Esztergom és Vidéke, 1888

1888-12-02 / 97.szám

A választások tisztasága. Budapest, debz 1. Ha azt akarjuk, hogy a képviseleti rendszer előnyei parlamentárisán kormányzott országban veszendőbe ne menjenek, ugy minden politikai tényezőnek meg kell egyeznie azon törekvésben, hogy a választások tisztasága megőriztessék s igy azok eredményében meghamisitatlan kifejezést nyerjen a nép közvéleménye. Mi sem igazságtalanabb tehát, mint ellenzéki pártjaink álcal a kormány ellen emelt ama vád, hogy idegenkedik ama törekvéstől, miszerint a választások tisztaságát törvényes garantiák által biztositsa. Nagyon gyakran szemére vetik parlamenti többségünknek politikai ellenfelei, hogy számbeli túlsúlyát tisztátalan eszközöknek köszöni, mintha neki magának is — e vád igazságtalanságának tudatában, — nem kellene modalitásokról gondoskodni, melyek által az ellenzéket megfosztaná e fegyvertől. Hogy törvényhozásunkban e tekintetben pótolni való létezik, ki sem tagadja. A jelenlegi módja a kérvénynyel megtámadott választások érvényessége bíráskodásnak, elégtelennek bizonyult. De nem az ellenzéket illeti e miatt szemrehányást lenni a többségnek s a kormánynak. Mert a kormány volt az, mely az utolsó országgyűlés berekesztése előtt a szabadelvű párt helyeslése mellett javaslatot terjesztett a ház elé, hogy nemcsak ama mandátumok, melyekhez a megvesztegetés mocska tapad, megsemmisíttessenek, hanem a vesztegetés által megválasztott is bizonyos tekintetben disqualificáltassék és az oly kerület, melyről a megvesztegetés és erőszakosság bebizonyult, bizonyos időre megfosztassék cselekvő választói jogától és éppen az ellenzék volt az, melynek sürgetésére az ügy levétetett a napirendről. Nem a kormány és többséghibája tehát, hogy az ország még nélkülözi azon hatékony eszközöket, melyek a választások tisztaságát, előmozdították volna. Bizonyos mérvben a hiba tudatának kifolyásaként kell tekinteni, midőn az ellenzék soraiból Irányi Dániel fölemelkedett, hogy a ház előtt egy indítványt okoljou meg, mely szerint a kormány utasítandó lenne, hogy mihamarább javaslatot terjeszszen a ház elé egy független és részrehaji a tlan bíróság aUotása iránt a választási ügyekben való bíráskodás végett. És a kormány ismét megmutatta, hogy ő is mennyire szívén viseli a választások tisztaságit, midőn a kormány nevében 'Fabinyi igazságügy miniszter kijelentette, hogy a minisztérium kész az illető javaslatot a jövő ülésszak folyamáa a ház elé terjeszteni. Az nem mulat politikai türelmességre, hogy Iványi és parija e nyilatkozattal be nem érték. Hisz' az a fődolog, hogy a törvény a legközelebbi választások alőtt létrejöjjön s e szempontból még elég jókor kerül a ház elé a javaslat a jövő ülésszak alatt. Ellenben a jövő évig leendő elhalasztás mellett számos komoly ok beszél. Először is Irányi javaslatában újítással áll szemben a kormány, főleg miután nem a Curia bíráskodásáról, hanem egy speciális igazolási bíróság alkotásáról van szó. Azután az eddigi gyakorlat szerint a megtámadott mandátumok igazolása a ház privilégiuma volt. A kormánynak tehát ezen husz éves gyakorlat által szentesitett privilégiumot is megfontolás tárgyává kell tennie, miután az alkotandóuak nem a létező romjaiból, hanem annak lehető kiméletével ke'l létesülnie. Igy kívánja ezt a jogfolytonosságon kivül a parlament hatalom teljességének integritása, melyet — elég különös, ezúttal a kormánynak kell védelmébe venni az ellenzék ellen. Takarékosság. (Egy fejezet a Kisbirtokosok