SZÁM. CSÜTÖRTÖK, 1891. OKTÓBER 1. MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR: E^ósz óvr« .......................•............................€ fi't — kr F el évre..................................... 3 trt — kr Negjed évre........................................................1 fit 50 kr F gy szám ára 7 kr. Városi és megyei érdekeink közlönye. SZER K eTz T ÖS É G: PFALZ-HÁZ, FÖLDSZINT, hová a lap Bzellemi részét illető közlemények küldendők. KI ADÓ-HÍV ATAL: SZÉCHENYí-TÉR 331, ilos és magánhirdetései, a nyilttérbe szánt kíizle- vetési penzek és reklamálások iutézeiidők. HIRDETÉSEK: HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 szótól 100 szóig 75 kr, 100- tói 200-ig 1 frt 50 kr, 200-tól 300-ig 2 írt 95 kr. Bélyegdij 30 kr. MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint íegjHiányosabban közöltetnek. NYILTTER sora 20 kr. Ideálok Esztergom, szept. 30. Hétköznapi szivekben a legmagasz- i.osabb gondolatok is liétküzniipi hullámokat vernek. Mikor a Caracal la [hermáinak a Colosseumhoz hasonló óriási romjai között barangoltam, a szomszéd szőlőkben egy vén asszony Tilus bevonulását Rómába ábrázoló terracotta domborművecskét ásott ki. Az [iga alá hajtott jeruzsálemi rabszolgák falamon büszke templomainak megalázott kincseivel gőgös megsemmisítőik ílőtt meggörnyedve haladnak végig a orum romáimul Tilus diadalkapuja Alatt. Tragikusabb világtörténeli jelenetet aligha sajtoltak agyagba. És a oétköznapi vén asszony a fenséges oombormüvecskót fél óra múlva őszi- naraczkjaival egyazon gyékényen árulta, boldog voltam, hogy megvásárolhattam meg sem szikkadt agyaglapocskát s vén kofa is boldogan mosolygott, cogy reám sózhatta a baraczkok gyökerei közt talált apróságot. Nem különben bánnak el nálunk 3üon szellemi hagyományokkal, melyek ivtizedek óta a feledség selejijébe [»Hódnak. . A hétköznapi világ az ő ideiglenes ■lorypheusaival és ideig-óráig uralkodó á kintélyeivel tökéletesen fásult azon íaeákkal szemben, melyeknek a haza- iseretot saját oltárunkon, szülővárosunk ílvirágoztatására gyújt örök tüzet. Az u. n. gyakorlati emberek nem look, akik másokért, évtizedekért, sőt 18századokért dolgoznak, hanem azok, a kik az u. n. közügyek hangzatos szolgálatában egész okosan ráérnek meggazdagodni. A város szegényen marad, de a szájhősöknék dús jövedelmet hajtanak a terrorizáló talmi pbrá- zisok és phariseuskodó önzetlenség hamis pénzei. Milyen lehetne, milyennek kellene lennie Esztergomnak. Erről csak nagyon kevesen álmadoznak. Hauern hogy milyennek kell lennie az u. n. közélet sápjának s a kierőszakolt poziczió gyü- mölesözésének, azzal nagyon sokan tökéletesen tisztában vannak. Az idealistákat nem érti a tömeg. A legszebb eszmék nem sokkal tetszetősebbek a tömegnek, mint néhány slaniczli czukor, egy-két zsemlye, vagy patkószeg, a mit hétköznapoukint forgalomba hoznak. A kinek ideáljai vannak, az magára marad. És aki megalkuszik az önző tömeggel, az elveszti ideáljait. A tömeg tovább megy, az idealista visszamarad. Eszméi szanszkrit nyelven beszélnek, nem érti azokat senki. Gúny, megvetés, rosszakarat a jutalom érlök. Az ideálok azonban mégis csak ideálok maradnak. A Róma romjai közt turkáló kofa által véletlenül kiásott régiségek nemcsak most, de évszázadok múlva is becses emlékek. Ne csüggedjenek tehát azok, a kikben még van annyi ideal ismus, hogy meg merik aranyozni azon város jövőjét, melynek jelene nem egyéb közönséges haszonélvezetnél. Intelligencziánk. Esztergom, szept. 