Esztergom és Vidéke, 1888

1888-12-16 / 101.szám

lyezhetők s melyeket maga a közlekedési miniszter is méltányolni látszó t, midőn a vállalkozóknak készséggel megadia az elöengedéiyt és támogatását is megígérte a terv kivitele körül Mi ezúttal nem ebben az irányban érintjük a szóban forgó vasút ügyét, Csupán azon nexusnál fogva kell ah<»z hozzászólanúnk, mely vármegyénk s a vasút kiépítése között fennáll. Teszsziik ezt pedig ezt most, a kellő időben, min!áii ez ügy a f. hó 17-iki megyei közgyűlés egyik tárgyát fogja képezni. Esztergom város és megye ugyanis a vasút kiépítését megyénkre nézve is közös érdekűnek tartván, Komárommegye közönségéhez átiratot intézett, melyben az érdekviszonosság indokolásával 50,000 forintnyi összeggel való hozzájárulást kér tőlünk e czélra. A mult hó 17-én tartott állandó választmányi ülésen vármegyénk néhány korifeusa rövideden már foglalkozóit e kérdéssel, s mint annak idején jelezi ük, a hozzájárulást, illetőleg az 50,000 írtnak megszavazását azon egyszerű, de eléggé lényeges okból nem hozhatja javaslatba, mert vármegyénk arra semmiféle pénzalappal nem rendelkezik. Mint mondók, ez mindenesetre lényeges ok vnert «szegény ember szándékát, boldog isten bírja*, amit akarva, nem akarva a szép és közhasznú ügynek legel fogul tabb apostolai is kénytelenek belátni. Ámde a hozzájárulás kérdésének bírálata még egy másik tekiutet alá is esik, melynek alapját épeu azon hangsúlyozott érdekkapcsolat képezi, mely£a:vasut kiépítése körül Esztergom és vármegyénk között léteznék. Midőn ily fontos ügyben, s ily tekintélyes összeggel való hozzájárulásról van szó, mindenesetre kívánatos, hogy e tekintet is mint második sorban főtekintot figyelembe vétessék; hogy a hozzájárulás arányban álljon a czélba veit vasútépítés által reánk háramló akár közvetlen, akár közvetett előnyökkel. Es ha ezen nexust, ezen érdekközösséget veszszük zsinórméri ékül a kérdés eldönlésénél — bármennyire örvendetes eseménynek és kívánatosnak tartsuk is a vasútvonal kiépítését, — be kell látnunk, hogy — hacsak a jövőnek egy más reményében nem ringatjuk magunkat, — a

#

z 50,000 forintnyi hozzájárulás egy kissé túlmegy az érdekarány ama korlátain, melyeket egyrészről a vasút által reánk háramló előnyök, másrészt kedvezőtlen finaucziánk szabnak elénk. Az esztergomfüzitői vasútvonal kiépítése vármegyénknek csak egyetlen járását, a tatai járást érdekli közelebbről, de sőt annak is csak egyes községeit, melyek e vasútvonalnak direete útjába esnének, ilyen Neszmély és Almás, mely utóbbinak azonban szabad hajóközlekedése, víziösszeköttetése van. Igy tehát megyénk közönsége csak közvetve, és nem is azon mérvben látszik érdekelve lenni, mely az egyetemleges és a kívánt arányban való hozzájárulást következésszerüeu vonná maga után. Már pedig az állandó választmány a hozzájárulást megtagadó javaslatának főindoka, az, hogy vármegyénknek ez idejüleg nincsen semmi pénzalapja, mely e czélra fordítható lenne, — s igy ha a hozzájárulás mindannak daczára megszavaztatnék a közgyűlés által, a jelzett 50,000 forintnyi összeg egyedül pótadó kivetése utján volna megteremlhető. Es itt.két intő szellem emeli fel karját, az egyik az osztó igazság, a másik anyagi helyzetünk, uielyvk leginkább megszabják a lépést, melyet e tekintetben vármegyénk közönségének tenni lehet és tenni szabad! Az egyik azt sugallja, hogy a már adókkal úgyis túlterhelt népet a pótadó kivetése által még súlyosabban terhelni nem czélszerü, a másik pedig nem látja méltányosnakj és indokoltnak, hogy a vármegye egész közönsége viselje egy oly befektetés s illetve vállalat — ha mindjárt közhasznúnak lát szék is az — érdekében kivetett pótadó