Esztergom és Vidéke, 1888

1888-03-11 / 21.szám

városok műveltebb lakói felkeresik a Falukat, hogy ott népszerű tudományos felolvasásokban ismertessék a legújabb találmányokat avagy egyes felmerült érdekesebb kísérleteket. Nálunk még a falusi pap, tanító, vagy jegyző sem volna képes ily kérdésekre nézve érdeklődést kelteni föl közöttünk, itt-ott a magyar és németajkú vidékek lakói között. A hírlapok, vándorló panorámák s más eszközök is nagyrészt koraaik. A falusi nép tömeges látogatása vásárok, képviselőválasztások alkalmával nem eléggé alkalmas arra, hogy egyes nagyon mesterséges eszközök kivételével (minők lehetnének p. tanúságos boltkirakatok, Magyarország nevezetesebb vidékeit mutató vásári panorámák, képeskönyvek potom áron osztogatása stb.) a nép műveltségére nagyobb mérvben hathassanak. Az iskola, dalegyesületek s népkönyvtárak ma még a legjobb segédeszközök, mindenek felett pedig lényeges az, hogy minden faluban egy lelkes mozgékony ifjú s egy mivelt nő, kik hivatásuk fontosságát érzik s kik a városi művelt elemmel s a hivatalos községekkel folytonos összeköttetésben öntudatosan működjenek a nagy munkán, Magyarország uj meghódításán. Igen, mert erről van szó. Őseink ezredéves működése csak a talajt s történeti jogot szerezte meg számunkra, a szebb és nemesebb feladat nekünk jutott; meghódítani azt a népet, melynek közel fele közönyös s egy jelentékeny része ellenséges indulatú törekvéseinkkel szemben, A hódítás munkájának legszebb leghatásosabb része a vidéki központok, az intelligents magyar vidéki városok elitejének feladata. Elmúlt az a kor, midőn tisztán élj önzéssel s pohárköszöntéssel lehetett documentálni a hazafiasságot, a jövő nemzedék méltán megbélyegzi annak a vidéki városnak most élő lakosságát, mely vidéke magyar működése érdekét közőnyuyel szemléli. GYÖRGY ALADÁR. Gazdáink tűnődése. Esztergom, márez. 10. A mezei gazda, főleg ha dunamelléki lakos s azonfölül takarmánya is fogyatkozóban van, a szűnni nem akaró havazás, a kivételesen közbeeső egy-két enyhe napot leszámítva, dermesztő időjárás miatt búsongva közeledik naprólnapra a Dunához és aggodalomtelt kebellel szemléli a folyamnak szeszélyesen váltakozó" emelkedését, apadását s a jégnek mindamellett is merev mozdulatlanságát. A fölemlített mindannyi baljóslatú jelenségek nyomán a gyengébb lelkűek, főleg ha a pessiraismnsra különben is hajlandók, a Dunának elkerülhetetlen tu híradására s ezzel kapcsolatos vészteljes rombolására vonnak valamint önmagukat, ugy másokat is szükség nélkül emésztő következtetést. En részemről a Duna tőszomszédságában születésemnél s több mint hót évtizeden tett személyes tapasztalatom és gondos megfigyelésemnél fogva a veszélyes áradástól félelmet nem látom eléggé indokoltnak ; nem, annyival inkább, minthogy az aggasztó folyam f. é. jan. 14-től, vagyis azon időtől számítva, midőn a vízmérő nálunk 166 hüvelknyi emelkedést jelezve, legmagasabban állott, az időközben beköszöntött erosebb fagyok folytán lassú, de szakadatlan apadás mellett már is 7 lábig csökkent s ugy lehet még alább is fog szállani. Minthogy pedig a Duna jege természetes súlyánál fogva az apadó vízzel nemcsak együtt sülyed, de a partok hosszában viszonylag meg is törik : annálfogva a majdan bekövetkező ujabb áradás az ekként megszakadt s ennélfogva könnyen felemelhető jeget — ha csak e^ro nem látható dermesztő alföldi fagyok az ár rendes lefolyását nem gátolandják — minden nagyobb akadály és veszély nélkül tova fogja sodorni. Ezen nemcsak biztató, de egyszersmind megnyugtató tudat mellett még azon jótékony remény nyel is kecsegteti magát a szőlőmivés szintúgy, mint a mezei gazda, s ugyan a szőlősz azzal, hogy a lassan olvadó hótömegekből származott s nagyrészt helyben beszivárgott nedvözön a szőlőtőkét szintúgy, mint gyökereit túlontúl nzologtatván, ezzel a bőszüretnek első, egyszersmind lényeges föltétele biztosítva van ; a földmives pedig 9