30. Évtizedeink leghangzatosabb jeligéi közé tartozik a kereskedelem és ipar fellendítése. A magyar ipar és a magyar kereskedelem felvirágoztatása minden magyar város első ambicziója és életkérdése. Ezzel mindannyian tökéletesen tisztában vagyunk. De a magyar intelligenczia, a felsőbb tanulmányokat végzett társadalmi rend jobb sorsáuak kérdése nem foglalkoztat mindnyájunkat egyforma meggyőződéssel. A közélet szellemi munkásai : hivatalnokok, ügyvédek, tanárok, orvosok, lanitók, még mindig szegénységi fogadalmat állanak ki egész életükön azért, hogy évtizedeket szenteltek kiképezte- tésöknek s hogy egész életüket az államnak, a megyének, vagy a városnak vagyis a hazának szentelik. Az okos iparos s a készült kereskedő egy-két esztendő alatt már dúsan gyümölcsözted szorgalma tőkéjét. Üzleti szerencséje gyorsan jutalmazó, va- gyonosodása megmenti minden gondtól. Övé az élet s az élet ezer öröme. A szellemi munkás ellenben szellemi tőkéje után miudig ugyanazon kamatokkal kénytelen beérni. Hivatásának nem szabad üzleti szagunak lenni. Az iparos vagy a kereskedő ritkán ád valakinek ingyen valamit, mert munkájának szabott ára van. De hány orvos kénytelen sokszor ingyen gyógyítani, hány hivataluok köteles sokszor díjtalanul szolgálni, hány ügyvéd mond le nem egyszer megérdemelt munkadijáról s hány tanár és tanító rezignál minden anyagi haszonról, mikor az Ínség könyei égetik a kezét s a nyomor szomorú tekintete mered reá. Akárhány szatócs zöldágra vergődik. Akárhány kisiparos a jólét révébe ér. És ezt örömmel nézik azok, a kik 3okkal nemesebbek az irigységnél. De hány szellemi munkásunk gyarapodik meg tisztán szellemi napszámából ? Intelligencziánk legnagyobb része előkelőén köteles élni s ha nem akar az adósságok örvénye elé jutni, folytonosan egyforma anyagi forrásai miatt kénytelen az előkelő nélkülözés keserves mesterségével megismerkedni. Titokban tan ja ugyan ezt a foglalkozását, de a kik keresztül látnak a falakon, azok észreveszik a tarthatatlan helyzetet. No fukarkodjunk tehát sohase, mikor az intelligenczia kenyeréről vau szó. Iparosainkért és kereskedőinkért mindig készen találja az élet az iutel- ligenczia nemes küzdelmét. Adja cserébe a vagyonos osztály az értelmiségnek az anyagi elismerést s helyzete javítását akkor, mikor arra alkalma nyílik. A valódi jólét nem lehet tisztán az üzleti élet jutalma. A valódi jólétnek a társadalom előkelő osztályában, az intelligeucziában is meg kell honosodnia. , »„Esztsrpís líkslámája, A lakás-bsfesáe2égekraL Irta KEGLEVICH ISTVÁN gróf. III. íMi történt ezalatt Szászországban ? — Itt lÁiknem egy évszázaddal előbb liasonnemü fekvésekkel találkozunk, melyeknek első Jillitó motívumai is majdnem ugyanolyanok BÜtak, mint Bajorországban, de mégis Ejüttultabb szellemi fejlettségen, valamivel sgigasabban álló erkölcsiségen alapultak. ;ß azonban a véletlen úgy akarta, hogy rsireucsésebb időszakban és fogékonyabb jajon kezdtek működni és hogy az akkori )b«delmek fényüzési hajlamukban gyűjtöt- a : mindent, bárhonnan, bármi módon és namely áron jutottak is hozzá. Vásároltak f ieket, szobrokat, fegyvereket mindennemű nggaságokat és porczellán-tárgyakat; építek palotákat, szubvenczionáítak tudóso- >é és művészeket, — azonfelül pedig még ^szerencse is kedvezett nekik. Nagy mügékkel biró herczegek és főurak a keleted gyűjteményeknek odaajándékozták ^»íír^ndü külföldi mesterek által készített !* czi és diszvérteiket és ilyformán alapját fjiutték mega világ leggazdagabbfegyver- 9 {.íjteményének, mely a történelmileg leg- eiokesebbek egyike, de egyúttal pénzérme is talán a legértékesebb. A mit vá- ßjidtak a szerencsés véletlenből olyan koraiban és olyan országokban vették meg, faikor és a hol a művészet nemrég lefolyt fénykorának termékei még várolbatók voltak, örökidőkre szóló becsértékük pedig még nem volt felismerve. Ilyenformán keletkezett a drezdai kincstár és képtár, melyeknek mindegyike páratlan a maga nemében. Épp oly szerencsés volt egy szász fejedelem a drezdai keramikai gyűjtemény alapításánál, mely jelenleg a leggazdagabb és legérdekesebb valamennyi e nemű gyűjtemény közt s a melyet ma már semmi áron sem lehetne összevásárolni. Legértékesebb és legrégibb részét egy brandenburgi választó-fejedelemtől vette meg és vételár fejében egy — gyalagezredet vagyis 2000 alattvalóját ruhástól adta érte. Az építkezés terén is