Esztergom és Vidéke, 1888

1888-02-02 / 10.szám

CIABWOK, BATYUBÁL. (Rajz.) Kis házikó szerény ablaka ki van világítva mind. A párás üveglemezek mögül piros lámpa fény sugárzik ki a fehér hóra s a benlevők mozgó alakjainak árnya élesen vetődik le a csillogó lapra, hogy szinte meglehetne ismerni, kié az árny. Kivül csöndes minden. A szomszédok korán szokták áhitozni az éj nyugalmát s mivel télen semmi nehezebb munka a gazdaságban nem akad hamarább kifáradnak a féltétlenségben, mint a többi évszak nagy dolgaiban. A tevéken}

r

ség nemcsak a testnek ad ruganyosságot, s hozza gyorsabb keringésbe a vért, de foglalkoztatja a kedélyt is, bárha csak a két tenyér s a kezek SZÍVÓS izmai végezzék is el a munkát. Ezért terjed hamarább az elálmosodás télen mint nyáron s nyugszik minden a tyúkokkal, bár azzal nem kél; s hogy ki van világítva az említettük kis ház minden apró szeme, nagy dolognak kell olt történnie, a minthogy ugy is van. Hát nem kis dolog is az. Bntyubál készül. Soknak, s a városokban, különösen a fővárosban bizonyosan számtalan olyan van, a kinek legtávolabbról sincs sejtelme arról: mi az a batyubál ? Egy kis barbárság, semmi egyéb, melynek a többi barbárságtól csak az az egy megkülömböztető tulajdonsága van, hogy: speciális magyar barbárság. Aminő például a vendégszeretet (volt!) kaputlan portájával, a melyen napkeltétől a szürkület beálltáig szabadon járhatott a vendég ki és be, mindenféle cselfogó módjával a vendégmarasztásnak, kerék kiszedéstől a leitatásig, holtra etetésig, vagy a czigány zenéje s a bús magyarok sírva vigadása. Barbárság mind elismerjük, s a magunk barbár voltát mivel sem bizonyíthatjuk be igazabban, minthogy ezek tünedezéseért ugy egy kicsit titokban s néha nyilvánosan is fáj a lelkünk. Nem sokáig leszünk barbárok, de bizony-bizony mondom nektek hazámfiai az úrban, hogy nemsokára eljövend az idő, amikorou paprika helyet borssal fognak ízessé tenni a gulyásnak porhanyóssá főtt busát s nem leszen az többé magyar paprikás hús. De hát ne keseregjünk a fölött, a miről nem tudjuk biztosan bekövetkezik-e egyáltalán, s ha igen, mikor boldogít bennünket. Hát a batyubál kedves atyámfiai ... bizony nem magyarázom én azt nektek, «inert — miért?» mondaná a debreczeni, a czivis. azért mert akkor elvenném azok kenyerét, s kiknek a szó megmagyarázása és elcsavarása a mesterségük. Nekem pedig épen az ő kenyerük nem kell. Három számbavehető szobája van a kis háznak: az egyik a mit pipatórinniuak nevez a tisztelet és büszkeség legszélül esik, középütt terjeszkedik a nagy szoba, vagyis a nappali s ennek túloldalán ^szerény vissza huzodottságábau a lányok szobája. Es a három szoba fel van most forgatva ugy, hogy a gazda, mikor a tisztel elesektől hazatért, különben nemes Nagy Márton uram, a ki jogász is volt és forradalmár, azzal köszöntött be a saját házába — Itt lakik-e Nagy Pál, a felsővégi rebellis? Mire az anyjuk jó kedvvel felelte: — Nem lakik biz az, legfelebb jóllakik, ha maga is ugy akarja, tyúkkal, kalácscsal s olyan öreg mérges borral, mint magam vagyok la! S azzal jókedvű mosolygással tuszkolja be az apjukat a pipatóriumba, a mely minden vala inkább csak pipatórium nem. Vagy nyolcz olyan félig felnőtt lány sürög-forog benne. Mindeniken diszes ruha — nem