Esztergom és Vidéke, 1888

1888-10-25 / 86.szám

Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTŐSÉG: SZE:UT-AI-IIJA-UTCZA rí 17. SZÁM, liiiVi't !t lfi.|.i H/,i«llinui IHH.-IU il|i»f,í! liö/.lcintiiiy «k I; ii M miilíík. KIADÓMVATAL : SZfcCI !KI 1 YI-TfrR íi.'il- SZÁM, hovrt. :i IiivíilíüdM s ;i in!ig:ín liínit'fésoi, :i iiyillliíibe H/.fVnt \iiv/.Udllöll V<il<, (ilőli'/üli'si jiúli/.cli ós Kii;l;lln;il;'lSl)l< i II té/.UII ilők. Szivek hóditója. Esztergom, okt. 24. Minden győzelem között a legszebbik ÍIZ, midőn valaki szíreket hódit az ige hatalmával. Ilyen szép győzelmet vívott kí herczegprimásunk a budapest-terézvárosi ujouau restaurált templom megáldása a 1 IÍ a. I k a I má v n 1. Mint káplán volt* először a terézvárosi plébániatemplomban,ötvenkét esztendő előtt. Midőn most a szószékre lépett, megjelentek az aranymisés főpap szemei előtt félszázados tevékenységének emlékei. A múlt meglátogatta a jelent s találkozása olyan érzékeny és megható volt, hogy az ősz bíboros főpap szemeiben könnyek kezdtek ragyogni. Az érzelmek ezen szentelt vizével is megszentelte azt a templomot, melyben ötvenkét esztendő előtt, mint szerény káplán kezdte meg az ige szolgálatát. «A prímás beszéde — irja egyik legtekintélyesebb napilapunk, a Budapesti Hirlap hangulatos vezérczikke — 11 cm kevésbé szólt az ész és kedély összes mélységeihez átható erővel, nem Jíevésbé keltett ott hallgatóiban hatalmas érzésű ekliót — mint imént szótlan, néma könnyei. A hogy a könynyek szótlan magyarázatát megértették a hívek, oly érthetően szólalt meg most a szavak hatása könnyeiben. — Százan és százan tódultak az ősz főpaphoz, ki az aggastyánt, ki az egyházfejedelmet, ki a beszéd bábájának, ki örökszép tárgyának mesterét tisztelve benne, — s csókolták kezét, ruhája szegélyét, palástját, karingét, a hol csak érhették. Mint ember és pap, szónok és filozóf, egyaránt nagy diadalt aratott, mert a vallás nimbuszában egyesítve a gyengeséget és erőt, a viz és

i a tűz elementáris hatalmával birt uralkodni egy templomi hallgatóság fölött, mely felvilágosult voltára büszke és skepticzizmusában hideg századunk neveltjeibői áll. Éppen ez a jelenség késztet, hogy a prímás szónoki sikerét vezérczikkben méltassuk.* így nyilatkozik s ilyen álláspontot foglal el a herczegprimás nagyszerű szónoki hatása mellett a Budapesti Hirlap. Örömtől repeső szívvel olvasták a hivők milliói a szivek hódítójának legnjabh diadalát. Örömmel üdvözölte a nagy jelentőségű ünnepet a herczegprimás székvárosa is, melynek minden esztendőben adatott többször gyönyörködnie és épülnie az első magyar hitszónok fölséges igéin. Budapest közönsége ritkábban hallja a herczegprimás szónoklatait s szombati beszéde mégis elragadta a templom; megáldására egybeseroglett legdíszesebb és legelőbbkelő közönséget. Ez a diadal a herczegprimás könnyes szemeit az öröm verőfényében ragyogtathatta; az igehirdetés ez a hatása pedig megnyugvással áraszthatta el a hívek lelkiüdvéért aggódó szivét. A herczegprimás beszéde. (1888, okt. 20-án.) A budapest-teréz városi templom megáldásakor a herczegprimás nagyhatású egyházi szónoklatot mondott, melynek hu kivonatát a következőkben közöljük : «1778-ban történt, hogy szabad királyi Pest városa egyik nagynevű elődöm, kardinális Batthyány gróf herczegprimás elnöklete alatt egy vegyes bizottságot küldött ki, hogy a Terézia külvárosban templom építtessék, mit a bizottság el is határozott. Ezen határozat azonban csak 23 év múlva, 1801-ben valósult meg, midőn e (em-. plom alapköveit letették. A templom tizenegy évig épült, de már a befejezés előtt két évvel, 1809-ben felszenteltetett. Egy másik elődöm, bibornok Rudnay Sándor, esztergomi érsek és herczegprimás 1822-ben a plébánián kauonszerü látogatási tett, de akkor e templomban csak egy oltár volt; de uem a mai főoltár, hanem ennél sokkal egyszerűbb más főoltár. 