Esztergom és Vidéke, 1888

1888-09-13 / 74.szám

tűzoltóság, melyet a községi intézményt tart fen s rendszeres vezénylet alatt minden szükségessel fölszerel. 2) Van azután önkéntes tűzoltóság, mely egyesületi alapon Önkéntesen szervezkedik s alapszabályai szerint ugyanazon szolgálatokat teljesiti, mint a díjazott. 3) Van végre községi (köteles) tűzoltóság, melyet a törvényhatóság közbejöttével egy esztendő alatt még a legkisebb községben is szervezni kell. A tűzoltóság működésének biztosítására ós elősegítésére nézve kfjetoníi a rendelet, hogy minden szolgálatban levő tűzoltó közhatósági személynek tekintendő. A vész helyén az oltás műszaki részét s a felelőséget, a parancsnok viszi. Ha többféle tűzoltóság találkozik, akkor a parancsnokságot anindig azon helyi tűzoltóság parancsnokát illeti meg, a kivel a vész megfékezésére máshonnan is segédkezni siettek. Ott, a hol díjazott vagy önkéntes tűzoltóság nincs, a műszaki vezetést a segélyre elsőnek megérkezett, szervezett tűzoltóság parancsnoka eszközli. A rendelet a tűzvésznél kitűnt tűzo!f> jutalmazását is megemlíti. A szerencsétieuMé járt tűzoltó vagy családja íolsegitésére külön alap szervezendő. íme a kötelezett tűzoltásról szóló miniszteri rendelet lényege. Örömmel üdvözöljük az üdvös utasításokat s már előre is örvendünk annak, hogy megyénkben minden községbon kivétel nélkül tűzoltóság lesz. Mintaképül itt van az esztergomi tűzoltóság s buzdító például a báiorkeszi és a párkányi. Az epochális rendelet üdvös hatását egykét év múlva egész Esztergomniegye érezni fogja,, éppen azért nem mulaszthattuk el, hogy a rendelet megjelenését legőszintébb örömünkkel ne üdvözöljük. Kiállításunk története. Eszleigom, szept. 12. V. Hogy kisiparosaink anyagilag hanyatlanak — nem értek itt egyeseket, hanem a tömeget tekinteni — saját tapasztalásunk s ezt honi szakközegeink is igazolják, ilyen például a budapesti iparkamrának nézete, mely már 1870-ki évkönyvében, feljajdulva közli, hogy kisiparosaink termelése egészben véve annyira csökkent, hogy az illető iparosok, részint a szak májokhoz tartozó, külföldről behozott kész czikkek elárusitásával és csak könnyebb művek készítése vagy javításokkal foglalkoznak, részint az ipar űzésévol egészen felhagyva, vagy a mezőgazdasághoz tértok, vagy a proletariátust nevelték, mely a városokban nagyon szaporodik. No de ezért nem kell kétségbe esnünk, s mint egy jeles iparbarát és iró mondja ; «a kézművesnek, ha az valódi m este r, ha kellő műveltséggel, ügyességgel és művészi érzékkel bir, nemcsak hogy a gyáripar meghonosításától félnie nem kell, hanem azt saját érdekében még elő is kell segítenie, mert a gyáripar támogatásával az ő teremtő ereje, ezer és ezer ízléses tárgyat állithat elő műhelyében, melyekre a gyáripar mint ilyen"képtelen és a melyek előállítását a gyáripar inegkőnnytti és megolcsósitja éppen a a kézműipar számára.» E szerint az ipart csak u j életre kell ébreszteni. Azt kérdik tán ifjaink, hogy ez mit jelent? megfelelek: azt jelenti, hogy a korral és körülményeinkkel szükséges megalkudni. A korral igen is lépést kell tartanunk. Ez természetes. Minden kornak megvannak a maga szellemi szükségei, izlése, modora, divatja, s megvannak eszközei is ; ezeket megismerni, ezekhez észszerűen alkalmazkodni, azaz ezek szerint kell mozogni, dolgozni, élni, ha nem akarunk elmaradni, ha nem akarunk korszerű emberek által tulszárnyaltatni, vagyis ha boldogulni akarunk. Ám ezek alatt