Esztergom és Vidéke, 1890

1890-06-12 / 47.szám

ESZTtilWOiM XII. ÉVFOLYAM. 47. SZÁM. CSÜTÖRTÖK, 1890. JUNIUS 12. j ^ i Városi s megyei érdekeink közlönye. . Mivnnru-iMiK INT KÉTSZF.R • " S Z E ÍTKTSTTÖ^S E G : H I R D E T ÉSTKT VA8AHMAP ESJCSUÍÍJÍHOKON. FFALZ-HÁZ, FÖLDSZINT HIVATALOS IIIINJKTKSJCK ;

J I MAGÁN-IIIKDIOTIÖSKK K|.'")II']'/,l'l'rit'.Sl Á I! : !« Ifi|> n/.«ll«mi réH/.Ht, illető l{ö/,lHmHiiy«k kiildHiidíík. 1 sy.ólól 100 s/óig — frt 78 kf.j I itiegállajioilás .szerint legju 6 írt - kr. l/l AnmmTJlTAl ." 100—200 ig . 1 frt 50 kr.M tiiiyomlibftii kö/.öltetuek. íéi éir« 3 írtkr KIADÓHIVATAL: aoo-soo-ig . *frt*B kr,|,| .— W

y«H«"» I írt 50 kr. SZÉCH EN Y ["TÉR 331 • SZÁ M, IJélyog.lij 80 kr. |i NVII/ITIÍK sora 20 kr. „_l , §.H j

1

'....l

iA'",*

1

...'V-Z— liítvá a hivatalos s a magii.ii liinlttlésui, ii nyilltórlie H/.ánt kii'/.- __