1838 ban (e szavaknál a herczegprimáson megindultság vett erőt s -könyékre fakadt) nagy csapás érhette volna e templomot, midőn a nagy árviz, a mely 2400 épületet pusztított, ide is eljutott. Én ekkor a Terézia-város káplánja voltam. (A herczegprimás e szavaknál ismét könyekre fakadt.) Ide is eljutott a viz, ezeket a padokat fölemelte és vitte a főoltár felé. Már akkor ez a főoltár állott, a mely ma; de nem volt ily diszes. A viz által sodort padokat a vasrács akadályozta meg, hogy az oltárt szét ne rombolják. A kóruson ott az orgonánál (kezével arra mutat) ültünk, ott volt a plébánia; onnét vezettük a plébániát. Egy ilyen veszélytől mentse meg "és óvja Isten ne csak a templomot, de az ország fővárosát is. Ötvenkét évvel ezelőtt itt ezen a helyen, hol most állok, számtalanszor állottam. (E szavaknál a primás ismét elérzékenyült, könyezett s szavai meg-megszakadtak j a visszaemlékezés hatása alatt. A hallgatóság mélyen megindulva hallgatta B szavakat s számos hivő szemében köny csillogott,) ugyanazon jegon, a Jézus Krisztust és a evangéliumot hirdettem. Most is ugyanazon Jézus Krisztust és ugyanazon, evangéliumot hirdetem nektek Krisztusban megváltott híveim, mert szent Pál apostol mondja, «Jézus Krisztus ma és holnap és mindennap ugyanaz.» S ha jönne angyal az égről s más evangéliumot hirdetne, mint hirdetett Jézus Krisztus, mint hirdetek én, azt mondanám, átok legyen rajta.» Ezután a primás kiemelvén, hogy a templom mily szépen van restaurálva, hálás köszönetet mondott a főváros tanácsának s elismeréssel emlékezett meg azokról a hívekről, kik a gyönyörű templom helyreál Utasához hozzájárultak. Majd áttérve egyházi beszédére, azon kezdte, hogy Jézus Krisztusról, kiről itt káplán korában prédikált, most is akar szólani. Kifejtette, hogy a keresztény hit nem ábrándokon, nem bölcseleti elméleteken, hanem kézzel fogható tényeken alapul s igazságáról mindenki meggyőződhetik a történelemből is. A mit mi Jézus Krisztusról tudunk, tudjuk az evangéliumból, az ó- és uj testamentumi szentirásokból, melyeket azok irtak, kik Jézus Krisztust látták, ismerték, hallották, vagy előre jöveuás utolsó sdiret. (Vége.) Ezért ugyancsak csodálkoztam, mikor ma délután <az indulás előtt szobájából előlépni láttam. Egészen hófehérbe volt öltözve. Valami könnyű, áttört szövetű tejfehér csipkeruhában. Ezüstös szőke haja két hosszú fonatban csüngött le fejéről. A kedvencz smaragdköves nyakéke volt rajta. Keblén egy fehér rózsa. — Nini t megint hableány vagy nénikém ! — ldáltottam fel, mikor megátlott előttem. A ezukros bácsi hivta mindég hableánynak ebben a ruhában. — Milyen szép vagy és milyen fiatal ! Megczirogatta fejemet. — Igazán szép vagyok ? Tetszem neked ? kérdezte. — Nagyon. Ne is viselj soha fekete ruhát! — Nem fogok viselni, fiacskám ... Kocsin mentünk ki a jánoshegyi szőlőbe. A kolna csakhamar megtelt vendégekkel. A szűk szobákban alig lehetett mozogni. De Flóra néni még mindig nyugtalanul fel s alá járt. Még várni látszott valakit. Leolvastam ozt arczárói, éppen olyan izgatott volt az, mint mikor hajdan János bácsit várta. Egy kocsi robogott be az udvarba. Az ablakhoz akartam ugrani, hogy megnézzem, kik jönnek rajta. De Elóra néni félretolt. Felnyílt az ajtó, elől egy halványarczu, sovány, hegyesorru asszony jött bé (valóságos vércse, gondoltam magamban s megijedtem csúnyaságától) utána egy még halványabb magas férfiú. Egyszerre elhallgatott mindenki, mikor beléptek. Angyal repült át a szobán ! gondoltam magamban, de ez angyal nagyon lassan tudhatott repülni, mert az általános némaság néhány perczig eltartott. Végre is Elóra néni kelt fel