nem az értetik, hogy korunk minden különösségét, minden túlzását, minden mozgalmát ajánljuk ; még kevésbé lehet a korszellem korcskinövését, ne mondjam a dölyfös önbálványozás szülte azon oktalanságokat, melyekkel a természet törvényével és Htem igazságokkal ellenkező és szélűben a korszellem varázsszineivel csábító dőreségek, oktalanságok s az emberiség boldogságát aláásó tévtanok terjesztetnek, mondom, még kevésbé lehet ezeket ajánlani, sőt inkább ugy kell a korral haladnunk, hogy a világ bölcsei és legnagyobb hazánkfiai Széchenyi és Deákkal fontolva h a 1 a d j u n k, vagy, mint a nemzetek doktora szt. Pál tanácsolja, hogy mindeneket, megpróbáljunk, s a mi jó, azt, tartsuk meg. Nem tagadhatni, hogy manapság, mikor a törvények, a gazdászati s egyéb életviszonyok, társadalmi szokások s a divat, az erkölcsök is megváltoztak, nem tagadhatni, hogy mintegy uj élet keletkezett, melyben az legsajnosabb, hogy sokan a régi jó dolgokat, tapasztalatokat, intézményeket nagy könnyen elitélik, megvetik. Ezek közé tartozik az iparügygyei szoros öszzeköttetésben volt czéh rendszer is. Voltak ugyan már ennek ij javítandó kinövései és hiányai, de kétséget nem szenved, mert az egész történet azt tanúsítja, hogy egykor a czéhek a tisztes városi polgárságok oda képezték, hogy akkor tekintélyesebb helyet foglalt el ezen polgárság, mint ma a bálványozott liberális korszakban. A nőnevelésről. A zongora kultuszával nem nyert semmit a nőnevelés ügye. Sőt sok esetben káros hatását éreztük. A forcirozott nevelés, a tüntetés, a nevelésben, a nő szellemének a magasabb kiképeztetésre való erőszakos terelése sok szerencsétlenségnek kutforrásává Ion. Az úrhatnámság, a gazdagokat megillető cselekmények nevetséges utánzása egész generácziókat tett már tönkre. A franczia nyelvtan és a zongora megtanulása barázdákat vont a társadalom körében. Mert az a kisasszony, aki szülei vagyonának feláldozásával tanult meg francziaul beszélni és zongorázni, azt hiszi magáról, hogy ő műveltebb, mint az a jó nevelésben, háziasán, polgáriasán nevelt leány, ha az felsőbb iskolákat végzett is. Sok szerencsétlen nő, a kezeinek finom, sima bőrével tünteti úrias nevelését. Szegénységüket a szalagokba temetik el, a mikkel teli aggatják ruhájuk minden csücskét, minden ránczát. -Elszomorodik az ember szive, ha a farsangi bálok parkettjén találkozik ezekkel a szegény, sajnálatra méltó « müvei t» teremtések kel. Finom selyem antrejuk a vagyonos ember gyermekeit sejteti bennünk s ha a kopott sbawlban nem látnánk utánuk czammogni a munkában összetöpörödött sovány mamát, azt hinnők, hogy az utczán reájuk négyes batár várakozik. A kishivatalnok nem meri tánezra vinni a selyem ruhás, finom kezű kisasszonyt, mert hát az nem ő hozzá való. Neki háziasán nevelt, munkához szokott nőre van vágyódása, nem olyanra a kinek olyan finom keze vau! Az iparos meg éppen nem mer közeledni az «uri dámához», a ki elszakadva a báli közönség tömegétől külön széken árulja a «petrezselymet.» A nevelés átka tehát külön padra ülteti azokat a szerencsétlen szegény sorsu nőket, a kik a házias gazdálkodás és munka elől kitérve, odahaza csakis ujjacskáik rózsás körmére fordítják a a főgondot. A társadalom szánnkozással néz reájuk, a szegény és gazdag egyaránt. A megvénült hajadonok kontingensét ezek szaporítják. Ók azt hiszik, hogy szépségük és műveltségük elég arra, hogy jó partiét csináljanak — ha szegények is. Elfelejtik, hogy a vagyonos ember