' . _ lylíiéuyelt, elIWi'/.etéai póimsk m i'«elii.niahis<>k iul,é'/,Hii»lí5k. Utazások. Esztergom, jun. 11. Ország-világlátás nem vasúti találmány. Meg volt az már az ókorban, mikor még a világ csodáit össze tudták olvasni. A vasút csak szapontotta Herodotos és Piinius utódait, a kik nem azért utaztak, hogy családi betegségüktől, az unalomtól meneküljenek, Hanem azért, hogy tanuljanak ós tanítsanak. Az utazások napjainkban már nem rendkivüliségek, hanem művelődésünk egész közönséges tényezői. Tizenöt-húsz év előtt még nagy tekintélye volt közöltünk annak, a ki más világrészben járt ; mai napság alig imponál már az is, a ki körül utazta a világot. Annyi az előny, annyi a mód, hogy némi anyagi tehetséggel még a legközönségesebb eszű ember is végig gurulhat a világon puktáskájával. De az is igaz, hogy sokszor egy utazó táskának érdekesebb tapasztalatai vannak, mint magának a gazdájáwik. Nálunk az utazás nemzeti szép szokása alig fejlődött ki vagy. tiz-tizenöt éve. Azért tulajdonítunk neki olyan nemzeti, sőt európai fontosságot, hogy minden utbaeső nemzetséget fogadtatásokra, bankettekre és katzenjammerekre kényszerítünk. Az ilyen divatos és lármás kirándulásoknak semmi hasznuk sincs. Legfeljebb csak annyi, hogy könnyebbek lettünk néhány száz forinttal ; de nem lettünk okosabbak néhány száz uj tapasztalattal. Legszolidabban utazik az angol, leg szellemesebben a franczia, legokosabban a német s legzajosabban a magyar. Az angol figyel, a franczia lelkesedik, a német tanul, a magyar toasztoz. Az angol észrevétlen, a franczia örökre szeretetreméltó, a német nem vesz észre a kitűzött thémán kivül senkit, a magyar minden vasúti állomást megéljenez. Ugy tapasztaltam, hogy a művelt külföldiek előbb a tanuló szobájukban, könyvtárukból, ismerkednek meg az uj látnivalókkal s gyakran hónapokon által készülnek egy-két heti ut gyönyöreire. Nálunk meg elég egy Doliuay s néhány százezer frázis, hogy uti benyomásaink maradjauak. Milyen benyosok ezek ! Utazzunk. Lássunk, tapasztaljunk, tanuljunk ; de ne láttassunk s ne vétessük magunkat észre. Szeressük az uj látványosságokat. Akkor több marad a fejben, á szívben s a zsebben s kevesebb fecsérlődik el időben, vagyonban és okosságban. A ki utazni akar, az tanuljon s a ki tanult, annak fölösleges azt mondani, hogy ne igen vegye észre Európa, mikor hozzá vizitébe bátorkodik menni. A tekintélyről. Szob, jun. 11. (P.) Tul vagyunk azon az időn, hogy valaki az elöljáró elé tán ugy közeledjék, mint a pogány az ő bálványához, porba hullva; helyes az hogy mauap az elöljáró alantosa iránt ne' zsarnoki dölyföt, ne reszkettető nyers szigort, hanem ildomos ós udvarias modort — de csakis ezt — tanúsítson ; ha a »drei Schritt von meinem Leibe« nem alkaltnaztatik is egész szigorral, mégsem ártana, ha a modern leereszkedés megszűnnék fraternizálás lenui, ha az emberi »gyarlosagok« transparen tjei nem volnának oly nagyon megvilágítva, hogy ne kénytelenittetnék a nép azokat ma a világigazgató Isten közegeinek piedestálján látni, a kiket tegnap, vagy pár órával előbb az emberi gyarlóságok (?) nagyon is alacsony színvonalai) látott és ne őket ma »nagysagos« »tekintetes« czimekkel honorálni, kikkel rövid idő előtt a puszipajtásság ingó hidján találkozott. A magyar népben még gyökeredzik a tekintély iránti tiszielet a régi időből. Azt Játjuk, hogy a régibb generatió még tiszteli az »urakat«. Miért? Azért, mert ő még azou időből származik, midőn az »urak« még nem mutatták be oly leplezetlenül az ő gyengéiket a »nóp« előtt, mint mauap. De nem ugy már a fiatalabb geueratio, ez már nem igen respektálja az »urakat« és ha esetleg a »törvény« szigorát éreztetik vele, akkor boszuból kikiabálja az »urakra« az ő » gyengéiket.« Nagy baj az, ha mauap állásbeli emberek nyilvános helyeken is megfeledkeznek igazán arról, hogy ők a társadalomban erkölcsi tehát magasabb állásra helyezvék. Ha mulatság czimón (sokszor igen aljas) tivornyákba átcsapunk, és némely helyiségekben a vox populi magyarán szemótnóp sertés válujában kéjelegnek ha szellemes és élesnek látszani akaró beszéd öve alatt akár a jobb erkölcsű nép, akár talán más állásúak, vagy nők jelenlétében, oly discursust tesznek, melytől nemcsak a jobbérzósüuek kell referál ni, de még az utolsó csirkefogó sem meri előhozni. (Egyszer én is egy provinciális városban (kijelentem, hogy nem Esztergomben) abouirozott vendéglő asztalhoz ültem, a melyhez csakhamar odagyültek a hivatali urak; de az asztalnál csakhamar oly gyalázatos beszéd lőn folyóvá, hogy kénytelen voltain undorral megretirálni. A vendéglős mondta, hogy ez még szelíden ment ma máskorhoz képest! — Egy eset a sok közül.) Mit lát az ember máshol azzal köteteket lehetne beírni, de mindez csak hivatali tekintély és vele az erkölcsök rovására történik. Hallottam saját füleimmel, midőn egy bizony átalján kétes jellemünek ismert pór ember monda: »eh mit! az alispán jóbarátom, eleget mulattunk együtt.