helyéről. Mintha egy fejjel megnyúlt volna, ugy kiegyenesedett. Büszke, határozott lépésekben ment. az érkezők elé. ! — Isten hozta önöket nálam — szólva, hozzájuk, kezet fogva velük. Csak most vettem észro, hogy az a halvány férfi nagyon hasonlít a szegény megholt Jani bácsihoz. Egy-két vendég összesúgott valamit, majd mikor az újonnan érkezettek leültek közéjük, egyszerre valamennyien össze-vissza kezdettek beszélni. Nagyon furcsa volt ez a zavarodottság. Kiszöktem a szobából, hogy odakünn kedvemre kikaczaghassam magamat. Azután bebarangoltam az egész szőlőhegyet. A Jánoshegy tetején megállottam és szétnéztem a vidéken. A naptányér éppen most bukott le a hegy megett, csak egyik felével mosolygott még felém, mint valami pirosképű, kancsalszemű vén asszony. A hosszú jegenyefák a völgyben, mintha egyszerre megnőttek volna s mintha megannyi hosszú sovány katonák volnának, szép sorjában felállítva. Csupa dévajságból salutáltam nekik, mikor egyszerrre valaki hátulról megfogta kezemet. Ijedten fordultam vissza. Az a magas férfi állott előttem, a kit János bácsinak néztem. Félénken hátráltam előle. De ő nem bocsátotta el kezemet. Nyájas hangon kérdezte : — Hát már meg sem ismersz engemet, kis Palikám ? — Nem ! — feleltem durczásan. — Hát már nem emlékszel a ezukros bácsira ? — De igen. Azt szerettem, de az meg^halt. A halvány férfi reám-tekintett. Már nem volt halovány, de ijesztően setét az arcza. — Ki mondotta ezt neked ? — kérdezte tompa hangon. — Flóra néni! Nem /

válaszolt semmit sem. Elfordult tőlem. Én elfutottam s csak jó messziről néztem vissza. Ott állt még mindig a dombtetőn és az én legnagyobb csodálkozásomra folyton ugyanazt a szőllökarót nézte, a mely előtte állott. Pedig semmi különös sem volt rajta. Csak valamivel görbébb volt a többinél. A vacsoráig be sem mentem a kolnába. Hosszú asztal volt felterítve, telve jó ételekkel és borokkal. Flóra néni az asztalfőre ült, én legalul; éppen szembe vele. A vendégek sokat beszéltek, sokat nevettek, de legtöbbet fogyasztottak. Sokat éltették is Flóra nénit, aki ma , kitűnő kedvében volt. Csupa vig nótákat húzatott a czigánynyal, maga is dalolt a többiekkel, s ha valami szomorú nótába kezdett a Tóni bandája, mindjárt leparancsolta. Eközben a pezsgőre került a sor. Flóra néni felkapta poharát. Hangja kissé reszketett, bizonyosan a sok énekléstől. — Igyunk a legfiatalabb pár egészségére, aki közöttünk van ! — Éljenek, éljenek! zúgta a többi, éu is velük. Láttam, hogy közelemben néhány vendég megint összedugja fejét és suttog valamit. 4. vércseképű asszonyság haragos arezot vágott s a férje arcza bizony fehérebb volt az abrosznál.. Flóra néni fenékig kiitta poharát. Nem tudom, mi történhetett pezsgőjével, de olyan barna és zavaros volt, mintha közönséges must lett volna benne. Bizonyosan nem akart pezsgőt inni ; sohasem szerette. Kiitta, azután ledobta az. asztalra a finom poharat; ezer darabra tört az össze. — Később Flóra néni felkelt az asztaltól és kiment a szobából. Nem tudom miért, de félni kezdettem. Olyan furcsa volt az arcza, mikor kiment az ajtón. Es olyan sokáig nem jött vissza. Felkeltem én is székemről és kiszöktem a szabadba. A hegy tetején egy vén diófa állott; tudtam^ hogy Flóra néni nagyon szereti ezt a helyet. Ösztönszerűleg oda irányoztam lépéseimet. • S valóban ott találtam őt. A padon ült, fejét a fa törzséhez támasztva. Félhangosan beszélgetett magában. A fehér ruha fel volt gombolva nyakán. Haja egészen kibomlott és szerte-szét szállt a levegőben. * Felkapott egy "marék.-hideg homokot a földről és az arczához tartotta. . Csodálkozva néztem őt. Talán a pezsgő szállott fejébe I —• Nyomorult volt . . . Megcsalt . . , De én szerettem ... És elfeledni nem tudom ! — suttogta.