Esztergom és Vidéke, 1888
1888-02-05 / 11.szám
el égendőképen, annak fölötte egyet avagy kettőt magok, avagy a legények közül a czéhmester küldjön, akik éjjel nappal a beteg mellett legyenek; de mindazonáltal hogy ha meggyógyulna, valamiket reá köllöttek, visszafizesse; hogyha pedig megtanát halni, ha anynyira való jószága marad, abból a czéh elégitessék meg. A mesterlegényekről is eképen kell érteni. A mesterlegények tartoznak minden 10-ik napon az atyamester házához gyülekezni és a ládájokba egy pénzt tenni, mely pénz megtartassék a betegek szükségére. NÉMETH VICTOR. Egy pohár viz története. (Farsangi kép.) Farsang van, a bálok saiso íja ! Carneval herczeg vigau aratja fényes diadalait. A fényes termekben vigau folynak a mulatságok, az ifjúság siet élvezni a jelen örömeit, nagybölcsen gondolva: «rövi4 az élet, örök a sir!» Zeng a keringő siralma, suhannak a párok s ez a boldogság : egy tour . . . Hiszen az életben sem több ennél ! Künn is a hó-pelyhek tánczolnak körbe, tánczukhoz a vihar fújja a vad danát, mely száguldva rohan át a virágtalau rónákon. Margit is ott ül a félig kihamvadt kandalló tüze előtt; komoran bámulva a megszonesedett üszköket. Olykor elfojtott köhögés tör elő ziháló melléből. A halál hírnöke ez, melynek csókja, már ott ég a láztól piros arczon. Ilyenkor összébb vonja magán meleg gyapjú kendőjét s fejét a szék trillájára hajtva, tovább folytatja szomorú merengését. A mint itt ül ha'aványa'1, csukott szemekkel, ugy hason üt egy hervadó virághoz, mit az ősz dere megfonnyasztott ugyan, de hervadása daczára is meglátszott rajta az egykori szépség. Sötét-szőke fürtök körilik a szép fehér homlokot, melyek két nehéz fonadékban csak nem a tőidig érnek. Lecsukott bársony pillái árnyékot vetnek a szép, de a betegségtől megsoványult arczra, picziny ajkai a láztól felcserepesedve, kissé nyitva vannak s látni engedik a gyönyörű fogsort. A zene hangjait olykor feléje hozza a szél s ajkain kinos sóhaj lebben el. Ö is áldozott egykor a világ hin örömeinek ! A zene hangjai egy eltemetett mult fájdalmas emlékét elevenítik meg lelkében. Ott látta magát a ragyogó fénynyel elárasztott tánczterémben, a zene csábos hangja mellett, fejét az ő keblére hajtva átengedó magát a táncz mámorító boldogságának. Látja, midőn a táncz végeztével mosolyogva nyújtja át neki azt pohár vizet ... a halált! Mily boldog volt ő e pillanatban, hisz annak kezéből még a halál is édes volt kit oly végtelenül s oly rémé lytjlenül szeretett. Csak az, kinek élete, üdvössége egy érzelemben összpontosul, csak annak lehet fogalma azon fajdalomról, melyet a nem viszonzott szerelem tudata okoz a szívnek. Margit szerelmének tárgya Kőváry Béla, egy gazdag előkelő ifjú volt. Egyik barátnőjénél gyakran találkozott vele. Béla sokszor enyelgett vele, mint kis leánynyal szokás. Ha tudra volna, minő érzelmek keltett ő ezzel Margit szivében ! Margit rég tudta azt, hogy Béla szivét barátnője, a szép szellemdus Malvin birja s szivének titkát annál mélyebben temeté keble mélyére. Ezentúl uem látta senki mosolyogni, a kis Margitot. A szivét emésztő gyötrelem letarolta rózsáit. Szülei aggódni kezdtek egészsége felett, ha változása okát kérdek, mindig kitérőleg