a hó alól időközi olvadások alkalmával kimerült kisebbnagyobb területeken látható bokros, üde és gyommentes őszi vetésekből vont gazdag aratási kilátással kecsegteti, egyszersmi>»'

7 biztatja magát a kinos telei L sanyarusága ellen. Mindemellett is a véguélküli zordon idő mólyen aggódtat sok oly kisebbnagyobb birtokost, ki nagyobb számú marha-, annyival inkább birka-állomáuynyal rendelkezvén a tavali száraz nyári, őszi időjárás folytán mind a gumós növények, mind pedig a szálas takarmányban szenvedett fogyatkozás s e mellett az örökös havazás miatt lehetlenült téli legeltetés s igy szükségképpeni folytonos istálóztatás okozta takarmányhiány miatt az igás jószágnak szintúgy, mint a nyájnak érzékeny hátrányára már jelenleg is szűkebb adagozásra kényszerül. Annyival is inkább, minthogy nemcsak Mátyás napja, de az előzetes, valamint az utólagos napok is fagyosak lévén, a marhatartó gazda az ősrégi jelmondat szerint az izéket is megbecsülni és feltakarítani van utalva. Egyébiránt keserű aggodalom nyügzi azon szőlősgazdákat is, kiknek egykoron virágzó szőlőjüket a phylloxera vagy végkép elpusztitá immár, vagy pedig szórványosan ugyan, de sűrűbben és nagyobb fokonként mutatkozván, az illető szőlőnek egy-két évi tengődése mellett lehető legszegényebb termésre enged következtetést. Az általános és évről-évre öregbedő semmület és tapasztalás folytán még azon gazdák sem lehetnek aggodalom nélkül, kiknek szőlejük ma is még fertőzetlen ; nem pedig azért, mert az eddigelé ismert egyetlen biztosító szer, vagyis a gyéritő szénkéneg az együtt 'járó száradság és költséges munkáltatás miatt csakis a bőven termő szőlőknél fizeti ki magát s ennélfogva csakis kivételesen alkalmazható. A szőlőszök e szerint, hogy a bortermést, mint sok vidék jövedelmének egyetlen birtokforrását jövőre is megmentsék az ellenálló amerikai fajok nagybani meghonosítása és jó fajokkali nemesítése mellett, a quarcztolitett homokterületeknek minél gyorsabb és minél terjedelmesebb kiültetésére vannak utalva. Ezen tudat s illetőleg meggyőződés vezérelte és vezérli az Esztergomvidíki Gazdasági-egyesületet 3 év előtt közgyülésileg kijelölt abbeli eljárásában, mely szerint szabad rendelkezésére álló pénzerejének tettleges feláldozásával ernyedetlen buzgalommal nemcsak folytatja a beváló amerikai fajok nagyban szaporítását, de már eddig is több ezer vesszőt bocsájtott méltányos, vagyis termesztési áron a jelentkezők sorrendje szerint az illető közönség használatára. Az egyesületnek ebbeli törekvése mellett valódi szerencse, sőt áldásnak tekinthetők a kir. város határában szintúgy, mint több megyei község katárábau létező kisebb-nagyobb oly homokterületek, melyek megfelelő quarcz tartalmuknál fogva a vészrovar puszitásának ellenállának. Igy pl. magában a kir. város határában négyszáz kat. holdra terjedő oly homokterület létez, mely az országos vegyelemző intézet hivatalos vizsgálatához képest vészmeutesnek bizonyult. Mihelyt az idő