Esztergom és Vidéke, 1890

1890-04-06 / 28.szám

Az „Esztergom és Vidéke" húsvét

i melléklete Esztergom, 1890 April 6. •' '•" '. ' ...... „ - ,, • . , • • ... (

. • . ... • i B II C S ü 2 0. I. Sápad a nap az ég alján . Barna lányka ne légy halvány ! — Ne görnyedjen bútól vállunk Azért, hogy mi szerte válunk. \ Hisz, a mi a ködben elvész : Gyermek ábránd volt az egész ; Gyermekábránd egyéb semmi . . Nem kell azért keseregni! II. Sok csillagos, nyári esten Álmodoztunk mind a ketten! . . Bűvös ábránd szállt meg minket, S összehozta sziveinket. Zöld akáczlomb volt felettünk, Röpke szellő szállt köröttünk ; S hogy egymásnak csókot adtak : Szerelemre tauitgattak ! ... Az akáczfa elvirágzott, Röpke szellő messze szállott, — Es egy csöndes, őszi esten Felébredtünk miud a ketteu. Az ábrándnak vége, vége ! . . . Tudjuk most már azt is végre, Hogy az, a mi összecsatolt; Nem az igaz szerelem volt! III. Nyújtsd kezedet utoljára, S ne hulljon köny az orczádra ! . Nem vesztettük el még — látod Mi, a fényes mennyországot! Ragyog az még mindkettőnkre Találjunk csak szeretőre,*; A ki jobban szeret folyvást, Mint mi egy-két évig egymást! IV. Feledést a szerelemhez És belőle gyűlölet lesz ! . . . ... Ez a bölcsek tanítása, De mi még se adjunk rája! Mert hisz, boltján a nagy égnek, Ha nap nem is, — csillag éghet! S ha szerelem nem is nyilik, Jó barátság lehet ;— sirig ! PERÉNYI KÁLMÁN. HU S VET. Esztergom, ápr. 5. A leghatalmasabb magyar székestemplom harangjai a tavaszi verőfényen mértföldekre hallható ékes szóval hirdetik a húsvéti szent ünnepek jelentőségét. Ezer éve lesz nemsokára, hogy szent István szülővárosában megünneplik a kereszténység legmagasztosabb ünnepét. És ünneplik ugyanazon buzgósággal. Csak az ég nem volt mindig olyan kék, mint most. Vészes felhők tornyosodtak azon nagyon sokszor. Igy, mikor a talárok lerombolták az ország székesvárosát, kincses Esztergomot. Igy akkor is, midőn a török telepedett meg a városban s mikor a magyar templomokat mecsetekké változtatták. Soká, nagyon soká bírta török azt a szent hegyet, melyen most a főszókesegyház áll. A mikor elvesztette, vége volt magyarországiuralmának is s a félhold helyében ismét ragyogni kezdett a kettős kereszt. Esztergom feltámadt. Esztergom felszabadulása emlékére ülték meg rákövetkező évben az esztergomiak a feltámadás ünnepét ugy is, mint vallásos emberek s ugy is mint hazafiak. Azóta nem lakik Szent István városa ősi falai között zsarnok és elleuség, hanem a szeretet és haladás. Esztergom feltámadt romjaiból. Az esztergomiak a tatárjárás zivatarai és rombolásai s a török uralom másfél évszázados zsarnoksága után annál is inkább hittek, mert meggyőződtek a feltámadás csodájáról. Egy uj városra, az egyesült Esztergomra s annak tevékenységtől és teremtőkedvtől duzzadó munkájára kérjüK le az ég áldását feltámadás ünnepén. Előttünk támad fel a természet, a gyümölcsöt rejtő bimbó kipattan, a lombot igérő rügy kifakad, a tél kopárságát a kikelet friss fűszőnyeggel hímezi be. Feltámadás ünnepe van templomainkban s oda kint a természetben, Isten áldásával legyen feltámadás ünnepe az uj Esztergomért, szivünkben és akaratunkban is! Esztergomi írók. M aj e r I s t v á n, a jubilált István bácsi, ez esztergomi írók közül az első, a kit idehaza megkoszorúztak elevenen. Nagyon sokat irt a magyar nép számára, sok arany tanácsa még most sem avult el s habár nem is irt olyan akadémikus dolgokat, mint Somogyi, Dankó, Knauz, mindamellett országosan megünnepelt iró, a ki ennek a fogalomnak nemcsak jelentőséget, de nimbuszt is tudott szerezni Esztergomban. S u j á n s z k y Antal szalonjaiban majd olyan gyakran megfordul az esztergomi előkelőség, mint István bácsi püspöki termeiben. Olvadékony, érzelmes természete már ötven esztendő előtt dalokban nyert kifejezést. 