Esztergom és Vidéke, 1890

1890-05-01 / 35.szám

ség szállja meg Őket az nj gyár sikere miatt és latba vetve az évek során, mig őket túlszárnyaló versenytársuk nem volt, szerzett Osszos befolyást, annak révén mindent, távolról sem riadva vissza még a legbecstelenebb eszközöktől sem, el köveinek, hogy a fölöttük álló, törekvő magyar uj gyárakat károsítsák, sőt ba birnák megsemmisítsék. Igy járt néhány év előtt létesült Tarnóczy Gusztáv-féle gazdasági gépgyár, mely bőviteni akarván működésén, a legújabb technikai vívmányok sikerült alkalmazása és több uj remektalál máuy felhasználása által nemcsak honunk legjobb, hanem a legkitűnőbb külföldi gyárak közül is nagyon kiváló tűzfecskendőgyárat rendezett be. Minthogy Tarnóczy Gusztáv, ki a legszorgalmasabb országgyűlési képviselők közé tartozik, beható sikeres tanulmányozás utáu oly tökéletes-rendszerű tüzfecskendöket szabadalmaztatott tüzfecskendő-gyárának, melyek napjainkban nemcsak az egész országban, hanem Európában és Amerikában is a legtökéletesebbek s azért mégis a legjutányosabbak, (ezért számos külföldi megrendelést is kapott ezen tüzfecskendőgyár), régibb, ódonberendezésü azon gyáraink, melyek, ugy mellékesen tüzfecskendoket is állított ak össze, azt híresztelték a kitűnő gyárról, miszerint nem létezik. Mikor azután ezen híresztel ésök hazugságnak bizonyult be, ráfogták az, őket túlszárnyalt uj gyárra, hogy vásárolhatók ugyan ott tüzfecskendők ámde azok külföldi, nagyon silány gyártmányok. Midőn pedig az egész ország minden vidékén saját szemeivet győződött meg a közönség arról, hogy a Tarnóczy-féle tüzfecskendők nemcsak kitűnőek, hanem azok annyival olcsóbbak más készítményeknél, miszerint azon községek, amelyek Tar* nóczy-féle tűzfecskendőket vásároltak, 100— 120 forintnyi megtakarításhoz jutottak, daczára hogy a beszerzett tüzfecskendőik jobbak, mint azon elavult rendszerű tüzfecskendők, melyeket a régibb gyárak utazó-ügynökei törekedtek rábeszólésök különféle csinjávalbinjával nyakokba akasztani, akkor ily gyárak megvesztegetésekhez is folyamodtak. Olvasó asztal. (A Hét,) Kiss Józsefnek most már közkedveltségü és szóles körökben elterjedt szépirodalmi és társadalmi betilapja »A ííét« számról-számra mind jobban megközeliti azt a magas ideált, melyet kitűnő szerkesztője tiizött kü Jót, sokat, változatosat 'nynjUlti a müveit olvasóközönségnek — ez a czél az uj számban tökéletesen el van érve. Tiz-nél több önálló dolgozatot foglal magában a legutóbbi szám, mely czikkeinek specziálitására nézve is kiváló. Jókai szép meséje, a róla írott érdekes közlemény, a budapesti tanuló-kisasszonyokról elárult finom és jellemzetes charakterképek, a Bársony István vadász-saison czikke a szerelmes fajdkakasról, Keszler József szingazdag képe a virágokról és a virágkiállításról : nemcsak olvasmánynak kitűnők, de művészi értékre is becsesek. A tartalom többi részéből kiemeljük : a Szalay Eruzina meg a Sebesi Jób bájos költeményeit, Henry Grévüle megkapó elbeszélését, a hétről és a színházról irofct eleven krónikát, a Hegyessi Mariról szóló ügyes karczolalot, Szatmori Mórnak alapos dolgozatát a munkás-kérdésről, a bő irodalmi rovatot. A czimlapot a legszebb magyar színésznő, K. Hegyessi Mari arczképe diszesiti. A »Hót« előfizetési ára: egész évre 10 frt, félévre 5 frt, negyedévre 2 frt 50 kr. Előfizetési pénzek »A Hét« kiadóhivatalába Magyar Tudományos Akadémiapaloía Budapesten, küldendők. Színházi szemle. (21. Ideges nők.) A' szombati esténél emlékezetesebb aligha volt Esztergom színészete történetében. Három előkelő tagja a nemzeti szinháznak: Csillag Teréz, Vizvárinó Szigeti Jolán és Vízvári Gyula lépett föl egyszerre olyan fényes közönség előtt, a milyet még nem láttunk a színházban. Csillag Teréz Antonineban tündökölt s befejezett