lehetetlen, hogy épen tűlángléből készült. Fecsegnek, mint a madarak, lármáznak mint a hogy fiatal lányok szoktak, s babrálnak itt is, ott is valamit, igazgatnak mindenütt, tipegnek tapognak jobbra-balra, ha egy csörgős szán vagy kocsi elhalad az ablak alatt, csapnak olyan sikoltozást, rikoltozást, jósolnak, találgatnak, istenkednek, hogy megszédülne bele az ember feje, hanem nőneműnek teremtette jó sorsa. E láuyok mind fiatalok, szépek, egyenként és összesen tetszetőseit, akár egy virágcsokor, melynek minden szála hangosan tiltakoznék az ellen, hogy valaminemű nyilvánulása elé érzelmeinek gátat vessen valaki; tehát inkább több virág, de nem csokor. Abban a korban vannak, midőn a lány nem gyermek többé s nem hölgy még; kifejlettek szépségre, okosságra valamennyien, de még visszakívánkoznak csicseregni a bábuhoz, s csak egyiknek kellene indítványozni a többi rögtön rá állana, hogy álljanak közbe, ugráljanak, danoljanak mint tiz éves korukban szokták, hogy «Ah be szép a május hó.» Érzelmeik is olyan zűrzavarosak, hogy maguk sem tudnak velők tisztába jönni, hullámzik bennök öröm, bánat, kicsapongó vigasság ós életunalom; ha valamelyiknek a pihés párnák között hosszabban méltóztatott, heverni és fáj tőle a göndörfürfös feje: kétségbe esik és halni szoretne, de ha ugyanaz nap a kedvencz galambja az első kiáltására rá repül hó vállára s módosan, csinosan kiszedi apró ajakából az ezerszer édes czukrof, boldogan kiált: még is szép az élet! Jellemző és közös tulajdonsága mindeniknek, hogy minden kívánsága oda irányul: bár szerelmes lehetne I Ösztönszerű szükségét érzi-e annak, hogy a szive is megkívánja a magáét, vagy a sok regény után áhítozik egy saját termelésű regénykére — ne kutassuk ; tény, hogy mindenki halálosan belebolondult vagy öt daliás legénybe s csak idő multával tudják meg, hogy mennyivel több szerelmesnek lenni egybe, mint akár buszba. Jelenleg különben a legprózaibb dologgal foglalkoznak : pecsenyét trancsiroznak, salátát raknak hozzá, földíszítik a bánatos halállal kimúlt piros lúd duzzadó mellét zöld galambbegygyei, fehér tormával s vörös ezek Iával, hadd lássák, hogy az a derék liba még akkor is magyar, midőn csak hús, vagy helyesebben : már pecsenyévé, léptetett elő. Mindenik a saját pecsétjével van elfoglalva s a körül buzgólkodik. Márton urat nagy riadallal fogadják, mert tudják, hogy hazatértében beszólt Csicsóékhoz, hogy jöjjön hát az a banda! Márton ur nagy selma s tudva azt, hogy odakün sürög-forog a konyhában, a két lánya pedig a saját szobájukat most rendezi be öreg urak és asszonyok számára való kártyázó kaszinónak, a legelső elébe akadó kis lányt ugy csókolja arezon, hogy auuak még a haja szála is elpirul. A lányka pár pillanatig lesüti szemét s azon gondolkozik, nem sülyed-e el vele a ház s utána az egész vármegye ? De midőn felpillant s látja Márton urat elégedetten mosolyogni, a többi lányt pedig jóízűen kaczagni, erélyes lesz s mint valami apró orleansi szűz, vagy Merkúr kisasszony, neki támadt Márton gazdának s csengő hangon mondja : — Márton bácsi! Ebben a nyomban — Kívánom — válaszolá a prokurator. Ön szabad, uram ! — szóla aztán Xavérhoz fordulva. — Eltávozhatik atyjával! A fiatal ember elfogódott e szavaknál. Szemei elhomályosultak. Helénát látta maga