szép és művelt leányt kap, gazdagot is, olyant a ki nem röstelli a porolórongyot a kezébe venni. Mert, csak az úrhatnám középosztály hölgyeinok — tisztelet a kivételnek — van meg az a bűne, hogy irtózik a konyhaszagtól. Szoigalmas, dolgos s jó gazdasszonyt keres ma már minden házasulandó férfi! A zongora és franczia nyelvtan még nem elég a házi boldogságra. A főzés mestersége többet ér a zongora összes akkordjainál, mert az ízletes étel után vágyó gyomrot a zene ki nem elégíti! Oh nagyon szép és fölötte dicséretes az, ha valaki jól zongorázik és idegen nyelvet is beszél. Csakhogy ha a kedves szülők erre megtaníttatták édes leányukat, a kedvest tanítsák a konyha művészetére is. A nő qualifikáczióját nem az szabja meg, vájjon mi mindent tud, hanem hogy azok között, a miket megtanult, megtanult-e főzni, sütni, varrni ? Ha a mágnás leánya soha sem megy ki a konyhába, ha férjhez megy, majd megfőzi a levest a szakács. De a középosztályban felnőtt leánynak nem szabad igy gondolkozni. Nem muszáj ám éppen az asszonynak főzni a levest a konyhában! Ha jó/módank van, tarthatunk szakácsnét, mert megfőzhet, az is, — csak hogy nem kell elfelejtenünk, hogy jöhet ám olyan idő, a midőn bizony a selyem ruhát egyszerű karton ruhával kénytelen az ember fölcserélni, s el kell küldenünk a szakácsnét, hogy a térj keresetét másra fordíthassuk. S ha az asszony nem képes helyettesíteni a szakácsnét mi történik akkor? Az ily szerencsétlenséggel beköszönt a családi boldogtalanság. Tehát a családi boldogság alapjának legerősebb fundamentoma a jó gazdasszony. táncz-zene rithmusa mind gyorsabb ütemben űzte, hajszolU felé a vért ... Aztán minden egy k káoszba folyt a szemei előtt. Óriás tükrök, ragyogó csillárok, keringő párok, minden-minden, mintha egy ködfátyolképpé olvadna össze . . . kimerülten hanyatlott egy közeli pamlag dagadó puha vánkosára . . . Helyére kisérte-e tánezosnőjét? Mit mondott, vagy egyátalán mondott-e neki valamit — képtelen volt önmagának róla számot adni. Pár pillanat, hogy a pamlagra dőlt, egyik kezével izzadságtól gyöngyöző homlokát törülgetve, mig a másikát szivére nyomta, mely kipattanni készült a kifogástalan fehérségű keményített takaró alatt, aztán hirtelen felugrott ültéből és a fel-alá hullámzó tömegen át utat törve magának, a buffet-be menekült. ... A jeges italok lehűtötték kissé. Végre rendesebb keringésbe tért és a hogy nyugalmával megjött az eszmélete: idegesen felkaczagott. Tánczolt! Tiz éve, hogy felhagyott e hóborttal. Mert hóbortnak nevezte azt, mióta életelvei közé — miket mind egészségi szempontok — ezt a tételt is felvette : „ A táncz pedi/, mely felkorbácsolja a véri, hogy a szívből az agyra és onnan ismét a szívre kergesse vissza, kárhoztataudó. M<rt abnormis állapotot teremt szervezetünkben, mely egészségünkre káros hatiieu." És ime most még is tánczolt. Keringett, lejtett, polkázott, eszeveszetten mint süvöívény diákocska, ki először jelen meg a fővárosi bálterem sima parkettjén és vidéken szerzett egész táneztudományát akarja csillogtatni. Hahaha! Szerette volna m*gát jól felfricskázni, hogy ennyire megfeledkezett az életelveiről. És kiért? Egy gyermek-leányért, kit ma lát először. Egy kicsi-piczi kis koboldért, a ki azóta bizonyára jót nevet a kopaszodó gavalléron. Nevet! . . . Erről meg kell bizonyosodnia. S a következő perezben már ismét Aüce mellett van. Nem, nem nevet. Vagy legalább nem ő fölötte. Mert ez a gyermek-leányok ülönben