Kátéjából) III. Nálunk a fényűzés, az élvezeíhajhá szás elnyel mindent, fölsziv s fölemészt minden erőt és csak romokat hagy maga után vagyonban és erkölcsökben. Az úrhatnámság egész szenvedélylyé vált, melynek a szédelgés ós megbízhatatlanság lett a következése. Nem-e valóságos szédelgés az, midőn a kis falusi korcsmáros, a zsidó boltos, az orgonás, a kántor és mindenik, a ki fekete kabátot vagy sacco-ruhát hord, tekintetesnek cziraezteti magát, az pedig, a ki ruganyos kocsin jár, a mely még nincsen kifizetve, az már nagyságos, persze, ha minden érdemetlen és korlátolt műveltségű ember tekintetes, mégis csak nagyságosnak kell lenni annak, a ki a közügynek tett szolgálatai, tudománya és jelleme által kiemelkedik azon elemek közül, a kik annyira megkövetelik a tekintetes czimet. Hol vannak azok az idők, midőn nagyon megtisztelő volt a tekintetes czim, és még a nemzetes uram, meg nagy uram is olyan czim volt, melyet minden tisztességes állású becsületnek tartott? És hol vannak azok az emberek, azok az erős jellemek, akik pirulni tudtak s visszautasították, ha érdemén felül czimezték őket? De ez még nem minden. Van még a fénvüzés ós divat szenvedélynek egy oly áramlata, melynek szomorú tünetei komolylyá kezdenek válni, ez nemzetiségünknek s fajunk jellemét támadja meg. Annyi idegen szó ós szokás kezd nálunk uralomra emelkedni, mely a magyar eredeti typust sarkából forgatja ki; pedig minden nemzetnek saját fajához való kapcsát, saját nyelve, saját szokásai és saját jelleme képezi. Ma nálunk már mindenki salou-rói beszél, melyben fotellok-uak meg tepih-nek kell lenni, de a konzolok meg etazse sem maratihatnak el, azután a diné csak délután négy órakor lehet, mert ez a chick, hogy minő lesz a menü, arról már a háziasszony gondoskodik, meg a dessertekről is, a férfiaknak több gondjuk van a turf-ra, a sport-ra és ők nem is ebédelnek otthon, hanem mennek a klubba és rendeznek bankettet, de azért a nők vigan csevegnek a perronon (pedig csak tornácz) a holnapi tbe dansauról. Na, ha ez igy megy még tovább, minő időt fog élni a jövő nemzedék. Pedig a nagyurak fényűzését és szokásait nemcsak a középosztály követi, melynek csak a jövedelme mutat nagy különbséget, de műveltségre s tudományos képzettségre nézve egy színvonalon áll a főurakkal. Hanem a ferdeségekből, rossz szokásokból és fényűzési viszketegből sok átragadt már a kevéssé műveltekre, a szegényebb sorsuakra is. Már az alsórendüeknél is, a kinek nincsen csak egy vagy két szobája, egész széltében látni czifra bútort, egész garnitúrát, a nőket sorba nagyságolják, de hogyis ne, hiszen ők is slajert, tunikát, turnürt viselnek, öltözetükben a legelőkelőbbeket utánozzák, pedig nincsen fél annyi jövedelmük sem, mint egy negyodtelkes földmivelőnek, a ki nyáron gatyában és csak ünnepnapon jár mándliban, de azért értelmes, becsületes és tisztességtudó ember. Azt mondják: az az ízlés fejlődésére, czivilizáczióra, haladásra mutat, e nélkül pedig sem a mű-, sem a kézi ipar nem haladhatna, a mi talán a vaskorba, vagy épen a kőkorba vezetne vissza. A művelődés s értelmiség fejlődésének, a művészet és ipar haladásának melegebb barátja nem lehet, mint mi. Ez szükséges, ez nemzeti életünk fejlődése végett is elkerülhetetlen. Tudjuk, hogy az ipar fejlődésére mily hatással vau az izlés fejlődése, és hogy a jó ízlés, a szép iránti fogalom mennyire nemesiti a szivet és javítja az erkölcsöket. De szépnek csak azt lehet mondani, a mi szabályos, a miben meg van az összhang és arányosság, a