előtt, hosszú, fehér ruhájában, a mint gyöngéd ujjával erre az emberre mutat, a ki koldus, a ki édes atyja . . . Most már nem akadály, hanem örvény választotta el őt Rumbrye kisasszonytól. Az ajtó felé tántorodott, de mielőtt kilépett volna, homlokához szoritá összekulcsolt kezeit és ezt rebegé : — Atyám! édes atyám ! És zokogva borult a koldus kitárt karjaiba. Az agg elvonta fiát és mig szemei kimondhatlan büszkeségben lángoltak, a királyi prokuratorhoz igy szólott : — Lássa uram, milyen jó szive van neki! Félóra múlva Xavér az öreggel egy szegényes padlás szobába lépett. A fiatal ember határtalan szomorú volt. A borzasztó való állott előtte. Rumbrye asszonyság bizonyára nem óhajtott volna ilyen messzire jönni ! Milyen boldog lett volna az a szép démon, ha felkúszhatott volna az ötödik emeletbe, hogy a kulcslyukon hallgatózzék mit beszélnek a nyomorult padlás szobácskában. Habár Xavér meg is menekült abból a tőrből, a melyet számára kivetettek, de most irtóztató csapás érte. Egy előkelő hölgyet szeret, ő, a koldus fia ! A fekete koldus gyermekének még gondolnia sem szabad arra az úrnőre. Mégis erőt vett nemes szive és leküzd te a kétségbeesést. ő szerettte és tisztelte azt a jó apát, a ki mindenét föláldozta, a ki koldussá lön fiáért. Midőn a padlásszobába ért, megfogta a koldus kezét és szivéhez szorította. — Első érzelmem a hálátlanság, első szavam a gőg volt — rebegé ő — megbocsát-e nekem ? — Csönd! — töré meg őt a koldus mély ájtatattal —

: csönd, gyermekem ! Ne nevezz engem apádnak, mert ő megtalálná hallani. — Kicsoda? — kérdé csodálkozva Xavér. — ő ! — válaszolá a fekete — ő! Keze a háztető ablakából lelógó hadiruhára mutatott. Xavér semmit sem értett az egészből — Igen ö — folytatá a fekete koldus reszketve az izgalomtól. Es szeméből egy könnyet törülvén ki, igy folytatá : — Az én jó uram ! Xavér szivében uj remény támadt s igy szólott : — Az istenért, beszéljen . , . beszéljen, kérem . . . A koldus halkan a fejét mozgatta. — Az ifjú ur 1 e n fia a szegény feketének — monda ö akaratlanul, néger páthossszal, mely mindig vele volt, valahányszor a rég elmúltra gondolt. Xavér nem bírt válaszolni. Csak lelki szemeivel fürkészte a világot. A koldus ntág egyszer fölemelte az ujját és a kapitányi ruhára mutatott. Xavér végre értáni kezdte. Az öröm sugara derült arczára. Fölkelt és térdre borult a tropbala előtt. — Atyám, édes atyám! — rebegé. — En jó uram! — monda a néger szomorúan. Hosszú szünet állott be. Xavér áldotta az istent és Helénára gondolt. Ez elragadtató pillanatban övének mondhatta őt. Az akadály ledült. Nem volt-e már mostan atyja ? Az öreg koldus Xavér oldala mellé térdelt. Szemei bezáródtak. Mintha komoly és szomorú gondolatok vonultak volna el előtte. — Jó ember volt, nagyon jó ember — monda végre ünnepélyes arczczal — nagy lelkű és derék ember volt. Ő meghalt, de én emjékének hü rabszolgája maradtam. •*— Ő meghalt? — kiáltá föl Xavér. Azután egy gondolat által megragadtatni, hevesen igy beszélt : — Hát édes anyám ? — Huszonkét év óta keresem Őt — válaszolá a fekete koldus. A fiatal ember szomorúan lecsüggesztette a fejét. — Meghalt! ismeretlen ! — rebegé. — Legalább tisztelhetem atyám emlékét és neve örökségemé leszen. De neve ? Maga még nem mondotta meg, hogy