művészetével elragadta a nagy közönséget. Vizváriné Szidouiában hódította meg Esztergomot. Vízvári pedig a czukrászban mulatta be páratlan tehetsége minden fényoldalát. Még a rendező is maga Vízvári volt a mi az előadás legpompásabb egybevágását biztosította. A kitűnő művészeknek hatalmas élő babérkoszorúkat nyújtottak föl s minden jelenósöket frenetikus lelkesedéssel tapsolták. Tizenkettedfélkor kezdődött a kitűnő vendégek tiszteletére rendezett bankett a Fürdó*-vendéglő" nagy termében. Az első felköszöntőt Reviczky Győző főszolgabíró mondta a három veudégmüvészre, Vízvári Gyula az esztergomi lelkes közönséget, azután Bokodyt éltette. Bokody a művészeknek mondott bálás köszönetet. Vidám hangulatban, kitűnő jókedvvel mulatott még sokáig a társaság, mely csak három óra körül kezdett oszlani. Előbb azonban még Szerénáddal búcsúzott el a kedves vendégművészektől. (22. Stern Izsák.) A negyedik Vizvári-est Vasárnap igen szép közönséget üdvözölt a színházban. Vízvári ismét vidéki darabban lépett föl, hanem azután csiuált is belőle olyan emlékű alakot, a milyet még nem látott Esztergom. Vízvárinak az este is minden jelenését megtapsolták s kupiéit hatszor megismételtették. A nagy hét ezzel az előadással dicsőségesen fejeződött be. HÍREK. — A herczegprimás tegnap délután a személyvonatul Bajcsról székvárosába érkezett. — A herczegprimás ket levele. A febr. 26-iki kultuszminiszteri rendelet előzményei közül a herczegprimás két levele is bizonyítja, hogy a biboros-primással előzőleg csakugyan közölték a rendelet tervét, de ő abba bele nem egyezett, sőt előre is jelezte az abból következő bajokat. A most publikált két levél közül az első a következő : 6245. sz. Nagym. gróf, v. b. t. tanácsos, vallás- és közoktatási m. kir. miniszter ur ! A vegyes házasságból származó gyermekek keresztelése és anyakönyvezése ügyében excellencziád által kibocsáttatni szándékolt, folyó évi szept. hó 15-én k. bizalmas soraival velem közölt rendeletnek tervezetét •/. alatt tiszteletteljesen visszaszármaztatván, szabad legyen excellencziádnak nagybecsű figyelmét fölhívnom amaz átiratomra, a melyet e tárgyban a püspöki kar nevében és határozata folytán, még 1885-ben excellencziád elődjéhez intéztem és a melyet másolatban szerencséin van ide csatolni. 1 Ez átiratban bőven ki vannak fejtve amaz indokok, a melyek arra birták a püspöki kart, hogy exciád elődjénél az általa 1884. július hó 11-én 24,727. sz. a. k. rendeletnek visszavonását kérelmezze, amit ő ugyan nem tett, de a püspöki kar sem hirdette ki azt, mert erősen meg volt győződve, hogy ezáltal a vallásából folyó lelkiismereti kötelessége ellen vétene s végkövetkezményeiben éppen azt a vallási békét veszélyeztetné, a melyet megóvni és biztosítani czélja lett volna ama rendeletnek. A mit akkor ez ügyben sok évi tapasztaláson alapuló saját és püspöktársaim meggyőződését követre, hangsúlyoztam, ugyanezt vagyok kénytelen ma is,.de fokozott mérvben ismételni, hogy excellencziádnak ezen rendelete sem hozná meg a kívánt eredményt, de ellenkezőleg oly vallási viharokat támaszthatna az országban, a minőknek ez a harniinczas évek óta színhelye nem volt. Ha ugyanis a büntetőtörvénykönyvnek életbeléptetése óta a katholikus papság által, nem hi vek szerzési szándékból, de a vallási béke megőrzése kedveért inicziált hazai bíróságaink által el nem itélt modus vivendi büntetés tárgyául fog tétetni, a magyar püspöki karnak, a mely amúgy is már a végső határig jutott el a dispenzáczionális hatalom magyarázatában, ez a hatalma végleg meg fog szűnni, a római szentszék pedig ennél tágabb körű fölhatalmazást nem adna, mert nem is adhatna. Ennek az lenne a következménye, hogy a kath. püspökök a vegyes vallású jegyeseknek soha sem adhatnának fölmentést, a mi országszerte nagy