válaszolt. Megjött a farsang. Az ifjúság lázas izgatottsággal készült a következő fényes bálra, melyet a fiatalság «szine java» fog rendezni. Margit is meg lett hiva szüleivel. Elhatározta, hogy ő is megjeien. Tudta, hogy Béla ott lesz, tánczolni fog még egyszer . . , utoljára! Anyja igen örült leánya változásának, gondola, hogy ez ki fogja ragadni egykéd v őségéből. A készületek megtételek. Végre megérkezett a várt nap. Margit egyszerű fehér ruhát viselt minden ékítmény n'dkü'. A pompa és fény nem illettek} volna bánatos szivéhez. Azon érzelem-zavart és izgalmat ecsetelni képtelenség voli a, melyet Margit érzett, midőn anyjával a virágokkal ékített lépcsőkön felhaladt. S benn a zene hangja, a ragyogó terem, a lebegő diszes alakok, pillanatra, csaknem kápráztató hatást gyakorolnak felette, de midőn a megszokott alakok mint egyes részei a nagy tarka képnek, az újdonság színét elveszitek, a varázs megtörött —• s néhány pillanat múlva rendes egykedvűséget visszanyeré. Hogy lehet ólakon keresztül mosolyogni, társalogni a melleit sziv és gondolkozás nélkül mint ezek itt ? — gondola szorongó kebellel látva az általános hangulatot. Szemei folyton Bélát keresték, de a tömeg között nem látta őt sehol. Hátha el sem jő ! sohajtá bánatos kebellel, — de nem volt ideje tovább folytatni gondolatait, egyszerre mint ha villanyütés rázkódtatná meg idegeit, tagjain édes borzongás futót; keresztül. A terem egyik szegletében Béla szép férfias alakját pillantá meg, ki mint szép szobor mozdulatlanul állt, mintha ő is elszomorodva, e tarka világ semmisége felett tűnődnék. Tekintetét le nem veheté e mozdulatlan nemes alakról, ki egyszer feléje pillantva, nyajasa.ii elmosolyodék s azonnal feléje közelitett s magát udvariasan meghajtva, tánczra kérte fel. Margit szédülten állt fel és remegő karját a Béláébe ölté. — Kegyed oly bánatos, oly merengő ma este, monda Béla táncz közben, talán nem j<'l mu'at ? Margit összerendült e szavakra . . . Oh ha sejtené szive titkát! de megkönnyebbülten sóhajtott fel midőn érté, hogy az okot egészen más, másban keresi. — Oh nem, a mint látja eleget tánczolok. Majd igyekezni fogok jobb arczot csinálni a . . . mulatsághoz, — feleié Margit, Azután a tánczolok árja magával ragadta őket, -— Nem fáradt még el ? kérdé Béla tánczosnőjétől. — Nem ! csak menjünk tovább — susogá Margit (Bár csak a sírnál lenne vége !) gondola magában. Béla egyszerre érzé, hogy tánczosuője lankadni kezd, hirtelen egy közel álló pamíaghoz vezeté, melyre Margit nem annyira a fáradság, — min' a különféle érzelmek rohama alatt pillanatig öntudatlanul lerogyott. — Rosszul van? kérdé Béla gyöngéden, midőn eszméletét vissza nyeró. Istenem talán, én vagyok oka, hogy oly gyorsan tánczoltam? — Dehogy! egy kis szédülés az egész, már jobban vagyok, csak egy kis vizet kérnék, monda esdő tekintetét Bélára emelve. Béla elsietett s néhány pillanat múlva e Ő.V J e » os pohárvizzel tért vissza. Margit megragadta a poharat, s mielőtt megakadályozhatták volna, fenékig ürité. — Az Istenért meg fog ártani! — kiáltott Béla ijedten kapva a pohár után, de ezt már üresen nyújtotta, vissza Margit, s arczán a leirhatlan boldogság kifejezésével rebegé — köszönöm. Azután