minek nincsen egy részecskéje is, mely kellemetlen hatást okozna, mely ne lenne a többi részekkel összhangzásban. Hol vau azonban az összhang annál a háznál, a hol* czifra bútor áll ugyan a szobában s az (úgynevezett) kisasszonyokon turnüi'ös czifra ruha van, a vizet azonban korsóból iszszák, és ha van is krajezáros pohár a háznál, annak nem látni a fenekét a piszoktól, a kés és villa, melyet aszlalra teszuek, csupa rozsda, a ház fala meszel étlen, a kerítés kidőlt, a kertben virág helyet kóró tenyész. Ott nincsen izlés, nincsen összhang, ily körülményü házban a czifra bútor, a nőkön a czifra ruha, épp oly nevetséges, mintha oly lóra, mely vak is, sánta is, a csipei is kiállnak, czifra sallángos hámot tesznek. Ez nem izlésfejlődés, nem a szép iránti érzék, hanem csak nagyzás, majmolás, erőlködés többnek látszani, többet mutatni a valónál, a mi a legnagyobb szédelgés és a következése az erkölcsi sülyedés. Ezáltal sem az ipar, sem a kereskedés nem fejlődik, nem emelkedik, sőt pusztul; mert azok az elemek, a kik jövedelmöket és állásukat túlhaladó módon czifrálkodnak, nem készpénzen vásárolnak, hanem édes szavakkal, Ígéretekkel csalják ki a portékát, melynek árát megfizetni nem képesek. Ez által vészit az iparos és kereskedő, az a nyomorult adós pedig megtanul hazudni és csalni, igy terjed el azután ezen rétegben az erkölcstelenség. A pénzvilágból. Az a békés szellem, mely II. Vilmos német császár beszédét átlengte, általában igen megnyugtató hatással volt az értéktőzsdékre, bár ez a hatás nem nyilvánulhatott teljes mértékben, mert a nemzetközi pénzpiacz még mindig oly súlyos viszonyok között van, hogy ellensúlyoz minden egyéb hatást. A német Igen ?! Szép, Tessék ebédelni. Gyerünk! Miután a nagyságos ur bekebelezett két rosbeaftot, három darab disznó-karmonádlit s a még szükséges mellékleteket, értem egy liter magyarádit s egy üveg Ágnest, rágyújtva egy kábánosra, a 17 fok Kéaumurre fűtött szoba biztató melegében végigdül a chaiselongon s nyugodt lelkiismerettel veszi kezébe a «Nemzet»-et, megtudandó, hogy mit is beszélt tegnap a képviselőházban, mikor az ajtón szerény kopogás hallatszik. — Lehet! Az ajtó először esak kissé nyilik ki, s azon egy a cstpÖs levegő által vörösre föstött orr kandikál be, de csakhamar visszahúzódik, mivel tulajdonosa valami előszoba félébe vélt belépni s nem mindjárt a nagyságos ur dolgozó szobájába. A becsukott ajtó mögül roppant lábtisztogatás, orrfujás és köhécselés hangzik, mi azt jelenti, hogy az illető a professor ur előtt illendőképen akar megjelenni. Újra kopogás, kissé ingerült. — Mondtam már, hogy lehet! A vörös orr belép. — Sanyaró Vendel ! kiált^ félhangosan megrémülve a képviselő ur. És csakugyan a belépő szakasztott mása az ismert karrikaturának. Mint a fényűzés különbözővé: a nyomor egyformává teszi az embereket. Ugyanaz a kabátnak nem elég rövid übercziher és az iiberczihernek nem* elég hosszú kabát, a harmincz éves czilinder, kiéhezett ábráját, Azonban a tiszteletié méltó kort I elért vergónia természetesen ottkün gondosan a lábpokrócz alá rejtetett. — Mit kivan ? — förmed a jámborra a professor ur. — Jó napot kívánok, — dadogta a jövevény. — Eh, de ezenkívül! . . . — Nagyságos tanár ur! Miután mély tudományossága mellett kiváló igazság- és emberszeretetének kire honunk legszélső határáig . . . — Csak a dologra barátom, a lényeget! — ... soha el nem porladó emlékkő gyanánt . . . A tanár ur türelmetlenül ugrik fel s egészen az emberkének az orra elé