Esztergom és Vidéke, 1889

1889-12-29 / 104.szám

ESZTERGOM es MEO JELENIK HETENKWF KfcT.S7.ER : VASÁRNAP ÉS_CSÜTünTÖKÖN. Ií,|.<")|ii'/IÜTíílS! Álí : ÉGÉS* ÉVIH . . . 6 ÍRT — KR. FEL ÉVRE 8 írt -- Kr. negyedévre I (ti "0 kr. EHV azám ára 7 hr. Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTŐSÉG : BOTTYÁN-UTCZA VIOLA-HÁZ ^22. SZÁM ALATT, Imvá a lsip HZHIIHIIIÍ rÁK'/.át ill'tíí l<i)'/,li>iiiHiiy«lt kiililttiitlftk. KIADÓHIVATAL: SZÉCHENYI-TfcR 33í- SZÁM, Iwvá. a laj) Iti VM.IÍIJON s ;i. iiingtiii liinliílésoi, !i iivilllóilie «y.;ínt kii/,HIRDETÉSEK. HIVATALON HlttUKTKSIík I szólói 100 szóig — fit 75 kr J 00-200 ig . 1 frt 50 kr 800-800-ig . 2 frt gr, kr l)óly*sg*lij kr. ftl WAN-IIUMftTKpKK | megríIl;ijunláH szerint logjn jj • NYII/mSR som, 20 kr. Olvasóinkhoz. A XII. évfolyam küszöbén ismét kikérjük előfizetőink szives bizalmat, melyet megtartani és megérdemelni hírlapírói feladatunk végső czélja. A helyi érdekek éber szolgálata mellett arra iparkodni)k, hogy lapunk mindig irodalmi színvonalon maradjon. A napi eseményekről hetenként kétszer hű. krónikát adunk az olvasónak, de a nagyobb fontosságú kérdésekről magvasabb fejtegetéseket nyújtunk lapunk élén. Küzdünk a város és megye kultúrájáért, haladásáért, magyarságáén és jólétéért. Esztergom összes tol [forgatói lapunk köré csoportosulnak s országos nevű irók és költők keresik fel tárezáinkat. Lapunk XII. évfolyama ugyanazon irányban s ugyanazon kipróbált erők közreműködésével folytatja pályafutását s igy bízvást reméljük, hogy ugyanazon pártfogással haladhatunk tovább, mely eddig is megerősített. Hetenkint kó.szer raegjolenő lapunk rendkivüli eseményeknél rendkívüli kiadásban s többször mellékletekkel bővítve fogja szolgálni a nyilvános életet. Midőn mai számunkkal városunk és megyénk müveit közönségének pártfogásáért esedezünk, jelentjük, hogy lapunk előfizető ára marad a régi : Egész évre . . . . 6 frt — kr Fél évre .... 3 frt — kr Negyed évre . . . I frt 50 kr. A jegyzők. Esztergom, decz. 28. Országszerte szólt a. »restanráczió.« Uj emberek vegyest a régiekkel fogják kezökbe megint újra a gyeplőt, hogy hajtsák az »ember igazgatás« kocsiját. Jobb lesz-e a múltnál a jövő? Ki tudja? Annyi igaz, hogy szükséges, hogy a restauráczió szó mély értelmében jöjjön létre, t. i. >>helyreállitás« javulás álljon be és a tiísztikar hivatalában ne csak egy aratásra kész földet keressen, hanem fogja fel hivatását is. De nem a tisztekről akarok most szólni, hanem a tiszteknek akarok szólni az »altisztekről« t, i. a községi jegyzőkről. A jegyzői intézmény korunkban magasra emelkedett erkölcsi és anyagi nagy hatalom a népre nézve. Ennélfogva jól betöltve állása szerencse, rosszul kezelve, átok és veszedelem. A mai kor a jegyzőket a régi »nótárius« tipikus alakjából kiemelte abból a korból, midőn a nótárus munkája alig állt többől, mint a megyei »kurjancs« leirata forspont rendelés és tán »katona fogásból* meg a kupak tanács után áldomás ivásból. A már más kör volt, mely a nótárius számadásában szentelt: item elfogyott 10 akó vörösbor—tintára.« De manap a jegyzői állás korántsem jelezhető többé azon szócskával »esnk jegyző«, nemcsak azon oknál fogva mert munkaköre sokkal tágabb, mint az egykori »nótáriusé« de leginkább azért, mert a jegyző, ha szabad ezzel <K gépészeti kifejezéssel élni a »transmissió« szíjjá, mely a politikai gépezetben a [királyt, a minisztert az egész alkotmányt összeköti a néppel. Sokkal könnyebb a helyzete egy ministernek a kényelmes karszékében elgondolkodva egy finom szivar illatos légkörében elmélkedve az állami nagy eszmékről és megszülvén azokat kiereszti a nagy világba, hogy azokat a nép átvegye. Ki az a ki mindezt forgalomba hozza ? A jegyző, a ki aztán szalma székére sokszor kopott szalmafedelü »canceláriának« csúfolt lyukjában tartozván »községi bizottmányi« üléseket a ködmönök és élvezett foghagymás kolbászok és drapákok, sőt néha a kapadohány iHatárja között megírni, átülteti a nép szivébe az »országos nagy eszméket* és idomítja a közigazgatást. Hiába van minden okoskodás, azt