maradtak fenn Drezdában maradandó alkotások, melyekből a bel- és külföldi művészek sokat tanulhatnak. Ezek közül némelyiket, mint például a festménygyüjtemény palotáját, mint fölülmulhatlan szépségűt, ma is bámulja a világ. De azért önállóan fejlődő művészetet itt sem hoztak létre, sőt még arra sem voltak képesek, hogy fenntartsák a művészetnek azt a fokát, mely a lefolyt évszázadokban Szászországban létezett. Az Ízlés, mely a fejedelmi várakban és palotákban uralkodott, erősen hanyatlott és helyébe gyakran a gőgös fényűzés és az ízléstelen ség lépett. Ez pedig azért történt, mivel a nemességnél és a népnél azelőtt sem volt kifejlesztve a művészi érzék, később is csak közvetve fejlődött; hússá és vérré soha sem vált. Mikor Drezda a par excellence művészet városa lett, melynek művészetét megbámulni az egész világból jöttek utazók, már beállott a művészi hanyatlásnak kora és a nagyon is élelmes szászok sajátképen az idegenektől tudták csak meg, mily értékesek műkincseik. Ezentúl ők is kötelességüknek tartották e műkincseket »fenban- gon« bámulni — de első gondjuk mégis az volt, hogy jó vendéglőket és iskolákat rendeztek be, melyek kellemessé és hasznossá tették az idegenre nézve a Drezdában való tartózkodást. Az ő müérzetük abban nyilvánul első sorban, hogy az idegenek pénzét Drezdában marasztották. így keletkezett az »Elba- Flórencz« elnevezés, melyre a drezdaiak annyira büszkék, a rnelj7 azonban korántsem felel meg a valóságnak. Mert a mit Flórenczben bámul a világ, az legnagyobb részben ott készült, flórenczi művészek alkotása, a kik hazájukat hírnevessé tették és valósággal korszakot alkottak. Flóren- cziek voltak azon dúsgazdag fejedelmek, főpapok és kereskedők, a kik vetélkedtek egymással áldozatkészségben és a művészet támogatásában, s végre flórencziek képezték azon tömegnek zömét, mely minden művészetért rajongott, minden szép iránt fogékonysággal bírt és részt vett mindenkor a művészek törekvéseiben, lelkesítvén és dicsőítvén azokat. Már pedig a tömeg részvéte és tapsa lelkesíti a művészt és szükséges arra, hogy a művész a dicsőség utján előre haladhasson. A flórenczi pedig egyaránt dicsőítette a hadvezért, a kereskedőt és a művészt tevékenységének ethikäi értéke szerint, sőt a művészt valamennyinél jobban ; mert ezt a rajongásig szerette és istenítette. így volt ez Flórenczben, — és Drezdá- ’ ban ? Amit itt bámul a világ, azt legnagyobb részben máshonnan szedték Össze, s akik bámulják, külföldiek. Ezek fölismerték, részletezték a drezdai gyűjtemények értékét és a külföldre vitték magukkal hírét. Maguk a szászok jóformán meg sem tudták volna becsülni műkincseik értékét. A legtöbb épület, melyet a fejedelmek a múlt és jelen században építtettek, néhánynak kivételével, Ízléstelen ; az egy Semper Gottfried kivételével, aki joggal foglal helyet a világ első alkotó művészei közt, alig került ki a drezdai iskolából elsőrendű ott született művész. Ha tehát mégis akarunk Drezda számára valami elnevezést találni, nem »Elba-Flórencz« volna az, hanem inkább »Elba-Róma«. Természetesen az ujabbkori, a pápák Rómáját értve ez alatt. Mert e két város közt csakugyan van analógia; t. i. az, hogy bennszülöttei fényűzésből gyűjtöttek, reklámból dicsőítették a művészetet és éltek, vagyonosodtak az idegenek pénzéből. Másrészt Szászországban a művészeti tudomány sem fejlődött olyan irányban, mint Bajorországban. A szászok sem a műtörténelem, sem a műkritika terén nem szerepeltek, gyűjteményeik rosszul vannak leltározva és még a jogos büszkeségüket képező meisseni porczellán-gyártásról, ennek kezdetéről és fejlődéséről is alig tudnak kimerítő felvilágosítást adni. összegezve a mondottakat, a következő eredményre jutunk : mindaz, amit a bajor és szász uralkodók megtettek, hogy a művészet terén korszakalkotó haladást idézzenek elő, nem sikerült. Használt ugyan másoknak, de nem a szászoknak ; volt ugyan hatása, de nem az, amelyet elemi