áll. — Kihez van szerencsém ? — En . . . - én . . . Böjti János vagyok . . . napidíjas és joghallgató! — hebegi az zavarodottam — Mit akar? — Pártfogását kérem a holnapi szigorlatra . . . — Maga ugy látszik nem járt az előadásaimra, különben hallotta voln cl, cl mit ma is hangsúlyoztam, hogy első az igazság, legfenségesebb erényüuk az igazságszeretet. Ha tudni fog a szigorlaton, akkor átmegy, ha nem, akkor megbukik. Ezt jól megjegyezze magának. Jó napot! — Alásszolgája! — rebegi a szegény, majd a föld alá sűlyedve és hátrafelé kibotorkál az ajtón, melyet félénken behúz' maga után. Még odakün is didergő ajakkal! ismételgeti: megbukik — megbukik -. . . ( Ennek a szegény nyomorult napidíjas-! nak, ki a szájától elvont, összezsugorgatott j fillérekből fedezi a tanpénzt, hogy a jogot' j végezhesse, s legalább valami kvalifikácziót szerezzen, életkérdés a szigorlat letevése. Ki tudja, a pár hó alatt, mit bukás esetén elveszít, nem fogja-e megvenni az isten hidege, nem fogja e megölni az éhség ? Ha ugyan addig nem űzi a Duna hullámaiba (ah, a pisztoly nagy uri, gazdagoknak való passió!) a kétségbeesés, hogy annyi évi szenvedés és tanulás kárba veszett . . . *, * Náni szakácsné izmos tenyerén egy hófehér névjegyet hoz be, a melyen terpeszkedő ötágú korona alatt e név olvasható: «Pacsmagi Széher Pista, joghallgató.» A nagyságos papa rögtön lerúgja papucsait s éppen csak arra van ideje, hogy czipőit felrántsa, mert az ajtó, a mennyire tőle telik, feltárul s rajta óriási pacsuli illat árad a szobába. A gőzökből egy kifogástalan arszlán hajlékony alakja bontakozik ki, mint Aphrodité a tenger habjaiból. Prémes kabát, manchettenek beillő gallér, tűorru czipő, koczkás nadrág, monokli stb. A képviselő ur megelégedett arczát még szélesebbre húzza s lehetőleg jó kifejezést igyekszik vágni a kellemetlen, ajtónyikorgáshoz hasonló zenéhez, mikor a gavallér megszólal: — Á — tanári* úrr — á — á — A tanárr ur nem engedheti, hogy kedves barátja tovább fáraszsza magát a beszéddel, nem engedhette, hogy le ne nyomja egy székre, nem engedheti, hogy egy [szivart ne dugjon a szájába, s a saját nagyságos kezeivel ne szolgáljon tűzzel. — Kedves Pista barátom! Hogy van a papa ? Jól ? Ennek örülök. Hisz mi testilelki jóbarátok voltunk valahe. Ugy-e Fereneznek hívják a kedves papát? Széher Ferencz ? — Nem, Péterr. — No ez kár ; különben mindegy, akkor bizonyosan a testvére. — Az nincs. No se baj; hát akkor az unokatestvére. — Az sincs. — Üsse kö ! Elég az hozzá, hogy mi már jó ismerősök vagyunk kedves Pista öcsém. Miben lehetek szolgálatára ? Az úrfi szörnyen szomorú arezot vág. — Baj van tanárr ur! Holnap tudja ákárrom letenni a szigorlatot, és á — nem tudok semmit. A tanár ur erre szörnyen elkomolyodik. — Biz az baj, kedves öcsém; mert tetszik tudni, első az igazság, mint mai előadásomban is hangsúlyoztam. Legfenségesebb erényüuk az igazságszeretet, Hm, hm . . . persze, persze ... De hát éppen semmit sem tetszik tudni kedves öcsém ? — Náh, annyit tudok például, mint egy uj miniszterr . . . — Hahaha! Mint egy uj miniszter! Nagyszerű . . . Eredeti! Hehe, joviális egy ficzkó ! . . . hoho, hahaha! S a nagyságos ur hátradől a díványon, arcza piros lesz, mint a paprika, s ugy megkaczag, hogy a könyei potyognak bele. — Tehát kérrem, talán kitalálja mágá . .. — Na ne féljen semmit barátom, ha kegyed annyit tud, mint egy uj mlnister, akkor . . . 'minden jó lesz . . . Bruhahaha! . . . — Hehehe ... Mágá tetszik nekem tanárr urr . . . Alásszolgája !