0 a főpapok irodalmi alakjai között az egyetlen költő. Knauz Nándor az esztergomi írók fejedelme, a ki azonban még nem tartotta meg tróufoglaló beszédét. Egy nagy könyvtár beszél belőle, daliás idők visszhangja támad fel könyveiben. Olyan alapos, mint egy igazi német s olyan meleg hazafi, mint egy igazi magyar. Az ő könyvei nem Esztergom számára jelentek meg. Esztergomban is csak azért irt annyi szép dolgot, hogy majd idők múlva a kitűnő hisztorikus emléktábláját ide lehessen elhelyezni. De ez a jövő század dolga s nekem semmi szavam sincsen a kormányozható léghajókon megjelenő magyar akadémikusokhoz, kiknek ezidőszerint még az édes apjuk sem született meg egészen. Maradjunk csak szépen 1890-nól s fogjuk egy kissé közbe az esztergomi világi ivóit nesztorát, a ki pedig erősen és jogosan fog tiltakozni hatvauegyes fiatalságával ez ellen az irodalmi nesztorság ellen. R é íi y i Rezső azonban már kitiltakozta magát. Egyelőre ugyan elhagyta Esztergomot, de csak ideiglenesen. Negyvenuyolczban karddal, azontúl ügyvédi pennával egyebet sem csinált, csak tiltakozott a szabadság és testvéröcscse az igazság, nevében. Akkor azután, mint nyugalomba vonult szabadsághős s kiérdemült prókátor fölcsapott írónak s első cselekedete egy — tragédia volt. Az érdekes és jellemzetes útlevelet Arany Jánosnak dedikálta, de Arany éppen akkor annyira bele volt szerelmesedve Toldiba, hogy nem ért rá Pauzániászért az ő sok koszorúja DAL A BOLDOGSÁGRÓL Akkor leszek boldog, ha pihenni térek, Ha lefoszlik rólam ez a földi kéreg, Ha a hétköznapok gűnyát, szennyét, bűnét, Elporló testemmel egy sirba söpörték. Megváltó szerelmed csak fokozza vágyam, Oh minek a rózsa, kinos, tövis ágyban? Hiába mutatnám, nincsen erőm többé, Ha tudnád ki vagyok, lelkem összetörné. LÉVAI SÁNDOR. Igy piacsér emlékeiből. (Tolsztoj Leo elbeszélése az Eszt. és Yid. számára forditva.) Nagyon szerencsétlen játékos volt, de szép és fiatal. Folytonosan vesztett. — Sohasem játszom többet! —monda és felém fordult. Hozz Íróeszközt, levelet kell írnom. Nem gondoltam semmi rosszat, hanem elhoztam a papirost, tintát és tollat és szobája asztalára tettem. — íme, itt van uram, szolgalatjára! — Jót van — feleié s leült asztala mellé. Sokáig irt, közbe mondott is valamit félhangon, azután hirtelen fölkelt és igy szólott*' — Nézd meg, hogy itt van-e már a kocsim ? Ki akartam menni, de ő utánam kiáltott: — Péter, Péter! Megijedtem ettől a hangtól. Visszafordultam. ő halálsápadtan nézett reám. — Szólítani tetszett ? Nem válaszolt. — Mit kivan, kérem? Hallgatott — Igaz. Jer, Péter, játszunk még egy partiét. — Szolgalatjára. Játszottunk és megnyerte. — Ugy-e már több szerencsém van és ügyesebb is vagyok? — Csakugyan, uram. — No lásd, épen azért, igen épen azért . . . de eredj, nézz csak a kocsi után. Magára hagytam s hallottam, a mint a szobájában föl és alá kezd járkálni. Lesiettem a lépcsőházba, de nem láttam kocsit és gyorsan visszafordultam. A mint beléptem, sajátszerű csattanás hallatszott s különös szagot éreztem. És szörnyű látvány! A szerencsétlen fiatal ember előttem feküdt, vére végig folyt a padlón, kezében revolver. Sohasem érzett fájdalom remegtette meg szivemet. A haldokló ember rángatózásai megrémítettek. Végre kimerevedtek lábai és karjai, még egyet hörgött és meghalt. Micsoda bűnt követhetett el, hogy igy kellett kimúlnia! Mindössze egy kis darab papiros maradt vissza néhány sorral, a mit alig értettem. Az utolsó levél szorul szóra ennyi: — »Min