felháborodást okozna, a melyért természetesen a püspöki kar felelősségre vonható nem volna. A püspöki kar továbbá, ily rendelet következtében, kénytelen volna a papságot utasítani, hogy az egyház parancsait megtartani vonakodó hívekkel ugy bánjék, mint az egyház törvényei előírják, az ellen azonban ugy a hivek, mint a velők házasságra lépő protestánsok szólalnának föl, a nélkül, hogy a püspöki kar rajtuk segíthetne. Mindezen állapotok bekövetkezésétől tartok azon esetre, ha excellencziád e rendeletet kibocsátaná; ezt ép ugy vélem állithatni, a mint excellencziád elődjének előre jeleztem, hogy az ő rendeletében büntetendőnek nyilvánított cselekményt hazai bíróságaink nem ugy fogják megítélni, a mint ö azt kontemplálta. A következmények igazolták föltevésemet. Az ismeretes markusfalvi esetben az iglói járásbíróság Ítéletével szemben, a kir. tábla 10,948 it. sz. 1888. Ítéletében a markusfalvi plébános eljárásában büntetendő cselekményt nem talált » miután ily módon a magyar judikatura az exciád elődjének többször említett rendeletében nyilvánuló fölfogást nem szentesítette, azt hiszem, kár volna a dolgot élére állítani és a papságot a közigazgatási hatóságok zaklatásainak kitenni a nélkül

r hogy az excellencziád által szándékolt czél eléretnék. A papság aligha fizetné önként a reá szabandó büntetéseket s igy ezeket végrehajtás utján kellene beszedni; a folytonos végrehajtások pedig mily gyűlöletes állapotokat teremtenének, ennek magyarázata alól fölment excellencziádnak bölcsesége. A meglevő állapotokon, a melyek biztosithatom excellencziádat, sokkal sérelmesebbek a katholikusokra nézve, mint a protestánsokra, gyökeresen segíteni nem lehet addig, a mig az 1868. évi LIII. törvényezikk igazságtalan intézkedései főnállanak s mig a magyar törvényhozás a gyermekek vallását illetőleg a szülőknek Isten-adta termésaeti jogára nem helyezkedik. A protestánsok gravamenjei nem egyebek, mint századok óta megszokott jajkiáltások, a miknek manap Magyarordenki előtt mint az élete megmentőjét emlegetve. Az ünnepélyt a parkban rendezték. Kigyúltak újra a homlokzat lámpásai s a terrász csillárai, éppen ugy, mint régente, mikor ő még gyermek volt. A komor fekete épület csupa fény volt és ragyogás. A falubeli apróságok most is bekukucskáltak a rácsok között, de most senki sem űzte el őket onnan, de bonbonokban sem volt részük. Az akkori makranezos, pajkos leányka csak futólag jelent meg a vendégek körében, háziasszonyi teendői minduntalan a házba szólították, mert Alice grófnő törékeny egészségére hivatkozva, teljesen felmentette magát a gondok alul. Báró Szentivánfay Alfréd nem is állhatta meg, hogy ezért meg ne pirongassa. — Kedvesz grófnő — selypített sipitó hangján — ugy eltűnik a társzaszágból, mint a meszebeli hamupipőke. Pedig kegyednek ninez gonosz mosztohája, aki lencsét választatna vele. Mi űzi hát el a mi körünkből'? — s szerelmes mosolygással hunyorgatta össze zöldszinű szemeit. — Ki tudja, nincsenek-e körülöttem is olyan mumusok, mint a hamupipőkének a mostoha mama volt ? . , . Hátha ön az éppen ? — mosolygott s újra felsietett a terrászra Alfréd báró a fejét csóválva nézett utána. — Ej, be csíntalan a kicsike ! — suttogta. De nem menekül előlem ; — majd fütyülni kezdett s felkereste a tó partján elhelyezett buffet-et, ahol a sandvichek és habos fánkok társaságában hamar feledni látszott JÍZ éppen átélt kis kudarezot. Jenő, aki kissé távolabb szintén a tó partján állott, setét gunynyal mérte végig az alacsony, rőthaju, ünnepélyesen kiöltözött emberkét. — Éppen hozzája illik — mormogta magában. Tiszta kék vér, van két milliója, hét águ koronája, kamarási kulcsa, de kevés esze. Irén dobálhatja a földhöz, mint valami labdát s ez még mosolyogni fog boldogságában, ha megengedi, hogy újra