terhét, mely csak egy járásának egy-két községére nézve biztosithat előnyöket. A hozzájárulás ügye fölött a küszöbön álló megyei közgyűlés fog dönteni, és bizonyára akként, amint azt a saját érdekünk kívánja. Esztergomi levél. (Apai áldás.) Itt fekszik előttem egy kis uj könyv legislegelső példánya. Apai érzelmek közt veszem a kezembe s végig lapozom. Hiszen a magam könyve. Megszidhatom — négyszemközt — hanem azért szeretem. Az utolsó gyermek hajnali termés. Nyáron született, mikor a nap is érdemesnek találja a. korai kelést, hogy első csókjait a fölébredt erdőkön s völgyeken hintse szét. Származása meg is látszik rajta. Heves szenvedélyek vannak benne, tüzes összeütközések, nyári vérkeringés. Tavaszkor verseket ir az ember, nyáron regényeket csinál, őszkor számadásokat s télen memoirokat vagy felolvasásokat. Sok iró magasztalja a téli barátságos meleg szobát, a kandallóban pattogó tüzet s a családi kör édes hangulatát, mely megtermékenyíti a szivet s a fantáziát. A tél csakugyan nagyon fontos tényező az irodalomban. Melyik iró merne júliusban uj regény nyel kirukkolni ? Ha csak öngyilkosságot nem akarna elkövetni a saját munkájával. Nyáron nem olvasnak nálunk. A poitikai élet alszik, mindenki szükségesnek találja a lelki erők megpihentetését, a «holtivad» a szellemi élet szunynyadozását jelenti s a hírlapok teli vannak kongó ürességben röpködő kacsákkal. Hanem télen azután minden másként van. Estélyek vannak napirenden, a karácsony hónapja a szeretet és megemlékezés aranyos dióit és almáit érleli, a január meghozza a farsangi Örömöket s a február a vidámság különféle kiadású bacchanáliáit. Ilyenkor sok az esemény, az emberek sokat érintkeznek egymással, a szellemi bevétel és kiadás fokozódik s az olvasás napi szükségletté válik. Ilyenkor megjelenni nem rossz számítás. Aggodalommal nézek uj könyvemre, mint az apa arra a gyerekére* a kit világgá küld. Micsoda sors várakozik reád, gyermekem ? Fognak-e szeretni, fognak-e pártolni, vagy részvétlenül fordulnak el tőled ? Milyen utazásod lesz egyes-egyedül, kíséret nélkül ? Visszaadod-e azt a mi benned van; a verőfényt, a meleget s a bensőséget ott, a hol most úgyis olyan sok verőfény, melegség és bensőség van : a családi körökben ? . . . Meg fogják-e érteni gondolataidat és érzelmeidet ? szívesen fognak-e lapozni azok a kis fehér kezek, melyek a világot vezetik s melyek virágokat hímeznek életünkbe? Kisérjen szerencse utadon ! Legyen inkább szerény sorsod, nélkülözz és maradj szegény, de ne — koldulj senkitől semmit! GASTON. C Hunyady János. (Hunyady J. török hadjáratai és a pápák.) (Vázlatos korrajz.) XIII. III. Kallix t páp a és a k e 1 eti kérdés. A nyugoti egyházat és czivilizácziót keletről^' fenyegető veszély, mely V. Miklósnak utolsó éveiben annyi gondot szerzett, III. Kallixt trónra léptével az előbbinél is komolyabb szint öltött. Az egymástól elütő érdekek s a szétdarabolt nyugoti országok viszályára folytán keletkezett állapot, szemben az egységes s a fanatizmus teljes erejével előrenyomuló ozmánnal igen válságos volt. Konstantinápoly bukása nagyon is érezhetővé vált. Nem csak a keleltel való kereskedés szakadt meg, hanemmég a szabad hajózás is veszélyeztetve volt a középiengeren. Szerbia és Magyarország, Görögország, a ker. szigetcsoport, különösen Rhódus, Trapézunt leginkább fenyegetve; a Feketetenger melletti gyarmatok pedig már csaknem elveszve. Mohammed ernyedetlen buzgalommal törekedett uralmát terjeszteni, nem tartózkodván sem cseltől, sem erőszaktól. Mindezek daczára Európa hangadó fejedelmei s nemzetei csaknem kivétel nélkül tétlenséget s közönyt tanúsítottak a kereszténység általános érdekével szemben. Annyira meg