dent megadott az ég, a mit csak kívántam. Tehetség, gazdagság, jó hírnév, sok szép eszme volt osztályrészein. Nekiestem a gyönyöröknek és elvesztettem mindent. Nem követtem el bűntényt, de nagy bűnt: eldobtam tehetségemet; beszennyeztem hírnevemet, nem voltam méltó fenkölt gondolataimhoz. Piszkos hálóba kerültem, a hol nem akartam tovább maradni. Néhány reménysugár marasztalt még, de hiába. Olyan mélyen süllyedtem, hogy el kell pusztulnom. Mi pusztított el? Milyen szenvedély volt az, mely a világ előtt csak némi kép is igazolná hanyatlásomat s mentené elzüllésemet? Semilyen. Elbuktam a megfeledkezés perczeiben s összetiportam mindazt, a mivel a természet megáldott. Elhagytak legszebb ábrándjaim és gondolataim. Elhagyott a szerelem üdve. El az élet becsülése. Minden, de minden egy nyomorult ballépésért. Oh, ha tovább haladok azon az uton, melyet szép ifjúságom tiszta álmaiban jelöltem ki! Hányszor vissza akartam térni az örvényből eszményeimhez ! És hányszor elszédültem, mikor társaságba kerülve, magányomban tett fogalmaimat ismételve rútul megszegtem . . . A játék szenvedélye megbecstelenitett s lesodort a megvetés fertőjébe. Hiába való minden bűnbánatom. Hiába minden fogadalmam. , Nem birok ellentállni. Ekkor gondoltam legelőször öngyilkosságra. Azt hittem, hogy meggyógyulok, ha közelebb leszek a halálhoz. Nem. A megsemmisülés sötét gondolata sem birt megmenteni hanyatlásomból. Néhány perez múlva nem leszek. És most is ugy érzem, hogy nem vál-. toztam. Ugy gondolkodom, ugy teszek, ugy érzek, mint azelőtt. Ugyanazzal a javíthatatlan, könnyelmű, következetlen életfelfogással uézek utoljára az életbe, mint azelőtt, mikor még élni akartam . . . Legyen vége. Fejezzük be . . . Gy. DAL A SIRASOROL. Sírásónak jöttem én a világra. Nagy hatalmam kiterjed a királyra; A koldust is ásóm, kapám temeti: Csak e reményt nem tudom eltemetni.. As éi szeiúeia. (Novelette.) — A legközelebbi tourt kérem! — A hetediket, ha ugy tetszik. Megállott, mosolygott, gyorsan, szaggá-^ tottan fellélegzett, megingatta szép fejét és újra tova röpült a teremben. Utána néztem. Csupa élet volt és vidámság. Tekintete folyton repdesett a teremben, de nem állott meg sehol sem, csak egy szempillantásra. De .akit ért, valamennyi megrezzent tőle. Mint a tavaszi napsugártól a fakadó rügy. Visszamosolyogtak. A legtöbb •szem őt. követte. • Lestek a mozdulatát, a tánczát, a gondolatát molión, szerelmesen. S ha megállott, felbóőv gyanánk rögtön körülvették ä fekete frakkok