engedi, parczeljáztatni és szőlőmivelés czéljából el fog árvereztetni. E példás ügyet hisszük, hogy Szentgyörgymező, valamint más községek is nyomban követvén, a szőlő végenyészetét még idején eiháritandják. Az elősorolt többrendeli jó remény mellett, Istenben vetett bizalommal várjuk a munkát, viruló mezőt s ezzel egyszersmind áldást hozó tavaszi szebb napokat. MESZÉNA JÁNOS. Fővárosi levél. A nemzet oszlopai egyre dőlnek, az ország nagyjai egymásután hunynak el. Még csak pár napja hogy G h y c z y Kálmán ki sem szenvedett és ma már Somssich Pál fekszik a ravatalon. Mindkettő a főrendiházba szorult már évek óta a képviselőházból s most, hogy ők elhunytak, igazán nem tudom ki fog ezentúl — beszélni a főrendiházban ? A fővárosi újságírók most mással sincsenek elfoglalva, mint hogy, napok sőt hetek óta — nyilván tartjuk a a haldoklókat és a betegeket. Mikor valamely nevezetes ember már az élete végéhez közeledik, akkor minden szerkesztőségben előre készülnek a halálára, hogy ez készületlenül ne találja a lapot. Ennek az előkészületnek a legelső része, hogy megírják és kiszed tik a megboldogulandóuak az életrajzát, hogy ha bármily késői órában falain" is elhunyni a szerencsétlen, még mindig közölni lehessen a legelső V *|gg| a biographiáját. Az életrajzon kivül hangulatos vezérczikket s irnak róla, melybon érzékenyen elbúcsúztatják az élettől az — élőt. Jelenleg is van egy pár ilyen megboldogul audónak az életrajza «készenlétben* a szerkesztőségekben. Kettőt el is árulhatok ezek közül. Az egyik a német trónörökös, a Czilikének szőke babát bozotfc. De a kardot nem szabad kihúzni, mert kiszúrná a Czilike szemit, pedig akkor a papa szomorú lenne. A nénike mondta. Meg azt is mondta, hogy csak maradjunk itthon a nagymamával, azért hozott vasutat is, meg szürke czoczót. Te elmégy ő vele a bálba. A bácsi is megy. M«rt te már nagyon beteg vagy, még a föld alá is tesznek, mint a mamát. Ebbe már C'zilike is bele kotyogott. — TJdi papa! Namama a te mamád, a néni med a mi mamánt! Milyen ékesszólók az ilyen csacsogó gyermekek. A küszöbön álló szép asszony mélységes mélytüzű szemeiből két gyöngyharmat tört elo, s odacsöppent a férfi kezére (a ki hálás érzelemmel szorította a fehér kacsókat) s elhunyt neje jegygyűrűje fölött kétfelé válva, körülfutott a mellett, a közbeszoritott kis tenyérbén állapodva meg. Hogy mit éreztek e pillanatban, nem merték kimondani. Talán nem is tudták volna. Még csak egymásra sem mertek nézni. A szem tükrén át a szivbe látni néha, azt akarták elkerülni . . . A két kicsike csendesen lemászott az apa karjairól s nagy iparkodássai neki iramodtak az eldobott tollnak. — Apácska! szabad ezt a katonát levágni? Apácska bizony nem hallgatott oda. Máshol járt annak az esze. Az a lecsöppent harmat egy újvilágról mesélt neki édes dolgokat, a melyekre még gondolni is szentségtörésnek tartotta eddig. Nem tehetett róla. Most már legalább a gondolat szabadult fel. Nagyot lélekzett, mint láz után a beteg, a ki gyógyultában isten közellététót érzi. Azt hitte, hogy csak gondolja, pedig ki is mondta: — Ez a legszebb jegygyűrű, melyet senki nem lát; de én örökké érezni, szivemben viselni boldogságnak tartanám. — Csak tartaná!? súgja vissza a felriadt asszony, s kezét szelíden kivonva a veszedelmes kalodából, jobb tenyerét zavarában azon könnyeseri végighúzza a férfi szellemrevalló magas homlokán, mintha Oltani akarná a lázas agy forró vízióit, vagj