voltak egymás között hasouolva, hitbuzgalmuk s hősi bátorságuk annyira meggyöngülve, hogy nem voltak képesek a küszöbön áüö érdekeken felülemelkedni, viszályaikkal felhagyni s a szent kereszt alá tömörülni. Csak a pápaság fogta fel a helyzet aggasztó voltát. Mig mindenütt minden magán érdek alá volt vetve, addig ez a világ leguniversálisabb, legkonservativebb hatalmának mulatja magát. Róma örök bölcsessége felfogta a veszély egész nagyságát, mely nyugotot s a műveltséget fenyegette s merészelt még arra gondolni, hogy felújulhat még a ker. buzgalom a hil el lenek elleni háborúra, mint egykor a szentsir vedel* mére s hogy ily módon még uralkodhatik egy hatalom a ker. szivek fölött, mely hatalom a megújulásnak sok szerencsével megkezdett művében csatát csatára megnyerni remélt. III. Kallixtbau lelkes férfiura, előmozdítóra talált a keresztes hadjárat ügye. E tekintetben kötelesség és hajlani egyesülve voltak nála. Mint határozott czól lebegett az előtte, s mint ilyet hozta fel nyilvánosan vagy titokban, a ker. fejedelmekhez s püspökökhöz intézett leveleiben ép ugy, mint az egész kereszténységhez intézett ünnepélyes bulláiban s mindig ugyanazt hangoztatta, hogy t. i. a kereszténység védőivó s előharezosaivá kell lenniök. Egy keresztes hadjárat a keresztény név örökös ellenségei ellen: volt alapja összes törekvéseinek, gyúpont, melybe tevékenységének sugarai egyesültek. Az uj pápa nem talált méltóbb módot, melylyel megkezdhette volna az egyház fölötti uralmát, minthogy közvetlen megválasztatása után ünnepélyes fogadalmat tett, hogy a győzedelmesen előrenyomuló félhold visszaverésére s Konstantinápoly visszafogHát Lyd'a ajkai? . . . Szeretlek! Deli meghallotta e szót és mire az örvös galamb az erdő sűrűjébe repült, mindent tudott! Deli, a büszke várúr volt apródja, nagyot ütött rezes kardjára. Mit jelenti tt? «I'4en engem ugy segéljen, enyém lész Lydia!» . . . Elmúlt az estebéd órája és Lydia még ott hajózott kisded csolnakával a sirszobor körül ; piirányi kezei a kormány rúddal ezüst habokat vertek a partok felé ; a párjavesztett őztehén éppen szomját oltotta és a zajra feltekint bárgyú szemeivel, de nem ijedt meg; hiszen angyal az, ki anyját siratja, ki ott pilien a tó fenekén egy sírboltban, mit a büszke gróf készíttetett és a honnan a sirszobor emelkedik ki. Egyszerre a habok nagyobb hullámokkal csókolóztak ösf,ze. Mi okozta ezt? Talán Lydia erősebb evezoesapásai ? Oh nem. Deli evező karjai idézték ezt elő, a mint Lydia csónakja felé úszott Bodros fürtű fejét a hold sugarai megezüstözték, kékes szemei a boldogságtól csillogtak. Végre a halotti csendet a sirszobor árnyában ölelkező szerel mesék susogása zavarta csak, A teli hold még ott hirnbálódott a lassan elhaló hullámokban, a búskomor Dénes lovag meg nyugtalanul hányja-veti magát fekhelyén. Lydiát nem láttam ma. Szegény teremtés, mégis tán elfeledte Delit, ki oly vakmerő 'volt, nemes szivét elrabolni. Ilyen bátorság egy paraszt fattyú tói ! Igaz, hogy szép gyerek, de hát egyéb jussa sem maradt. Dénes pedig vérét ilyennel nem mocskitja. bej , , .. Be hát hol is volt ez a lány., hogy ma még nem láttam.? Ugy fémlik, hogy reggel dalolni hullottam, déli j után még valószínűleg boldogult anyját látogatta meg, ki egész szerelmi bánatainak oka, miért hagyta enyelegni Delit Lydiával ? . . . Ily gondolatok fordultak meg agyában, mig végre elszunnyadt ; de egész éjjel rémálmok gyötörték és nem hiába. ... A sirszobor titkos ajtaján leszállott Deli és Lydia, édes anyja koporsójához. Ott esküdtek egymásnak örök hűséget élet és halálban. «Nemsekára visszatérek*, szólott Deli és még egy bosszú csók, egy forró ölelés és . . . aléltan feküdt