arra kérte anyját, hogy menjenek haza, mivel ő tánczolni nem fog. ' Béla lekiséré a kocsihoz s Margit kezét nyujtá s alig hallható hangon monda.: — Isten önnel! s magában utána tevé ---- örökre! Másnap beteg lett, s az oda hivott orvos aggodalmas arczczal vizsgál a mer a beteget. Margit folyton sorvadt. Arczárói soha nem tünt el a lázas pirosság, mi a mell-betegség csalhatatlan kórjele. Egy éve már folytonos szenvedésének, s csak a gyógyszerek tartják már benne az éleiét. Érzi, hogy nem sokára meggyógyítja őt a halál. — Nem lehet rábírni, hogy lefeküdjék, folyton egy nagy karosszékben ül. ügy látszik elese idesült, Anyja, hogy fel ne ébreszsze, lábujjhegyen csendesen hozzá megy, hogy a lecsúszott kendőt megigazítsa, s véletlenül megérintve kezeit, rémülten si'coltott föl, mert ezek jéghidegek voltak. Rázza, költögeti, kéri, hogy még egyszer szóljon hozzá, Margit még egyszer felnyitá megtört szemeit s kinioudhatlan szeretettel tekintve anyjára s egy érthetlen nevet rebegve megszűnt élni. Anyja velőt rázó sikoltással borult leány holttestére. Annak nevével ajkán halt meg, kiért életét áldozá, A szél még mindig zúg! ... A zene töredezett hangjait most is hallani, mintha ők is e megtört sziv felett zokognának. B. KISS EVILLA. A NÚKRŰL S A NŐKNEK. (Petőfiből.) Mi szebh, mint a szép gyermeklány orczája, Ki azt álmodja, hogy ifjat öleli, Az ifjút, a kivel ébren nem meri Sejtetni sem, hogy őt imádja ? * Emlékezet! Te összetört hajónk egy deszkaszála, Mit a hullám s a szél viszálya A tengerpartra vet .. . * A bánat ? Egy nagy oczeán. S az öröm ? • Az, oczeán kis gyöngye. Talán Mire fölhozom, össze is töröm. * Egy fiatal asszonyt szeretett. A mint ezt megtudtam, félni kezdettem. Kezdetben nem akartam a nő nevét megtudni. Mert az én jó uram megparanesolá, hogy ne kövessem. Titkot akart elfödni és nekem engedelmeskednem kellett. Sokszor egész éjjel is kimaradt és csak reggel jött haza. Várakoztam hazajöttére. Addig le se feküdtem, mig ő meg nem jött. Ha pedig nagyon sokáig távol maradt, akkor mint a veszett vad futkostam fól és alá. Ugy szerettem volna vele msnni, hogy védelmezzem őt, de megtiltotta nekem. Az én jó uram nagyon szerette azt az asszonyt! Hányszor hallottam a nő nevét ajkain lebegni, mikor álmában az égre tekintett* mint az, a ki a szenteket látja. Az a nő, istensége volt a földön. És én kértem az Istent, hogy adja oda az a hölgy egész szivét annak a férfiúnak, a ki olyan forrón szereti őt. De attól rettegtem, ho^y ez a hölgy még vesztét is okozhatná. Sejtelmem megvalósult. A hölgy nem szerette őt . . . — Szegény apám ! — sohajtá Xavér. — Szegény jó uram ! — ismétlé a koldus — ő nagyon boldog volt, mert semmit sem sejtett; ő azt hitte, hogy viszont szereti kedvese, mert féltékenység és gyanú nélkül szeretett. Ekkor látott ön, édes fiatal ur, napvilágot. Az a nő, a kiről beszélek, az ön édes anyja volt. Születése előttem titok maradt. Csak akkor tudtam meg, midőn már a végső pillanatok . . . oh, de még mostan is ugy fáj itten a szivemben, ha arra gondolok és mindig fog fájni, mig csak vén tagjaim a föld mélyében nem porladnak el. Az én jó uram utolsó pillanatai kellettek hozzá, hogy a nagy titok életein örökévé legyen ... X. A GOLYÓ NYOMAEgy r estén egész csapatunkkal kivonultunk a cap-ból — folytatá a fekete koldus. — A négerek a parton állottak. Több napra a táborban kellett volna maradnunk. Uram ezen az estén vidámabb volt, mint egyébkor, gyorsan és fürgén ment legelöl, miközben egy víg franczia dalt énekelt. Mint mindig, ugy mostan is mellette voltam. Felém nyujtá tábori üvegét, hogy igyam. — Neptun ! — monda azután — ha nőm és gyermekem volna, szeretnéd-e azokat ? Nem tudtam, hogy mit válaszoljak erre a kérdésre, csupán csak a kezemet tettem a szivemre. — Ugy-e, akként szeretnéd őket, a mint engem, Neptun ! Engedelmeskednél nekik ? Ha pedig az a hölgy kívánna valamit, legott teljesítenéd ? Tudom, hogy meg fogod csodálni, mert ő olyan szép. Es ha a gyermek nyájasan mosolyogna rád, ugy erős karjaidba vennéd és megringatnád, ugy-e Neptun ? Olyan kedves fiúcska az . . . Szivem remegett az édes örömtől. — Nőm és fiam van, Neptun — szóla azután megkönnyebülve — majd ha visszaérünk, megismeiheted őket. Az éjt olyan táborban töltöttük el, melyet a feketék hagytak oda. Másnap reggel, midőn épen tovább akartunk kelni, a városból egy futár érkezek levéllel. A levél Lefebre kapitánynak volt czimezve. Uram alkalmasint tudta, hogy kitol van ez a levél, mert reszketett a keze, midőn felbontotta. Miután elolvasá — elhalványult. Még egyszer elolvasta. Azután kiesett a kezéből. Nem vette föl, hanem ott hagyta a földön és visszatántorodott a sátorba. A levelet fölvettem a földről, összehajtogattam és elrejtettem. Inkább meghalok, mint sem uram titkait felfödöztessem. Midőn sátorába mentem, uram fejét kezeire hajtotta és zokogott. A szegletben ültem és ugy fájt a szivem, mintha tőrt döftek volna beléje. — Neptun ! — monda ő rögtön — én meg fogok halni! Két könycsepp gördült végig arezomon. — Jól van, uram ! — Már nincsen nőm — tevé hozzá — elvesztettem minden boldogságomat és reményemet. Magányosan vagyok. Ő már nem szeret engem. Zsebébe nyúlt, hogy újra elővegye a levelet. Hallgatva nyujtám át. Feje mellére hanyatlott azután tompa hangon ezt rebegte: — Add ide a pisztolyaimat! Mintha ólommá váltak volna a lábaim. Mégis fölkeltem és elfordult arczczal átadtam a fegyvereit. Hallottam, mint csikorog a kakasa. E pillanatban egy gondolatot küldött az ég. — Fiát is elvesztette, jó uram ? — kérdeztem. Ez az egy kérdés uj életre keltette. Eldobta pisztolyait és fölemelkedett. — Irgalmas Isten ! — szóla Xavér — mily forrón szeretett ő engem ! De mit tartalmazott az a boldogtalanitó levél ? — Elolvastam — válaszolá a fekete koldus — de nem értettem meg egészen. Ekkor fölkelt, kinyitotta a ládáját és kivett egy levelet, melynek homlokán a Lefebre család czimere ragyogott és Xavérnak nyujtá a levelet. Ez azon levél volt, melyet Florence San-Domingóból irt. Már megismertettük tartalmával olvasóinkat. — Milyen gyalázat! — sohajtá Xavér — és milyen szivtelenség ! Oh, mily sokat szenvedhetett az én szegény atyám! És ez az asszony az én anyám ? — Az én jó uram nagyon sokat szenvedett — monda bánatosan a néger. Élete utolsó napjai keservekkel voltak telve. Már nem volt többé a régi ember. En a ki olyan tüzes harezosnak ismertem eddig, már alig ismertem reája.