örökké vidor, örökké mosolyog. S miért ne tenné; ily ifjan, ily ártatlan kedélylyel. A gyermekkor szeplőtlen szűz hamvával lelkén . . . Miklós ur érti ezt. Erti és menteni képes. Annyira, hogy ismét tánezol vele, lovagjául szegődik, oldalánál tölti az egész báli éjszakát. És ime, most tükre előtt áll, ajkán a szokott kérdéssel: — Nos, hogy érzed magadat? És a tükör, ez a hűtelen, áruló barát, arczától szivéhez utasítja, ahoz a szívhez, melyen az éjjeli keringő alatt Alice szőkefürtü fejecskéje pihent. Gyorsabban, mint leirtok, czikázott mindez végig az agyán. Elfordult a tükörtől, hogy ne lássa maga előtt azt a siralmas ábrázatot, mely a nagy felfedezés után, lapjától reá mereszté szemeit és befejezve öltözködését, egyre ! dörmögé: .'.— Hm, hm! Ez nem jól van igy! Érzem, hogy nem jól van. Nem alszom, nyugtalan álmaim vannak: ez abnormis állapot. Baj, a melyen segíteni kell! Az utczára sietett, hogy a nagyvárosi élet nyüzsgő zajába dobva magát, tükre árulását feledje. Hiába! Az abnormitás gondolata befészkelte magát agyába s mint szú a fán: rágódott agy velején. A kóros tünetekegyre szaporodnak,délben nem volt étvágya; a fekete kávénál idegesen kapkodta fel és dobta el ismét a hírlapokat, alig pillantva beléjük és este a klubban nem volt maradása. Unalmasnak, türhetlenül unalmasnak találta a társaságot. Ilyen volt nappala. Hát az éjjel, mikor az álom elkerülte s ha pillanatra elszenderült is: tükrét látta maga előtt, melyből hol gúnyos felvillanással, hol meg panaszos szemrehányással két petyhüdt szemhéjjá, bágyadt fényű szemteke meredt feléje. Ah, beteg! Nagyon beteg! Tudja, érzi ezt, ahogy nyugtalanul forgolódik az ágyán. És hagyján, hogy ezt tudja: veszélyesebb ennél a diagnózis, melylyel eszével tartott hosszasabb konzultáczió után a kór nemét megállapítja. Ez a kór megadja eddigi életfilozófiájának a kegyelemdöfést, mert ez — a szerelem. A szerelem, melyről életelvei közt a következő tétel foglaltatott: „Kerüld a szerelmet. Pöllengzö költök istenszikrának mondják s én azt mondom: a poklok mélységes 'kohójában sarjad az, mi pokoli tftzzel, izzó Jávaként boritja el szivünket, hogy virágait letarolja! Szeretkezz : ne szeress!" Hej, mikor ő ezt a tételt bejegyezte életének aranymondásai közé — ezelőtt tizenöt évvel — az első szerelmében csalódott ifjú kétségbeesése diktálta azt tollába! Almadhatta-e akkor, hogy ez a «poklok mélységes kohójában sarjadt érzelem által letarolt sziv», az ő szive másod-virágzásnak indul valaha ? S im, a virágtól tarolt mező most zsenge rügyet hajt. Rügyet, mely mesés gyorsasággal feslik terebélyes lombbá; rügyet, a melynek, csirái annál mélyebb gyökeret vernek szivében, mert oly rég parlagon hever már «tarolt mezője!* Jónás Miklós ur, ahogy másnap és harmadnap tükrébe tekint, aggodalmas várakozással ismétli a szokott kérdést: «Nos, hogy érzed magadat?» mind bánatosabb, nyugtalanabb tétovább arezot lát onnan magára visszatekinteni. A derűs szemek fénye egyre fátyolozottabb. Az egészség pirja beteges halványságra vált .és az a bizonyos kis kékes-fekete sávocska lassan, észrevétlenül egészen körbe fogta szemeit, gyűrűket képezve a szemhéjjakon. — Hm, hm! dörmögi egyre. Ez nem jól van igy, nem jól van! Belebetegszem, elpusztulok. S ha meghalok: egy virágnak a halottja leszek! sóhajt fel bánatosan, akaratlanul is egy régi kedvelt ballada szavaival élve. Egy virágnak a halottja. Egy kedves, üde virágszálnak, mely a bálterem izzó par-