mi volt a neve ? — Lefebre kapitány. — Lefebre ! — suttogá Xavér, mintha ezt a nevet jól emlékébe akarná vésni. — Fiatal ur ! — szóla szomorúan a koldus — e nevet mostan egy nagy tábornok visolné, ha ki nem szólítja őt az Isten az élők közül. Mert ő, a bátorszivű, még nagyon fiatal volt, mikor meghalt. — Beszéljen atyámról, hadd ismerjem meg öt. Ugy-e szerette magát ? Xavér megszorította a koldus kezét. — Ő szabadságot adott nekem — válaszolá a néger ragyogó szemekkel. Bizalma volt hozzám én is bíztam benne, én szerettem őt, igen, még jobban szerettem őt, mint önt, ifjú uram ! És megcsókolá Xavér kezét. — Hallja, édes Xavér — szóla azután tovább — ne feddjen meg azért, hogy néhány pillanatra atyja voltam., Az a hivatalos ur bizonyára nem hallgatott volna rám, ha azt mondottam volna, hogy én az édes apjának a leghívebb szolgája voltam. (Folyt, köv.) A NÚKRÖL S A NÜKNEK. (Petőfiből.) Ha szerelemmel nem diszeskedik, Mit ér az élet ? Mikor Isten a férfit teremte, Homlokára szállt sötét ború, Nem tudom miért? csakhogy a borúból Lett a felhő s égi háború. Mikor Isten a hölgyet teremte, Örömében sírva fakadott. Most is látni ez örömkönnyeknek Cseppjeit, a sok szép csillagot. Legboldogabb perez életünkben az, Ha kedvesünkkel oltárhoz megyünk. Sohasem volt az szerelmes, a ki Mondja, hogy rabság a szerelem. vigalom, de több volt annál mert jókedvű vigalom volt. A Zenei Kör nemcsak az esztergomi tánezosok egyesülete, hanem a zenében gyöiiyörködőkó is. A Kör működő tagjai ki is tetlek e részben magukért. A vonós quintette után női hármast énekeltek a Palásthy nővérek és Langer Miczi k. a. Schönwaelderné egy sentimentális német dalt adott elő. A hegedősök második quiutetteje is tetszésben részesült, mire egy kis vegyes énekkar következett. Erre fölkelt a tapsoló, hanem azért türelmetlen Karnevál berezeg ő fensége és sorba vitte a szép tánezosnőket, a kik közül a következőket jegyezte fel tudósi tónk : Ács Anna, Bergmann Lujza, Buda nővérek, Feichtinger nővérek, Klinda Rezsőné, Langer Miczi, Mezey Gizi, Nedeczky nővérek, Palkovivics Lujza, Paá! k. a. (Tatáról), Palásthy nővérek. Perényi Margit, Pisuth nővérek, Schmied Lujza, Szecskay Cornélné és Gizi, Szlávy Mariska, Widdmann Albert né stb. A vigalom reggeli ötödfél óráig tartott. II. (Polgári bál a Szerecsenben, jan. 28-án ) Demokratikus polgári vigalmat rendeztek szombaton este a Szerecsenvendéglő összes helyiségeiben is. Az ünnepélyesen díszített kávéház falain a guirlandeok narancsokat és almákat érleltek. Jónás Pali hevesen cselekedte a tánczdarabokat s a szép polgári farsangoló közönség mulatós jó kedvvel járta reggelig. A tánezosnők közül tudósítónk a következőket jegyez e Karnevál megfordított noteszébe. Vichor Etelka, TeicbertKlemi Süveges Edéné, Schönbeck Imréné, Schulcz Mariska, Schalkhász Ignáczné, Scheicher Juszti, Sagát Ilka, Renner Hermin, Reitter Etel, Rajcsányi Aranka, Nagy Pálné, Lobog Mariska, Lieb Fanni, Kovács Ilka, Kicsindy Ferenczné, Kiczinger Józsefné, Kecskeméthy Hermin, Herrmau Katicza, Hcgyváry nővérek, Gogola Róza, Dudás Anna, Draxler Ferenczné, Borz Józsefné. Bárány Mariska ós Link a stb. A jó sikerű polgári vigalom tánezosait még a Zenei Körből érkezett tartalék is növelte s igy kivilágos kivirradtig tartott.