tagadni nem leliet a mi népünk a jegyzők kezében van legelső sorban ; ezek kormányoznak, sőt uralkodnak is vagy ezek által reges regnautet legum eonditores Justa decernunt. És boldog az a nép, a melynek jegyzői justa azaz igazat határoznak. Azt hiszem el nem tagadhatom már, mert a fenti idézet reám vall: plebáuos hja e ezikket. Igen, és mint ilyen sok évi tapasztalás által láttam ós látom, hogy mi lehet, vagy mi lehetne a jegyző a népnél, láttam ós látják mások is azon fejlődést, rendet anyagi és szellemi haladást ott, a hol a jegyző minden tekintetben hivatása magaslatán áll, valaha azt mondták a nótáriusról, hogy ő a falu pennája, most azt lehetne mondani : ő a falu esze ; mert a mit ő gondol, azt követi a nép, lévén ő legközvetlenebb érintkezésben a legnagyobbtól le egész a legcsekélyebb ügyekig. Ismeri a családok anyagi és szellemi tőkéjét, őt senki el nem korülheti, neki ezer módja van befolyással lenni a népre. Ennélfogva kik) beláthatja, hogy társadalmi állásban többé »csak« jegyzőnek nem tekinthető. Azt mondják hogy a jegyzői intézmény jelen alakjában nem fog maradni és reorganisáltatni fog, különösen a qualificatió dolgábban sokkal többet fog tőlük a jövő követelni, mint a mult. Am legyen, tanuljanak, és szerezzék meg a tudomány árán az állást; de egyet tanuljanak meg a jövőben jobban, mint a jelenben. Igaz legyen tudományunk, miveltségünk, de legyen — lelkiismeretünk és pedig striete keresztény lelkiismeretünk, melynek törvénytára nem pusztán az országos törvények, döntvények, rendeletek halmaza, hanem az emberiség főbírája az Isteu tiz parancsa legyen; akkor nem látunk és nem tapasztalunk olyan dolgokat a jövőben mint sok helyütt manap, a hol egész környékek falvak sirnak egy-egy lelkiismeretlen jegyző miatt. Nem én szóllok, hanem nyilvános lapok, a melyek nap nap után a jegyzői bűnök rovatát vezetik. Hát még hol vannak azon számtalan esetek, melyek majd csak talán akkor fognak napfényre jönni, ha »liber scriptus proferetur« ? Ezeu botrányos dolgok annyira szaporodnak, hogy manap a jegyzői kar becsülete átaljában fog kérdés elé kerülni. Iszonyú az a rombolás, a mit egy iíJsitorjöiiiísHílselárjiája. firóf Cüáky Albinná otthona. (A. „Hót" eh'ó simából.) — Levél a szerkesztőhöz. — Tisztelt Szerkesztő ur! ön néhány sort kivan tőlem a »Hét« »Salon-élet«-ének irója felől. Kívánsága nagyon megtisztelő rám nézve, de tartok tőle, hogy csalódni fog. ön bizonyára azt várja, hogy olvasóját a főváros egy modern épületének puha szőnyeggel borított csevegő fülkéjében hangulatos láng mellé telepítsem, a hol ringó szék, kerevet, párolgó tea köt le s a hol mindenek fölött az a ritka elem uralkodik, a mely ezekbe az élettelen holmikba életet lehel. Szerkesztő ur, ön nem jó helyen kereskedik. Éu a fővárosban ilyen zugot nem ismerek. Nem mintha nem lenne annak itten hírmondója se, hanem mert magam is tollforgatóink azon spleenes alakjai közé tartozom, a kiknek a sálon, idegeik révén, tiltott gyümölcs. Engedje meg, hogy vidékre vigyem önt olvasóival, a mi persze ebben a borongós időben nem nagyon chic s az évad szempontjából a szerkesztőnek se valami kedves dolog. De hát én nem tagadhatom meg önmagamat. Teljes életemben örökké emlékeztem. Most is emlékezni fogok. Jó sorsom a nyáron erdővidékre vetett és gyakran megfordultam egy régi kastély barátságos falai között. Szepes-Olaszitói erdős emelkedők mentén egy kis órai ut völgykatlanba visz, a melyre egyfelől a szepesi vár romja tekint le, másfelöl meg a Branyiszko vet őrszemet. Ennek a regényes környezetnek a központján fekszik az a régi kastély parktól övezve és szabad kilátással a büszke romokra. Ott van a »Salon-élet« Írójának otthona s a ki képet kivan egyéniségéről, annak Szepes-Mindszentre kell beköszönténie, mert a grófnét igaz valójában ott leli »otthon«. Mások nyaralni járnak falura s haza jönnek a fővárosba télire, a grófné hazamegy nyárra s beszállásolja magát ide télire. Ebben rejlik egyik alapjellemvonásának a kulcsa. Szereti a természetet. A fa, növény virág az Ő eleme. Kora reggel parkjának gazdag