« Vi (leant consules! ha a népszerűség hajhászata, ha holmi »zsirosabb« befolyásnak kegy keresete öve alatt a leereszkedés, lealacsonyodássá válik, és a j gyeplő a kézből kiesik, nem lehet azt alkalom adtával összehozni egyszerre. Ne arrogáljon magának senki porba hullásig jutó hódolatot, de tartsa meg mindenki azou határt, melyen tul a tekintély örvényébe jut és vele bukik a közjólét az erkölcs ! Elég belőle ennyi! tán szivére veszi az, a kit illethet. Vinné a part, ha az ilyen viselkedés miatt ránk mint magyarokra reá nem fognák a külföldiek Az„E8stof na ás VidakB^tánzáia. ItSbar&tek. A magyar míibarátok természetrajza eddig meglehetős ismeretlen volt. Műbarátok fajtája alatt olyan urakat ismertünk, a kiknek pompás istállóik, nagyszerű lovaik, kitűnő jockeyk voltak, de salonjaikban a művészet és irodalom termékei ismeretlenek maradtak. Néhány év óta elég bőkezűséggel nevezzük ki a műbarátokat. Műbarát nálunk mindenki, a ki a sporton kivül a művészetért és irodalomért is hajlandó valamit tenni. Műbarát, a ki nemcsak a művész modelljét, de művét is keresi. Műbarát, a ki nemcsak angol kocsisaiban, de ez írókban és művészekben is fölfedezi a zsenit. Szóval a műbarátok fajtája meglehetősen kifejlődött. Legújabban egy magas műveltségű magyar hölgy egyesitette a magyar műbarátokat, hogy velők külön közönséget teremtsen az irodalomnak. Ez a magas műveltségű zseniális magyar hölgy Csáky Albin grófné, a ki Jókaitól kezdve összeszedte az irókat, hogy műbalátságot kössenek a inűbarátokkal. Csáky grófné magyar szalonja nem nyilt ki, a magyar Pantheon eszméje is csak eszme maradt. Lehet, hogy harmadik vágyara műbarátok könyvtára megvalósul.Nem sok kell hozzá. Csak egy kis barátság az irodalom iránt. A nemes grófné felhívása egész terjedelmében a következő : Sajnálatos, szinte megmagyarázhatatlan ellentét mutatkozik Magyarország közmivelödési haladása és a magyar szépirodalom viszonyai között. Látjuk bódítani és diadalmasan tért foglalni nemzeti nyelvünket a Kárpátok fenséges bérczvidékétől a Quarnero kies öbléig. Látjuk öntudatra jutni, fejlődni és megizmosodni a magyar társadalmat. Büszke paloták hirdetik az ország fővárosában a magyar kultúra ügyének haladását, mely-{ nek érdekeit lelkesedéssel szolgálja a hatalommá vált nemzeti sajtó. Bármely téren vonjunk párhuzamot a jelen és a mult között, melyben halhatatlan érdemű gróf Széchenyi Istvánunk sarkalta hol lángoló szavú buzdítással, hol maró iróniával haladásra a magyar nemzetet: örvendve kell elismernünk, hogy ráléptünk arra az útra, melyen tovább haladva, megérthetjük beteljesedését a látnoki szavaknak : »Magyarország nem volt, hanem lesz!« Csak a magyar szépirodalom nem tud felvirágozni. Csak a magyar iró »nem leli még honját a hazában.« Csak az irodalom küzd még mindegyre a megszaporodott magyar olvasóközönség dermesztő közönyével. Pedig mig ezen a földön magyar fog élni, nemzetünk, mely hálával és kegyelettel adózik jelesei emlékének, sohasem fog megfeledkezni arról, mit köszönhet hazánk Íróinak. Egy évszázaddal ezelőtt Magyarország nemzeti ujjáébredésének hajnala azoknak a férfiaknak munkáiban kezdett derengeni, a kiket erős hazafias érzelem késztetett elhanyagolt irodalmunk művelésére. S ez alatt az évszázad alatt sohasem vált hűtelenné nagy missiójához a magyar irodalom. Hadvezérei — az eszméknek héroszai s a formaszépségnek mesterei — csak ugy, mint a közkatonák, mindig első sorban álltak a nemzeti nyelvért, az ország jogaiért és a haladásért vivott küzdelemben. Geniusuk besugározta az országot. Lelkesitő daluk bátorított a harczban és kitartásra biztatott az elnyomatás szomorú napjaiban. Munkáikból tanulta először megismerni a külföld nemzetünk vágyait és panaszait, reményeit és szenvedéseit, a magyar szellem erőteljességét és eredetiségét. Nemzeti fénykorunk, nagy királyaink és dicső hőseink emlékét ők tették valósággal elévülhetetlenné müveikben. Gyönyörködtetnek és oktatnak, buzdítanak és vigasztalnak, együtt zokognak és ujjonganak nemzetükkel. Mily sokan tudják és érzik ezt országszerte — s a magyar irodalom mégis vergődik, mint a szárnyaszegett sas! Hosszu idő óta irodalmi viszonyaink sivársága állandó panasz tárgya a sajtóban. Közönségünk mindinkább elszokik a szépirodalom pártolásától. Rendkívüli esemény, ha egy-egy kimagasló tehetség műve nálunk behozza a kiadás költségét. Még rendkivülibb, ha egynél több kiadást ér. Mindennapi dolog ellenben, hogy felkarolásra méltó tehelséget tanúsító munkákat is visszantasit a közönség közönye. Ki csodálkoznék ily körül menyek között azon, hogy kiadóink elvesztik bátorságukat ? Mostani viszonyaink kőzött a munkája számára kiadót kereső iró utja többé-kevésbé golgothai vándorlás, mely közben ritkán vár rá egyéb, mint a csalódások töviskoronája. Fényes tehetségek vesztek már el igy a magyar szépirodalomra nézve. Nagy reményekre jogosító talentumok vonattak el a viszonyok e mostohasága által a maradandóbb becsű alkotástól. Sokaknak pályafutása emlékeztet az itt-ott látható csonkatornyokra. Ez elszomorító viszonyok meg nem állhatnak, nem maradhatnak igy. A magyar társadalom elsőrendű feladatai közé tartozik pártolni a hazai irodalmat. Ma. midőn erősebb mint valaha, vissza kell térnie a forráshoz, melyből annyi magasztos dal, annyi becses alkotás fakadt késő nemzedékek gyönyörködtetésére is. Nem áldozatokat kérünk tőle, csak érdeklődést és jóakaratot a magyar szépirodalom ügye iránt. Csak azt, hogy tekintse hazafias kötelességének évenkint jó könyveket olcsó áron beszerezni. Sohasem kínálkozott erre kedverőbb alkalom, mint most. A főúri társaságból alakult »mübaratok köre«, mely mélyen érzi jelenlegi irodaimi viszonyaink tarthatatlanságát és meg van győződve, hogy a magyar társadalom hazafiasságára joga van számítania irodalmunknak, számos kitűnő iró ajánlatára, szívesen elvállalta védnökségét a »Mübaratok könyvtára* czim alatt alakult irodalmi vállalatnak, mely, ba országszerte — mint remélhető — kellő pártolásra talál, íróinknak és irodalmunknak egyaránt nagy előnyére fog válni. Nemkesevebbről van szó, mint arról, hogy a közönség évenkint tiz forintért legalább