r közvetlen ráhatással akarna nyomatékot adni szavainak, miket inkább szivéhez, mint eszéhez intéz: — Édes jó barátom! ne igy, csak igy ne, — ha tisztel . . , — Ha tisztelem-e ?! Haragszik rám, vagy tán fél tőlem? . . . — Nem, — nem nem magától ... — Talán Ö tőle ? (A férjet értette.) — Nem. — Ne mondja ki . . . nem tőle . . . — Hát kitől? ... Egy ideig küzdött a nő magával. Borzasztó lehet az a harcz, melyet egy nő önmagával viv, A szemekbe omlik a sziv, e forrongó vulkán lavinája. Az ész kábultan ingadoz a hőségtől, mint a háborgó kráter fölött átrepülő madár. A kötelesség angyala pedig egyik kezével a lázongó kebelre nehezedik, s a másikkal le fogja az árulkodó nyelvet. Talán azért válik suttogássá a hang, a melylyel mindent, de mindent elmond egy szóban: — Magamtól . . . II. A KÍGYÓ. E perczben jelent meg, mintegy hívásra a gondviselés, a nagymama képében. Egyszerre hangzott fel két hilk sóhaj : — HáP istennek ! Mindketten megrettenve néztek a belépőre. A tiszta szerelem nem ravasz, nem alakoskodó; hanem okos és tartózkodó. Szerelmük, melynek legszebb jellemzője volt e közös sóhajtás, tijszta volt, mint az üveglap,

( melyet egy lehelet elhomályosíthat. Édes titok az, mit el kell temetni. Az emberek olyan irigyek. A világ olyan kegyetlen; kárörvendő és kártevő, mint az utczagyerek, a ki legszívesebben firkálja izetlenségeit uj épület falaira. Ezt a titkot még a mamának sem szabad tudni. — Neki különösen nem, mert ö magot keres unokái számára, valami gazdag partit, hogy legyen a gyermekeket miből felnevelni. Igaz, hogy az ő leánya is szegény volt, de hát épen azért jobb szeretett volna miniszteri tanácsost, mint egy vidéki levelezőt leánya számára férjül, dehát . . . dehát. . . Nem jó ezt feszegetni. Szegény, meghalt; itt hagyott két kis árvát és egy búsongó férjet. A jó öreg világért sem mondaná mást, mint hogy az a szomorú ember az ő drága lányáért búslakodik annyit. A többit magába fojtja. Csak egyet sóhajt néha, néha; és keserűséggel emlékezik meg jó néhaijáról, a ki őrnagy volt, és leányára nem hagyott egyebet, mint a nagyzás hóbortját és fényes nyomorúságot. Két rosz vezető az élet sikamlós utain. Három év alatt bele is vezették abba a hínárba, a miből csak a halál a megmentő. — Egy fürdői pletyka volt a búcsúztatója, és férjének végtelen elkeseredése a nővilág ellen, hitetlensége a szerelem; egészen addig a könycseppig, a mely odahullott gyermekei anyjának jegygyűrűje mellé a balkezére. Egy csöpp balzsam, mely csodát mivel. Megtanította egyszerre feledni, hinni, szeretni és tetetni. Mintha csak kicserélték volna, szokatlan vidámsággal szól anyósához: — Képzelje nagymama, a mi kedves fŐnöknénk (igy hivták maguk között) erővel azt akarja, hogy a mai tűzoltó tálra én is elmenjek. Inkább marad ő magukkal itthon. — Kedves húgomnak igaza van; bar ez áldozatkészséget nem vagyok képes eléggé méltányolni. Mégis kis unokáim nevében köszönettel fogadom, s igazán örömemre van, hogy megnyerték kedves fŐnöknénk rokonszenvét. Ilyen kis bogárkák sok gondot okoznak az apának, de annál több örömet talál bennök a nő, hát még az anya . . . Ella elpirult. Valami éle volt ennek a beszédnek. Taraczki nem vette észre, de ö, az asszony, finomabb, kényesebb érzékkel bír. A vékony hur hamarább rezeg. — Ugy szeretett volna büszkén hátat fordítani ennek a gyanakvó öreg asszonynak, ha közötte és unokái között ott nem áll a szomorú férfi, az a sorsüldözött apa. (.Folyt köv.)