flóráját gondozza finom műizlésü kezével a házi gondok után a kert egy hívogató sátrában az irodalom valamely értékes terméke köti le, délután meg ismét csak a természetnek áldoz, a melyről sokat tudnának regélni a közeli hegyek. Rá nézve nincs távol, nincs magasság és meredek. Kitartó turista, a ki könnyen küzdi le a göröngyöt s ér el olyan csúcsokat, a melyekre a főváros elpuhultjai álmukban se mernek gondolni. A ki a természetet szereti, az rendszerint fogékony minden szép, nagy és nemes iránt, annak lelkében poézis, művészet, irodalom is viszhangzó hurokra lel. Soha sem láttam annyira elemében a »Salon élet« j íróját, mint mikor egyszer a véletlen a szellem munkásaiból egész kolóniát hozott össze a mindszenti kastély vendégszerető falai között. Élvezettel idézem vissza emlékembe magam is az ősök komor képeitől diszlö nagy terem jobboldali benyílóját, a hol nemcsak a kandalló áraszt meleget sziporkázó fényével, hanem jótékony légáramot nyer minden attól a sugártól, a mely a szellemet, kedélyt, lelket honosítja meg a kerevetek között. A jobboldali sálon a ház úrnőjének birodalma. Ott láttam teljes uralkodásában, mikor egyszer a bohémé elem minden fajából vetett oda a szélrózsa egy-egy hírmondót. Oda került az a zongora-gróf, a ki félkezével legyőzte az orosz czárt, engem pedig bámulatba ejtett, előttem teljesen ismeretlen talentumaival. Nemcsak zongoráz és versel, hanem delejez és énekel is. Egy pár ideges médiumot egész önkívületig hozott, s aztán bemutatta magát mint Paulus riválisa. Couplet-ket igazán valóságos bájjal énekel. Aztán odakerült egy festŐ-különcz, a kiről egész mondakör jár ott a vidéken. Egy filozóf-báró, a ki két czélnak él. Művészi hivatásának első sorban, másodsorban meg annak, hogy mikép lehet az emberi szükségletek igényeit a legcsekélyebbre szorítani. Kimondhatatlan szabású öltözetet visel és utazza a világot, millha nélkül, egy szál kabátban. Egy szürke színeket kedvelő, szótlan alak, a kinek oldalán meg egy mindig rózsaszínben látó fiatal szőke, francziásan könnyed iró jutott, — élénk csevegése révén a hölgyek kedvencze,. őt a »Hét« szomorúságára most valahol az afrikai partok hullámaihoz köti izgó-mozgó hajlama. Képviselője akadt a vonós hangszernek is .a fövúrobi qtiartettnek azon rokonszenves alakjában, a ki húrjaival gyakran érint belső húrokat, s vele volt egy Parisból mostanában hazatelepült zongoraművész társa, és mindezekhez az áhítatos környezetből kikerült még egy-egy titkos írogató is. A családiasság jótékony fészkét, a mindszenti kastély jobboldali fogadóját egész múzsa-templommá változtatta ez az invázió, a melynek éltető központját azonban ekkor is ép ugy a ház úrnője képezte, szellemes, finom modorával, mint mikor kizárólagosan Övéi környezik őt annak a barátságos szobának hívogató fülkéiben. A szellem légköre reá nézve kétszeresen éltető elem, de van egy másik kör, a mely; még boldogságának forrása busz év óta. Ertem családját, a melynek odaadólag él. Mint hitves valóságos rajongással csügg mindazon, a mi férjét érdekli, a nő hivatását igazi nemes értelemben fogva fel. Sikere öröm neki, levertsége bánat reá nézve s éleslátásával, gyengéd női érzékével nehéz kérdésekben is értékes tanácsadó. Mint anya kiterjedt nagy családjának gondos és szerető nevelője. Gyermekei körében a komoly ismeretek utáni törekvés házias egyszerűséggel találA mi az otthon szeretetét illeti, példányképül feláüitni az egész családot. Valóságos rajongás köti őket a mindszenti telep minden rögéhez, a mi fölött én cseppet sem csodálkozom. A száz éves nagy kastélynak ők adták meg azt a bizony

r

os kimondhatatlan valamit, a mi a rideg falat meleggé, a nyomott légkört tisztává, a némaságot beszélővé teszi. Ők bevitték oda a lélek melegét, künn, meg a ház tája körül gyönyörű parkot teremtettek. Aztán meg az isten is segítségökre jött egy kicsikét. Ha valaki széttekint a kastély terraszárói, költeményt olvas a természet képéből s költővé lesz önmaga is. Itt, ebben a környezetben élte le a » Sálon, élet« írója éietéuek fele részét s a ter-