édes anyja | mellett elhervadt rózsáival a letört liliom. j Elhervasztotta a szerelem heve, elsodorta a szerelem árja, alélttá [tette Deli elvesztése ; mert érezte, hogy boldogsága elveszett ; de még ölelni fogják egymást — a halálban ! Deli az erdő sűrűjében bolyongott, de gondolatával az elmúlt holdvilágos éj történetén, eltűnt boldogságán merengett. Nem volt nyugta, visszavágyott elhagyott kedveséhez ; minek is igy élni, ha élve boldogítania nem lehet. Haljunk hát együtt a bűnért, hogy szeretünk. Igy tépelődött estig, a mikor erős léptekkel, bizonyos elszántsággal ment Dénes vára felé, hogj

r Lydiával a sírboltba bújjék, hol halni vágyott. Midőn a tó partjához ért, nem várt a jelre Deli, érezte ő már, hogy mióta Lydiát j elhagyta, Dénesvárhan tialáltjosló jelenetek i mehettek végbe. Sejtelmében nem csalódott , . . Lydia aléltságából felocsúdva, atyja lábai elé borult és zokogya yallotta be bűnét. Oh atyám í esdeklett e lányka, hiszen "te is szeretted jó anyámat, miért tiltottad el tőlem az édes érzelem gyümölcsét szégyen nélkül élveznem. Hiszen Deli szive is nemes kebelben dobog. Engedd meg, hogy férjem lehessen, mert már úgyis övé vagyok . . . — Kié ? — rivallt rá büszkeségében sértve Dénes lovag. — Delié ! — rebegte Lydia. — A parasztfattyu-é ? Oh ily szégyent el nem viselhetek és te gaz, ki véremet beszennyezni hagytad, pusztulj szemeim elöl és veszsz el anyád sírboltjában, ki a bűn csiráját szivedbe ültette; födjön el a tó iszapja téged a gyalázattal együtt, mit nemes fejemre hoztál. És a nemtelen fattyú ! ah, hogy nincs kezeim között, hogy . . . — Deli el fog jönni, atyám kegyelmezz ! — esdekel a lányka. — El ! mikor ? — Talán még ma, vagy holnap értem, leányodért, hogy vele élhessen, vagy — halhasson ! — Leányomért!? Nekem nincs leányom, nekem csak gyalázatom van ! Ezzel Dénes lovag a dühtől reszketve ledőlt fekhelyére, hogy a szemeiben megjelenő könyet, mit az atyjai érzelem szivéből kisajtolt, Lydia elől elrejtse. Egy mély fohász szakadt ki kebléből és csak annyit mondott: — Veszszetek hát együtt. Az ítélet kimondása után Lydia hiába esdekelt bocsánatért, atyja megvetőleg uta sitotta el magától. El is ment Lydia lakosztályába, felvette fehér ruháját, lefutott kertjébe, hogy virágaitól elbúcsúzzék és ezek oly szomorúan integettek. Elbúcsúzott az öreg cselédtől, ki olyan szépenrel tudta mesélni a leventék és a királyleány szerelmét. Azután lement a sírboltba, hova atyja átka kisérte ; leborult anyja koporsójára és attól kért bocsánatot, s itt várta be könyezve, remegve Delit. — Hátha nem jönne el ? Hátha megcsal ? Megátkozzam? Oh ezt nem tehetem, mert szeretem! . . . — Jaj de mi az ? Hangokat hallok. Atyám hangja és — vizlocsogás . ... Egyszerre a sirszobor titkos ajtaja kitárul és átázva, lihegve, egy nyiltőHsebezve, belép Deli. Kirántja sebéből a mérges nyilat és rároskad Lydia keblére. Atyád borzasztó átkát hallottam és megölt. — Oh akkor együtt halhatunk — szólt Lydia. Egy forró csók, mág forróbb ölelés — és megrengett a föld ! A megszakadt sírbolt falain csakúgy dőlt be a tó vize, mely eltűnt a föld alatt; de iszapja Deli és Lydia tetemei fölött egy sírhalmot alkotott. A büszke vár tornya "is ketté repedt és egy aláhulló kő Dénes agyát ugy megrázkódtató, hogy szörnyet halt. Néma lett a vár, a tó nem locsogott körülötte ; az őztehén sem nézte meg e tájat. A baglyok uralták ismét a sziklatömböt. A tó feneke oly sima, mint a padló ; nem csorbul meg rajta a verejtékező munkás kaszája, melylyel az illatos füvet á földre fekteti ; ctak egy kis domb emelkedik ott a közepén, mely Delit és Lydiát takarja. A dombot le sem kaszálják, mert ha a forró nap után megjön az üditö