felugorjék. Most megszólalt a terrászon elhelyezett czigányzene. Ide volt a tánezhely kiszemelve. Csakhamar megnépesült a fiatalságtól, a mamák hátrább ültek le s a táncz kezdetét vette. Jenő leült egy magányos padra s elfordította a szemét a fényben uszó terrászról, ahonnan csak illat, kaczagás, vidámság hatott feléje. Elkomorulva szemlélte a lábai alatt elterülő setét víztükröt. Arra gondolt, hogy ő sohasem mulatott életében. Ifjúsága zajtalan, komor, egyhangú volt, mint egy kolostor élete, ahonnan örökre száműzve van minden fény és vidámság. Ezek egész életüket pezsgős poharak, vidám czimborák és szép nők között töltik ; neki sohasem volt más társa, mint az a setét szellem, az a démon bensejében, a mely e pillanatban is oly vadul háborog. És ő itt ül egyedül, komoran, elhagyatva, mig a bűnös emelt fővel, vidám arczczal, boldog mosolylyal jár-kel a vendégei között. Eh, de nem fog mái* sokáig késni a visszatorlás órája ! . . . Siettetni fogja. Hiszen csak tőle függ. Kár volt idáig is elodázni. Elég volt már ennyi a pokolból. Jöjjön a bosszú meny országa! Felállott a padról s közeledett a terrász felé. Egy oszlopnak dőlve nézte a tánezolók vidám tömegét. Most Irén is közéjük vegyült. Egyszerű fehér ruhát viselt, olyan volt benne, mintha könnyű felhőbe volna burkolva. A lenge mollfodrok közül hódítóan emelkedett ki a büszke szép fej. Hosszú szőke haja szabadon hagyva, mint szárny lebegett utána. Oly könnyen, s mégis oly kecsesen lebegett a tánezosa karján, mintha mindjárt el akarna repülni. A báró természetesen azonnal az oldala mellett termett. — Kisz galamb, tökéletesz kisz galamb . . . Engedje meg, hogy egy fordulóra én legyek a párja. — Az, igen galamb, csakhogy vércsekarmokkal ! — mormolta Jenő magában. Valahányszor találkozott a szemük, Irén ugyancsak sietett elkapni. Megrándult arcza, mintha villanyütés érné. Ah, hát olyan kellemetlen a tekintete . . . Persze, mert nem mosolyogva s nem szerelemittasan néz reá . . . Talán megtanult már olvasni belőle ? No, akkor van is oka félni. Most a báró is reánézett. Lekötelezően mosolygott. Jenő elfordult tőlük. Ezt az embert is különösen gyűlölte, pedig csak ma látta először. Maga sem tudta, miért. Visszatért a padhoz, a platánok árnyába. Sokáig mozdulatlanul, szenvedő arczczal mélázott itt egymagában, amig csak könnyű lépések zaja fel nem riasztotta a gondolataiból. Hátratekintett, Irén állott mellette. Kipirult arczczal, gyorsan emelkedő kebellel. Egész teste még mindég kéjes remegésben. Bizonyosan a táncztól jött. — ön itt egyedül, Zarándi ur ? — kér dezte kissé megütődve, mikor felismerteMit csinál itten ? Jenő szemei élénken felvillantak megpillantásakor. Irén oly elfogulatlanul szólott hozzája, mintha mindég a legjobb barátok lettek volna s nem kerülte volna még ma is oly figyelmesen. Boszantotta e bátor és zavartalan fellépése. — A hattyúkat nézem — válaszolt nyersen és röviden. — Ah, — szólott mosolyogva Irén — tehát szereti őket? Jenő guuyosan mosolygott. — Ugyebár csodálkoznék ezen ? Nem tételezett fel rólam ily gyengéd érzelmeket. De nem is csalódott, nem szeretem őket. Irén parányi csipkekendőt vett ki a zsebéből s legyezni kezdte magát vele, majd a tó fölé hajolva, mohón élvezte a hűvös légáramot, a mely a viz felöl az arczába csapott. — Miért nem szereti ? — kérdezte. Legkedvesebb madaraim! — Elhiszem. [Büszkék, hidegek s feszesen hordják a karcsú nyakukat. De azért elkapkodják a zsemlyemorzsát a kis halacskák elől. Hiszen ők az urak, a kegyeltek, az erősek. A madarak arisztokratái. Ide illenek. Daczos kicsinyléssel ejtette ki az utolsó szavakat. Irén megütközve tekintett reá. -— Mit akar ezzel mondani ? Azt talán, hogy nem jól erezi magát a társaságunkban ? — kérdezte erősen hangsúlyozva a szavait, (Folyt, köv.)